Színházi egyetemek fesztiválja Miskolcon

Harmadik alkalommal rendezik meg a Színházi Egyetemek Miskolcon (SZEM) elnevezésű találkozót, a február 3-tól 8-ig tartó rendezvényt különleges, kísérleti, illetve Shakespeare által inspirált előadások mellett szakmai programok, workshopok színesítik.

A SZEM legfontosabb célja, hogy új kapcsolatok épüljenek a színészhallgatók között, a különböző országok intézményei, valamint az új generáció és a közönség között. Az első SZEM témája a fizikai színház, a másodiké a zenés színház volt. Mivel idén a teátrum születésének 450 éves jubileuma alkalmából Shakespeare-évadot tart, ehhez kötik a szemlét is. Kiss Csaba színházigazgató szerint ez nem azt jelenti, hogy csak Shakespeare-t láthat majd a közönség, de ennek a tematikának köszönhető a bukaresti egyetem produkciója, a Szentivánéji álom, amely kifejezetten a SZEM-re készült.

Ugyancsak sajátos szemszögből közelíti meg a drámaíró munkásságát a varsói színművészeti akadémia. Negyedéves rendezőhallgatói a Macbeth-ből, a Rómeó és Júliából, a Troilus és Cressidából és a Hamletből vett szerelmes monológokat és dialógokat dolgozták fel, a produkciót az akadémia színészhallgatói mutatják be.

Az amszterdami, a táncképzésre nagy hangsúlyt fektető ArtEZ most először érkezik Miskolcra, Kafka A kastélyának egy sajátos értelmezésével. Újra itt lesz a Dimitri bohóc által alapított, így a közönséggel való kapcsolat kialakításának egészen különleges módját ismerő és használó svájci iskola, méghozzá egy ott tanuló magyar diák művével. Négy előadást hoz a hagyományosan erős magyar mezőny: Kaposvárról egy, Budapestről három produkció érkezik Miskolcra.

A szervezők csak olyan egyetemeket hívtak meg, akik a fesztivál utolsó napjáig tudnak Miskolcon maradni, nagyon fontosnak tekintik ugyanis, hogy "a több mint száz fiatalnak legyen lehetősége megnézni egymás előadását, találkozni, beszélgetni szervezett és spontán formában egyaránt, együtt dolgozni a táncos, zenés, énekes vagy épp dramaturgiai workshopokon, amelyek nem mellesleg a budapesti képzés részeként is felvehető órák. Az előadások és a workshopok mellett a SZEM hagyományai közé tartozik a díszlet- és jelmeztervezők munkáiból rendezett kiállítás is.

Szerző
Frissítve: 2015.01.26. 21:57

Nincs veszélyben Tutanhamon maszkja

Publikálás dátuma
2015.01.27. 06:46
Illusztráció. Fotó: Thinkstock
Habár Mahmúd al-Halvagi, az Egyiptomi Múzeum igazgatója pár napja még tagadta, a hétvégén mégis bebizonyosodott, valóban kár érte Tutanhamon mellszobrát. Kairói szakértők ugyanis elismerték a szakáll leválását és azt is, hogy szakszerűtlenül lett visszaillesztve a darab.

Nemrég látott napvilágot a világsajtóban, hogy takarítás közben letörték Tutanhamon szakállát, majd azt észrevehetően - egy szakmai berkekben erősen vitatott minőségű ragasztóval - epoxigyantával illesztették vissza a helyére. Ezek a hírek akkor még nem jelentettek minden kétséget kizáró, biztos leírást az eset körülményeiről, és két megkérdezett restaurátor is eltérő véleménnyel volt a károk keletkezéséről és annak helyreállításának szakszerűségéről.

Míg az egyik arról számolt be, hogy a letört darabot feltehetően felsőbb utasításra kellett gyorsan visszailleszteni, ezért választhatták az erre teljesen alkalmatlan epoxi ragasztót - ami kő- vagy fémfelületek ragasztására való, maszkok restaurálására alkalmatlan -, addig egy másik múzeumi restaurátor viszont már arról beszélt, hogy a visszaragasztás során újabb károk keletkeztek, mivel a fáraó arcára rászáradt a ragasztó, így azt egy spatulával távolították el, megkarcolva ezzel a maszkot. Most viszont úgy tűnik, a rongálás valójában megtörtént, és a két restaurátor nem állított valótlanságot.

Ezt egy egyiptomi régészeti minisztérium által felkért német restaurátor, Christian Eckmann megállapította, a halotti maszk egyáltalán nincs veszélyben, vagyis a hiba kijavítható. A restaurátor szerint normális, hogy a szakáll idővel leválik. Ennek köszönhető, hogy a fáraót és a most is levált darabot 1941-ben már egyszer össze kellett illeszteni.

Szerző

Jelenleg nem vagyunk cirkuszi nagyhatalom

Publikálás dátuma
2015.01.27. 06:45
A borotváló elefánt: Sandra – tradicionális szám, az állatidomítás és a bohóctréfa keveréke FOTÓ: PÁLVALVI KITTI
Magyar cirkuszcsillagok címmel mutatta be a Fővárosi Nagycirkusz új műsorát. Vannak benne igen jó számok, de az is nyilvánvaló, hogy sokat kell dolgozni azért, hogy mint valaha, megint cirkuszi nagyhatalomnak számítsunk.

Tizennégy éve nem lépett fel a külföldön és itthon egyaránt sztárnak számító Rippel Ferenc és Viktor a Fővárosi Nagycirkuszban. Most megteszik a Magyar Cirkuszcsillagok című programban Vagány kézegyensúlyozó számuk változatlanul remek, jó újra látni. Végtelenségig kidolgozott testükkel sok nehéz trükköt tudnak, rettenthetetlen hősöknek mutatkoznak, és azok is.

Izompacsirták, akik magától értetődő természetességgel emelik meg a másikat, hajlítják magukat különböző pozíciókba, ketten együtt, fantáziadús alakzatokat vesznek fel. Roppant mód hasonlítanak egymásra, ez ugyanúgy fokozza a hatást, mint a sejtelmes, vad, erőteljes zene. Hajszálpontosan kidolgozott attrakció.

A Magyar Herkules, Pakucza József, aki jövőre hatvan éves, és már a cirkusz jubileumi, százesztendős műsorában, 1989-ben is nagyjából ugyanezt a számot csinálta, szintén a klasszikusok közé tartozik. Több mint negyven országban lépett fel. Földön fekve, mellkasára vékony pallót csatolva, most is keresztülhajt rajta egy terepjáró. És, hogy az a böhöm nagy mellkas másra is kiváló, bizonyítja, hogy megállít vele egy kilőtt ágyúgolyót. Működő láncfűrész fölé helyezve a karját, pedig húsz kilós golyóbist dob el, ha lejjebb rándul a karja, el is búcsúzhat tőle.

Nyilvánvalóan lehet azt mondani, hogy ez barbárság, és meg lehet kérdezni, hogy mi szükség van erre. De a cirkusz, ahogy például az autóversenyző sport, mindig játszott az életveszéllyel. Ez a műfaj a bátorságról is szól, arról, hogy vannak, akik valamit meg mernek tenni, amit mi garantáltan nem. Axt László annak idején leesett a trapézról, súlyos sérülést szenvedett, de hosszú gyógyulás után újra felment a kupolába, és most a lánya, Elisabeth, ugyancsak ott van. A leghíresebb cirkuszfesztiválon, Monte Carlóban, különdíjat is kapott a produkciójára. Sok mindent tud lengő trapézon, amelyen, mint egykor a szülei, ő is biztosítókötél nélkül dolgozik.

Fejen áll, akár úgy, hogy az instrumentum igencsak kileng, és se kezével, se lábával nem kapaszkodik bele. Minősíthetnénk ezt lúdbőröztetően borzalmasnak, és az is lenne, ha ezt szemernyit is görcsösen csinálná. De ennek a szép nőnek, amikor mások frászt kapnának, akkor is kecsesek a mozdulatai. Elegáns ott fent a magasban. Ettől művészet a cirkusz, nem csak a kunszt a fontos, hanem legalább annyira lényeges, ki, hogyan csinálja.

Artistadinasztia tagja a fiatal Ádám Krisztián is, ő szintén játszik a veszéllyel. Magas dróton lép fel, ugyancsak biztosító kötél nélkül. Lendülete, izgalma, feszültsége van az attrakciónak. A kivitelezés még nem mindig biztos, amikor például szemén fekete kendővel megy végig a dróton, a kétharmadánál le kell kapnia magáról a kendőt, érthetően gyors, ideges mozdulattal, mert különben érezhetően nagy baj is lehetne. De áll például ingó széken a magasban, ahogy egykerekűzik is. Nem olyan magabiztos még, mint a világklasszis Simet László, de fölöttébb biztató, amit csinál.

Bohócból sajnos meglehetősen régóta importra szorulunk, és általában nem is a legjobbak lépnek nálunk porondra. Barry Lubin jobb, mint azok, akik általában mifelénk járnak. Van egy csetlő, botló, kedves nagymama figurája, aki lelkes buzgósággal sok mindent ki szeretne próbálni a manézsban, és ezzel a közönség tagjainak a vágyait is megtestesíti.

Nem túl harsány, már-már szokatlanul pasztell színekkel dolgozik, az ügyetlenkedő, szerethető, minden lében kanál kisember kivetülése. A harsogóan fiatal Ádám és Benjamin bezzeg imponálóan magabiztosak, az úgynevezett kínai rúdon a torna és az akrobatika keverékét mutatják be, két merész srácként, szélvész tempóban.

A Diamond Birds két fiatal hölgye egy karikán mutatósan ring a magasban, de azért nem sorolnám még őket a haladók közé. Vérbeli profik viszont a régi-régi dinasztia, a Donnert család tagjai, nem véletlenül érdemeltek Monte Carlóban Bronz-díjat. Lovas akrobatikájukban pontosak, szilajak, játékosak az ugrásaik, szédületes tempót diktálnak maguknak.

Betegség miatt nem lépett fel a Monte Carlóban első díjat szerzett Richter Flórián, helyette a fia, a kiskora dacára már szintén a porondhoz szokott Richter Kevin mutatott be kellemes szabadidomítást lovakkal. Kevin nagyapja pedig, aki a cirkusz igazgatója, fia helyett bejött a borotváló elefánttal, ami tradicionális szám, az állatidomítás és a bohóctréfa keveréke.

Magyar műsor ide, vagy oda, kutyaszámból is behozatalra szorultunk, a Duo Szeibe kis és nagy kutyái nagy elánnal hancúroznak, bájosak, ha nem is csinálnak sosem látott attrakciókat. A Négy Chalimero deszkaszámának artistái vígan szaltózva szelik a levegőt, nem feltétlenül érkeznek pontosan, szépen a partnerükre, vagy a talajra.

Cesar Pindo, az equadori kígyóember ellenben tévedhetetlen, és mintha tökéletesen csontok nélküli lenne. Lazán, könnyedén tekeri, hajlítja szinte minden testrészét, és egészen valószínűtlenül kicsi üvegládába préseli össze magát. Ez lehetne akár gusztustalan is, de ő sikkesen, sármosan csinálja.

Bár az elmúlt időszakban láthattunk magyarkodást, akár ízlésficamot is, a Fővárosi Nagycirkuszban, ezúttal ilyen nincs. Richter József és Graeser József rendezésén érződik, hogy abból főztek, ami van, és ennek egy része még messze nem nemzetközi színvonal. Hiányolható néhány szám, Simet, vagy például a kiváló zsonglőr, Kristóf Krisztián, aki az előző vezetés tagja volt, kimondottan elegáns lett volna őt meghívni. De ami van, annak a zöme becsülettel, jó ízléssel odakerült a porondra.

Azon persze érdemes vitatkozni, hogy miért csak ennyi van viszonylagosan színvonalas magyar számokból, amikor valaha cirkuszi nagyhatalomnak számítottunk. A Fővárosi Nagycirkuszban egy dolog viszont tuti biztos most is, a Maka Attila vezette zenekar, amelyik pontosan alkalmazkodik a műfajhoz, és jelentősen fokozza a hangulatot.

Szerző