„A tudás örömét kínáljuk”

Publikálás dátuma
2015.01.28 06:45
Borzasztó büszke vagyok a Kossuth kiadói csoport profiljának sokféleségére FOTÓ: NÉPSZAVA
Most lesz 25 éve, hogy Kocsis András Sándor belépett abba a sajátos könyves fellegvárba, amit Kossuth Kiadónak hívnak. Vezetése alatt a cégcsoport növekedett: öt, különböző profillal dolgozó kiadó valamint egy három boltot üzemeltető kereskedelmi kft. munkáját fogja össze. Az elnök-vezérigazgatóval az elmúlt 25 évről beszélgettünk, de előtte lelepleződött a rejtély, hogy hogyan kerül egy termetes, színes elefánt ha nem is a Fejtő Ferenc Könyvesboltba, de közvetlenül az ajtajába.

– A kiadó székháznak halljában, a Fejtő Ferenc Könyvesbolt ajtaja mellett egy vidám színekkel és formákkal kifestett elefántszobor fogadja az érkezőt. Hogy kerül ez a vidám jelenség a könyvkiadóba?

– Felkértek, hogy sok más alkotóval együtt vegyek részt egy hajléktalanokat segítő megmozdulásban. Mindenki kapott egy fehér színű üvegszálból és műgyantából készült elefántot, saját elképzelésünkre volt bízva, hogyan fessük ki. A színeket és a mintákat a keleti hitvilág szimbólumai közül választottam ki, főleg olyanokat, amelyek engem amúgy nagyon foglalkoztatnak. Mielőtt árverésre került volna, megjárta a Szépművészeti Múzeum portikuszát, ahol két hónapig volt látható. Végül úgy megszerettem az én kis elefántomat, hogy addig licitáltam rá, míg az enyém maradt. Akkor került ide, a kiadó földszintjére.

– Képzőművésznek, vagy könyvesnek készült?

– Távközlési technikumot végeztem, az egyetemen közgazdaságtant, majd szociológiát tanultam. Olyan családban nőttem fel, ahol nagyon sokféle értéket tiszteltek. A felmenőim között volt az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó vezérkari főnöke, lelkész, katonatiszt, melós, vagyis a családi háttér igen színes. A gyakorlati érzék mellett a szellemi értékek iránti vonzalmat is belém oltották. Ami azt illeti, sem képzőművésznek, sem könyvesnek nem készültem. Amikor 1990 márciusában felkértek, hogy vegyem át a Kossuth Kiadót, nagyon fiatalon elképzelésem sem volt arról, a felelősségnek mekkora terhét veszem magamra. Beléptem egy sajátos könyves fellegvárba, ahol négyszáz ember dolgozott és nagyon keveset tudtam a jövőről. Emlékszem, akkor szűnt meg irántam a tartózkodás, amikor egy alkalommal egy perc alatt meg tudtam javítani egy kiadói szoba teljesen elnémult telefonjait. Nem Thomas Mannról kellett okosakat mondanom – arra persze ott voltak a kiadó kiváló szakemberei –, a megjavított telefonok tették helyre a reputációmat.

– Most lesz 25 éve, hogy a Kossuth Kiadó vezetője lett. Sikeréről beszédes tény, hogy a Kossuth ma már valójában cégcsoport, amely magában foglal öt különböző profilú kiadót. Mi volt a kiváltképp nehéz az elmúlt negyed században?

– Talán az indulás. Amikor átvettem a kiadót, nem tudtam, mivel kell szembenéznünk. Ott volt például a nyakunkon az óriási raktárkészlet. És nem csak a politikailag érdektelenné vált könyvek hatalmas mennyisége, hanem a rossz döntések következtében rajtunk maradt eladhatatlan kötetek tömege. Mondjuk vadászati könyv 130 ezer példányban. Vagy Nagy Imre mezőgazdasági tárgyú beszédei. Ezzel szemben ott volt még országszerte a több száz hajdani vállalati terjesztő, akiket el kellett számoltatni. Az egykori állami kiadók 1990-91-ben állami szubvenciót kaptak, meg boltot, és részvételi lehetőséget a privatizációban. A Kossuth azonban nem volt állami vállalat, nem részesült semmilyen előnyben. Nagy hátrányt jelentett a piacképes profil hiánya. Míg egy biztos profillal dolgozó, nagy hagyományú kiadó az új rendszerben el tudott indulni, mert a korábbi gyakorlatából birtokában voltak a klasszikusok, meg bizonyos piacképes művek kiadói jogai, addig a Kossuthnak nem volt semmije az induláshoz.

– Azt jelenti ez, hogy ki kellett találniuk magukat?

– Pontosan. Teljesen új profilt kellett kialakítani. Az átgondoláshoz másfél éves csendet rendeltem el. Ennyit adtam magunknak ahhoz, hogy megtaláljuk, mi az a más, amit a többiek nem csinálnak, hol az a rés, ahová be tudjuk tenni a lábunkat.

– Min fordult meg a kiadó sorsa?

– Három dolog mentette meg a Kossuthot. Az egyik a Nagy egészségkönyv megjelentetése. Ez ma már elképzelhetetlennek hangzó 160 ezer példányban jelent meg. Óriási sikere volt. A másik kettő pedig A világ országai és A világ fővárosai című kiadványunk. Ezek szintén nagyon magas példányszámban keltek el. Akkoriban kezdett felfelé ívelni a matricás könyvek divatja. Abból is piacra dobtunk kettőt. Sokan kérdezték akkoriban, hogy ehhez meg mi köze van a Kossuthnak. Nem azt mondom, hogy a matricás albumok a büszkeségeim voltak akkor, de helyük volt a piacon. Ez akkor a megmaradást segítette.

– A Kossuth egyik kiadója, a Ventus Libro máig jelentet meg matricás gyerekkönyveket. Baj lenne velük?

– Borzasztó büszke vagyok a Kossuth kiadói csoport profiljának sokféleségére. Törvényszerű, hogy van, amikor tematikát kell váltani. Az öt kiadó különböző projektjei sokféle előnnyel járnak. Vannak ismeretterjesztő, szépirodalmi, gyerekeknek szóló, történelmi kiadványaink, emellett különösen büszke vagyok a társadalomtudományi könyveinkre. Nagy öröm, hogy kemény küzdelem árán ugyan, de mi szereztük meg a kiadói jogot Thomas Piketty francia közgazdász világszerte nagy feltűnést keltett könyvének megjelentetésére. A címe a Tőke a XXI. században, s amikor tavaly nyáron angolul megjelent, egy csapásra felkerült a New York Times bestseller listájára. Ez nálunk jelenik meg magyarul és április 22-én konferenciát is rendezünk ebből az alkalomból, olyan kiváló szakemberek részvételével, mint Ferge Zsuzsa, Vértes András, Csaba László, Bokros Lajos, Felcsuti Péter és mások.

– Emlékezetem szerint a Kossuth soha nem mondott le arról, hogy kiadványaiban teret adjon a gondolkodóknak, még akkor sem, amikor közben matricás könyveket dobott a piacra a talpon maradás érdekében.

– Sok olyan programot valósítunk meg, amelyek hozamából finanszírozzuk a hagyományos társadalomtudományi ismeretterjesztő kiadványainkat. Amikor – mint említettem – a másfél éves „csendrendelet” után 1992-ben kiléptünk a piacra, bemutattuk az idővel legendássá lett Kis filozófiai sorozatunkat. A főként egyetemistákat megcélzó zsebkönyveknek komoly sikere volt, Croceval indult, Unamunóval és Machiavellivel folytatódott. Ma már múlt idő, de 80 kötete jelent meg. Saját fejlesztésünk volt A világtörténelem nagy alakjai, amelyet óriási példányszámban adtunk el, s olyan címek jelentek meg benne mint Az ókori kelet nagyjai, Egyiptomi fáraók, Kínai császárok és alattvalók. Kemény táblás könyvek voltak, korszerű küllemmel is. Magyarán, ahogy talpra álltunk, próbáltunk kialakítani egy új, szofisztikált ismeretterjesztő profilt.

– Mi volt az indulás utáni legkülönösebb kiadói élménye?

– Ma ezt nehéz elképzelni, de 1992-ben megkeresett egy olasz kereskedő és megvettünk egy kamionnyi árut tőle. Akkoriban még volt vagy félszáz pici boltunk országszerte – hozzáteszem, ma már nincs –, és ezekben piacra dobtuk a ceruzákat, tömböket, apró papírbolti árukat. Másfél hónap alatt kiárusítottuk, nem folyt be nagy pénz, de az is bevétel volt. Más alkalommal Pozsonyban egy kamionnyi porcelánt kaptam a felhalmozódott adósság fejében, a felét egy akkori nagy áruháznak adtam át, a többit kiárusítottuk a boltokban. Zűrös idők voltak, sok marhaságba mentünk bele, hogy valamiképpen talpon maradjunk, míg biztonsággal kialakítjuk a kiadói profilunkat. Csak érzékeltetésül, hogy hogy mentek a dolgok akkor: 92 környékén felhívott az újvidéki Fórum kiadó terjesztési vezetője, hogy lenne egy 25-30 ezer dolláros magyar könyvrendelésük, de csak úgy, ha szerzünk nekik mellé félmillió darab lombfűrészlapot. Az üzlet az üzlet, szereztünk fűrészlapokat.

– Miután öt kiadójuk többféle korú és érdeklődésű olvasóközönség igényeit igyekszik kielégíteni, hogyan foglalná össze, milyen ma a Kossuth igazi arca?

– Alapvetően az ismeretterjesztés a profilunk. Egy régi szerzőtől tanultam a szlogent, amit ma is vallunk: Mi a tudás örömét kínáljuk. Nem könyvet adunk el, hanem tudást. A palettán meghatározó a Britannica Hungarica, ugyanakkor piaci okokból ott van a könnyed krimi is. Nagy vállalkozásunk, a Britannica Hungarica Magyarország utolsó nyomtatott lexikonja, a 25 kötetes sorozatot fél éve fejeztük be. Ugyanúgy a Kossuth profilját határozza meg az 50 kötetes Jókai, a 22 kötetes Mikszáth, a 20 kötetes Gárdonyi, és a Móricz sorozat, amelyet nem fejeztünk be. Kiadtuk 20 kötetben a klasszikus magyar lírát, 26 kötetben a magyar próza klasszikusait, most fut a 26 kötetre tervezett Életre szóló regények sorozata egészen Füst Milánig. Ugyanakkor nagyon büszkék vagyunk, hogy mi lehetünk Juhász Ferenc kiadója is.

– A magyar vásárlók még mindig szeretik a sorozatokat?

– Túl vagyunk a piaci csúcson. Pár éve még nagyon keresettek voltak, akkoriban a Magyar festészet mestereit 26 kötetben adtuk ki, és most egy huszas sorozattal folytatjuk ugyan, de már nem olyan élénk a kereslet, mint régebben. Különlegességnek számított a Híres operettek sorozatunk, amit az Operettszínházzal közösen jelentettünk meg. Ez egyedülállónak számít még a nemzetközi piacon is.

– Mit gondol, hosszú távon, az internet korában érdemes könyvvel foglalkozni?

– Hogyne. Az internet világával a Gutenberg galaxis kitágul. Természetesen bizonyos változásokat viszont megkövetel az új helyzet. A Kossuth ahol lehet, az internetes világban is jelen van. Működik egy képügynökségünk, és másodikak vagyunk a piacon. A multimedia plaza portálunkon 3500 legálisan letölthető e-könyv áll az érdeklődők rendelkezésére. Az Egyesült Államokban az e-könyv forgalmazás szemmel nagyon jól látható összeget jelent, míg Magyarországon a teljes könyvszakmai forgalom 0,2 százalékát teszi ki. Ez a legális letöltésekre vonatkozik. Más kérdés, hogy a fekete letöltések aránya meggyőződésem szerint nálunk Guinness-rekord méretű.

– Nálunk ezt meg lehet csinálni, de az Egyesült Államokban nem?

– Dehogynem lehet. Csak más a kultúra. Magyarországon sportot csinálnak belőle. Ez kultúra, mentalitás kérdése. Amikor Pozsonyban a magyar nemes urak felesküdtek Mária Teréziára, azt kiáltották, életünket és vérünket. A folytatást soha nem idézzük. Az úgy szólt: de a pénzünket nem. Az, hogy az internetnek köszönhetően hozzájuthatunk könyvekhez, az remek, de hogy emögött milyen őrületes munkamennyiség gyűlt össze, az senkit nem érdekel.

– A Kossuth Kiadó hangoskönyveket is kínál. Ez hogyan működik ma?

– A kiadónk a Mojzer kiadóval közösen több mint 250 címmel van jelen a piacon. Sok előnye van, például vezetés vagy egyéb más tevékenység közben is lehet hallgatni, kultúrát „fogyasztani”.

– Tavaly a Kossuth lett az év kiadója. Min mérhető egy ilyen cím?

– Az olvasók és a szakma elismerésén, a kiadványok színvonalán, az innovációkon. Egyszer már elnyertük a címet, 2002-ben. Mindig új programokon törjük a fejünket, most is készülünk két újdonságra, de ezek még hétpecsétes titoknak számítanak.

– Mint a kiadói egyesülés elnöke, milyennek ítéli meg a könyv állami támogatását?

– Egyrészt helyes, ha a kiadói szakmában nem túl sok állami pénz van jelen, amely torzíthatná a piacot. Másrészt viszont az állami részvétel hiánya bizonyos területeken rettenetesen megnehezíti a helyzetet. A teljes magyar könyvszakma forgalma, a tankönyvvel együtt körülbelül 60 milliárd forint évente. Az egész könyvkiadás – a tankönyvek nélkül – 630 millió forint állami támogatást kap. Ebben benne van a könyvtárak ellátását segítő Márai program, a határon túli megjelenések, a műfordítói támogatások, és minden egyéb is. Ez rendkívül kevés. Ennek a szakmának van néhány olyan területe, amely a világon sehol nem áll meg külső támogatás nélkül. Az olvasás népszerűsítésére például az angolok, franciák, németek nagyon odafigyelnek és áldoznak is rá. Mi nem nagyon. Jobban kellene támogatni az elsőkötetes szerzők műveinek megjelenését, a magyar irodalom hazai népszerűsítését, a magyarról más nyelvre fordítók tevékenységének támogatását. Csupán 25 millió forint fordítástámogatására pályázhatnak azok a külföldi kiadók, amelyek magyar irodalmat óhajtanak megjelentetni.

– Mit tud tenni a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete a változásért? Van lehetőség a párbeszédre?

– Korábban rengeteg vitánk volt L. Simon Lászlóval, de nagyobb lehetőségünk is a párbeszédre. Amióta új felelősök kerültek döntéshozói helyzetbe szakmánk területén, a párbeszéd megnehezült. A könyveseké Magyarország egyik legrégibb civil szerveződése. 1795-ben alakult, a 220. évfordulón, idén májusban saját magunkat fogjuk ezért ünnepelni – vagyis a szervezett magyar könyvszakmát –, s mód lesz a gondokról is beszélni. Tudomásul vesszük, hogy bármilyen kormány legyen is, párbeszédre szükség van, az érdekeket egyeztetni kell. Ez jelenleg elég nehezen működik.

- Kanyarodjunk vissza a másik szenvedélyéhez. Hogy adta a fejét képzőművészeti alkotásra?

– Rajzolni már diákkoromban kezdtem, de soha nem tanultam igazán. Schéner Mihálynak köszönhetem, hogy több évtizedes kihagyás után, kb. 15 éve újra életre kelt a régi hobbi. Közel laktunk egymáshoz, gyakran ott voltam nála, néztem, ahogy dolgozik, kérdezgettem a festési technikákról, ecsetkezelésről – nagyon büszke vagyok, van egy képem, amelynek az egyik felét ő festette, a másikat én. Ő kezdett el piszkálni, hogy kezdjek el formázni. Szerettem volna ugyanis szerezni egy Kossuth plasztikát, de nem találtam és akkor csináltam magamnak egy Kossuth szobrot. 2002-ben ez volt az első bronzportré, és követték a többiek: portrék és kisplasztikák.

– Több tucatnyi bronz mellszobrot formázott meg élő és klasszikus művészekről. Fejtő Ferenc bronzból öntött mellszobrát a Népszava segítségével állították fel a Szent István parkban, s elkészítette az Fejtő-díjat, amelyet lapunk újságírói évente kapják, az első díjazott Andrassew Iván volt. Hol tanult formázni?

- Szervezetten sehol, autodidakta módon tanultam meg néhány technikát, és néhány tanácsával megtisztelt Varga Imre is. Büszke vagyok arra, hogy a róla készült bronzportrét kihelyezte a műveit bemutató múzeumába is. Összességében a sport mellett ez a tevékenység jelenti számomra a kikapcsolódást és a pihenést, de a nagy szerelem az mindig is a könyvkiadás marad!

Van Dyck olcsóbb volt Munkácsynál

Publikálás dátuma
2019.02.20 11:00
Kásler Miklós, a nemzeti erőforrások minisztere (j2) és Baán László főigazgató (j) nézi a múzeum birtokába került Van Dyck-festm
Fotó: MTI/ Balogh Zoltán
Az utóbbi száz év legdrágább műtárgy vásárlásának örülhet a Szépművészeti Múzeum: a kormány támogatásával a flamand Anthonis Van Dyck képével bővült a gyűjteménye.
Kedd délelőtt az emberi erőforrások minisztere, Kásler Miklós királyi gyermekek portréiból álló kamaratárlatot nyitott a Szépművészetiben annak alkalmából, hogy a magyar kormány a múzeum részére megvásárolta az élvonalbeli flamand barokk festő, Anthonis Van Dyck egyik utolsó, befejezett művét, Stuart Mária Henrietta esküvői portréját. A Szépművészeti Múzeum elmúlt száz évében ez eddig a legnagyobb értékű műtárgy vásárlás. A festményt a Christie’s december 6-i árverésén Londonban vették meg 5,85 millió angol fontért, mintegy 2,1 milliárd forintért – azaz a mű jelentősen olcsóbb volt, mint Munkácsy Mihály Golgotája, amelyért a Miniszterelnökség idén januárban 10 millió dollárt, mintegy 2,8 milliárd forintot fizetett. (Korábban a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programja 6 millió dollárt ajánlott a képért akkori tulajdonosának, Pákh Imre műgyűjtőnek, de ő 9 milliót kért. Azóta is rejtély, a Miniszterelnökség hogyan jutott kilencről tízre.) A Van Dyck-képnek – így tárlatnak is – némi bizarr színezetet ad, hogy I. Károly angol király legidősebb lánya, Stuart Mária Henrietta éppen kilencéves volt, mikor házasságot kötött az akkor tizennégy éves II. Orániai Vilmos herceggel, a független Hollandia későbbi kormányzójával. Igaz, a szövetségkötéseket megpecsételő gyermekházasságok akkoriban nem voltak szokatlanok, és minden bizonnyal a művet nem a tematikája miatt méltatta a világ festészetének egyik kiemelkedő alkotásaként az emberminiszter. A Szépművészeti kamaratárlatán tíz gyermekportré látható, többek között Baltazár Károly infáns − Stuart Mária Henrietta unokatestvére – portréja Diego Velázqueztől. Az ötéves trónörökös vadászként, puskával a kezében állt modellt a spanyol udvar festőjének. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került műtárgy a 2004-ben megjelent Van Dyck-monográfiában és a holland művészettörténeti kutatóintézet nyilvántartásában is egyértelműen a művész saját kezű, kimagasló színvonalú alkotásaként szerepel. A szakirodalom a portré három ismert változata közül a szóban forgó képet tekinti az először készült, legkvalitásosabb példánynak – emlékeztet a magyar múzeum közleménye. A portré egyik ismert változata egyébként a Christie’s árverése előtt egy nappal, a Sotheby’s árverésén tűnt fel Londonban, és 790 ezer angol fontért, mintegy 284,4 millió forintért kelt el. Igaz, a festmény szerzőjeként Van Dyck műhelyét, nem pedig magát a festőt tüntették fel – a reprodukciók alapján utóbbi kép sötétebb tónusú, ám a kompozíció ugyanaz, a méret is majdnem azonos. „Nagyjából ez a különbség árban, hogy egy művész saját kezű alkotásáról van-e szó, vagy csupán a műhelyéből került ki” – nyilatkozta lapunknak Martos Gábor művészettörténész, aki a Papageno portálon épp kedden indított blogjában arról írt: Van Dyck képei iránt komoly érdeklődés mutatkozik az aukciós piacon. „Minden annyit ér, amennyit adnak érte: a két festmény között – mindkettőt láttam – jelentős a minőségbeli különbség mind a kidolgozottságát, mind a színeit tekintve” – mondta lapunknak Martos Gábor. A Christie’s árverésén egyébként 5-8 millió angol fontra tették a Szépművészetinek megvásárolt festmény becsértékét, az 5,85 millió fontos vételár reálisnak mondható.  

Győrből a Szépművészetibe

Mint arról korábban többször beszámoltunk, egy decemberi döntés nyomán 250 ezer euróért, mintegy 80 millió forintért vásárolta meg Sébastien Bourdon Nagy Szent család mosónővel című festményének tulajdonjogát Váczy Péter történész, művészettörténész örökösétől, Röszler Balázs Károlytól a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Értéktár programja Bourdon festménye 1994-től 2017-ig a győri Városi Művészeti Múzeumban – a Váczy Péter-gyűjtemény részeként – volt látható, a kollekció egyik legbecsesebb darabjaként. A kép most nem a győri múzeumba, hanem a Szépművészeti Régi Képtárába került tartós letétbe. Az MNB-től kérdeztük, miért. − Az Értéktár program Tanácsadó Testületének ajánlása nyomán az MNB Igazgatóságának döntése értelmében − a festmény minősége és annak ritkasága indokolta, hogy a kép a budapesti múzeumba került – válaszolták megkeresésünkre. A témát egyébként a francia barokk művész többször megfestette, e képet pedig 1999-ben kiállították Montpellierben, a művész szülővárosának múzeumában is, a művész első teljes életmű-kiállításán.

Frissítve: 2019.02.20 11:00

Seggfejek a moziban - McKay legújabb műve már-már zseniális

Publikálás dátuma
2019.02.20 10:00
Nehéz eldönteni, hogy mi alapul a tényeken és mi a fi kció ebben a politikai komédiában
Fórum Hungary
McKay legújabb alkotása, az Alelnök, már-már zseniális. A főhőse pedig az Egyesült Államok történelmének egyik legkárosabb politikusa.
Adam McKay nagy játékos. Bevallom, korábbi munkássága során nem gondoltam ezt, hiszen a Ron Burgundy legendája két része, a Taplógáz, a Tesó-tusa vagy a Pancser Police után első osztályú idiotizmusok voltak, melyek kifejezetten a „pihent agyú” humoruk miatt folyamatosan azt a vágyat ingerelték bennem, hogy a popcornomat egyenként elkezdjem dobálni a vászon felé. Aztán, hirtelen jött A nagy dobás, mely a 2008-as gazdasági válságot igyekezett elmagyarázni és az abszurd humor intelligenciával való megbolondítása nagyon sok embernek bejött – de a formula még korántsem volt tökéletes azoknak, akik nem vágták a gazdasági szlenget, meg amúgy mindent, ami akkor történt. McKay legújabb műve, az Alelnök, már-már zseniális. Persze, ebben segített a témaválasztás is, mely igen hálás volt ez esetben: az Egyesült Államok történelmének egyik legkárosabb politikusa. Az első segítő tény, hogy nagyon keveset tudunk az igazi Dick Cheney-ről. Ahogy a film kezdő szekvenciáiban McKay ezt nyilvánvalóvá is teszi: kijelentik, hogy Cheney igen zárkózott és koncepcionálisan rejtélyes figura, de igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni, hogy ezen változtassanak. Ezek után, ember legyen a talpán, aki tudja, mi a tényalapú ebben a politikai komédiában, és mi az összeesküvési elmélet, de nem is érdekel. A címszereplő fickó ugyanis kellőképpen tenyérbemászó a valóságban (a vásznon meg pláne), és feltétel nélkül elhiszek minden szemétséget róla, amit a pofátlanság terén nem szégyenlős McKay állít. Jelesül, hogy ez a hájfejű piás, ahelyett, hogy szépen elitta volna az agyát, a felesége józanra rugdosta és folyamatosan motiválta, hogy egyre feljebb jusson a ranglétrán. És Cheney minden bizonnyal elnök is lehetett volna, ha nincs egy leszbikus lánya. Merthogy, ez még a legmegértőbb republikánus körökben is megbocsáthatatlan hiba. A film mindenesetre megmutatja, hogy azért így is elég sok kárt tudott okozni Cheney kezdve az Öböl-háborútól a szeptember 11-e utáni lehallgatási botrányokon és Guantánamoi kínzásokon túl egészen Irak mondvacsinált okokból kezdeményezett lerohanásáig bezárólag. És akkor az „emberi” oldaláról nem is beszéltünk. McKay kellőképpen intelligens ahhoz, hogy felépítse a háttérből dolgozó intrikus bábjátékos karaktert és a tényadatokat jól helyezze el a kikacsintós tragikomédiájában. Ami viszont probléma, hogy éppen ez az intelligencia gátolja meg abban, hogy a néphez tudjon szólni. Nem tud egyszerűen fogalmazni, a humor szándékolt többszörös összetettsége miatt pont csak annak a liberális gondolkodóknak lesz „világos” a film, akik az elhangzott állításokkal amúgy is tisztában vannak. Ez persze nem volt le az alapszintű élvezeti értékéből a látottaknak. Például, hogy Christian Bale újfent zseniális alakítást nyújt a nála totálisan más fizikumú főszereplő figuraként (Cheney, természetesen), de hát, akkor is fogtam a hasam a röhögéstől, amikor szintén utánozhatatlan Sam Rockwell lenyűgözően ostoba George W. Bush-ként és ne vegyük el a kreditet pazarság kategóriájában Steve Carelltől se, aki ijesztőbb barom a vásznon, mint Donald Rumpsfeld a való életben. Alelnök Forgalmazza a Fórum Hungary
Frissítve: 2019.02.20 10:00