A váci püspök eheti interjújában olvastam ezt a még sosem hallott szókapcsolatot, ami azóta is motoszkál bennem: „szent konkrétumok”. Ifjú korában intette őt és társait egy idős pap, hogy az általános és fellengzős igehirdetés helyett a prédikációkban konkrét, aktuális problémákról szóljanak: „Ne felejtsétek a szent konkrétumokat!”
Látszólag nagyon távol eső téma kapcsán jutott újra eszembe a furcsa kifejezés. Vasárnapra négy nagyon különböző, de a közügyekért felelősséget érző ember: Ferge Zsuzsa, Iványi Gábor, az adóhivatali botrányokat leleplező Horváth András és Lovas Zoltán újságíró kerekasztalhoz invitálta a demokratikus civil szervezeteket, mozgalmakat, pártokat, közéleti gondolkodókat. Demokratikus Kerekasztal, amit ők DEKA-nak rövidítenek: egy dekányi remény arra, hogy sikerül egy konkrét és közös minimumprogramban megegyezni. Túl az ismert jelszavakon a meginduló párbeszéd nyomán néhány fontos követelés és teendő „szent konkrétumában” is.
De beszéljünk előbb a püspök interjújáról. Beér Miklós minden szavából süt az az érzékenység és elhivatottság, ami a más világnézeten lévőt is megragadja. Először egy szeptemberi körlevele keltett figyelmet, amelyben a mélyszegénységről és a cigányságról éppen nem a magát kereszténynek nevező kurzus szája íze szerint beszélt, több segítséget követelve: „A cigányság nyomorúságát nem a börtönök és az erőszak fogja megoldani.” A tévéközvetítés jóvoltából még többen, és nem csak hívők, kapták fel a fejüket, amikor karácsonykor a szószékről kárhoztatta drámai szavakkal a korrupciót, a „politikai fondorlatot”, a részvétlenséget.
Legutóbbi interjújában is hű marad önmagához és a „szent konkrétumokhoz”. A lehető legaktuálisabb politikai fejleményekről: a menekültkérdésről is szól. De nem úgy, ahogy ez a kormányzati füleknek kedves volna: „A 21. századi népvándorlás megállíthatatlan, a politikai menekültekkel és a gazdasági bevándorlókkal együtt kell élni”. Nesze neked, Orbán Viktor! Elmondja, hogy nap mint nap szembesülnie kell a társadalmi olló szétnyílásával, az ingyenkonyhájuk előtt növekvő sorokkal, a szentendrei luxusnyaralók és a nógrádi nyomor ordító különbségével. Ismét odaszúr a hajléktalan-üldözőknek: „Jézus Krisztus a hajléktalanlétet választotta”.
Itthon – legalábbis az egyházi körökben szokatlan társadalomkritika terén – magányosnak tűnik. De a hite mellett más erős támasza is van: maga Ferenc pápa, aki szintén nem tartja magát távol az úgynevezett "szent konkrétumoktól". Beér Miklós felidézi a migránsok januári világnapja alkalmából született pápai körlevelet. Teljes szövegét talán nem véletlenül legkönnyebben a váci püspökség hírlevelében találtam meg. Drámaian szép mondatok. Köztük az ismert bibliai szöveg, különös aktualitással: „Az Úr mondja: Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok.” Aztán a pápa saját szavai: „ezért senkit sem szabad haszontalan, rossz helyen tartózkodó, vagy kiselejtezendő embernek tekinteni”. Feladatot ad az egyházának is, azt, hogy terjessze a szolidaritás és befogadás kultúráját. (Te is hallod, KDNP?) Tudja, hogy ez nem könnyű: „érezzük azt a kísértést is, hogy olyan keresztények legyünk, akik óvatos távolságot tartanak az Úr sebeitől.” De emlékeztet az Egyiptomba menekülő, tehát „migráns” Szent Családra. A biblikusan csengő veretes szavakat egészen modern gondolatok követik: „A vándormozgalom sürgeti az emberek és kultúrák harmonikus együttélésének szavatolását…. A védekezés és a félelem magatartásformáit fel kell cserélni egy olyan magatartással, amelynek alapját a találkozás kultúrája képezi”.
A pápát és a püspököt olvasván percenként kiáltottam fel: na, ezt add össze, kedves kormány! Bár, ami azt illeti, „a találkozás kultúrájából” mindnyájan vehetnénk leckéket. Még az azonos politikai oldalon lévők sem szívesen ülnek le egymással. Igaz, megégették magukat a tavaszi választási kudarccal. Pedig ott nem a találkozás kultúrájának elve mondott csődöt, hanem éppen a találkozás kulturálatlansága, a nem feltétlenül alaptalan, de bénító kölcsönös bizalmatlanság vezetett a bajhoz. Az, hogy a választókör és eszköztár bővítésének sikertelensége után már csak a másik terrénumáról lehetett támogatást, befolyást, médialehetőséget rabolni. Egymás ráncigálását pedig lehet ugyan, csak nem érdemes „találkozásnak” csúfolni.
Nagy kérdés, hogy annak a bizonyos DEKA-nak sikerül-e a rossz emlékeket felülírni. Azt mindenesetre jól teszik, hogy minden értelemben tágítják a teret. Vasárnap nem csak és nem elsősorban pártok ülnek a képzeletbeli kerekasztalnál, még csak nem is ők a főszereplők. Nemcsak a kör tágabb, hanem jelképesen ablakot-ajtót is tágra nyitnak a nyilvánosság előtt abban a reményben, hogy a kerekasztalokból járvány, divat legyen helyben is. Nem tudom, hogy sikerül-e majd a kezdeményezők szándéka szerint a kört tovább szélesíteni. Szeretném, ha sikerülne. Mert annál a még nagyobb asztalnál helye kell, hogy legyen konzervatív demokratáknak, keresztényszocialistáknak, mindenkinek, akinek akár a hite, akár a politikai meggyőződése nem engedi behunyni a szemét a bajban lévők előtt.
