Minden magyar baja

A kormányon, a szakmai államtitkárságokon belül nincs egyeztetés, és ezért politikai, szakpolitikai, jogalkotási kérdésekben ellentmondó nyilatkozatok, gyakran változtatásra szoruló jogszabályok születnek. De ez a kormány baja. Az viszont minden magyar baja, hogy a politikusok, szakpolitikusok nem egyeztetnek a szakmai szervezetekkel és a civil társadalommal. Bármilyen sok is a kormánytagok és minisztériumi munkatársak száma, a szakmai és civil szervezetekben többen vannak, és a felgyűlt tapasztalat is e szervezetekben sokoldalúbb. Igaz, a kormány által megkérdezettek valószínűleg kormánypártiak, a szakmai és civil szervezetekben pedig feltehetőleg kevesebben vannak a kormányoldaliak, de állítom, hogy az ellenzékiek számára is fontosabb a jó működés, a jó szakmapolitika, mint a kormánykritika. Ezért mindenkinek - legyen laikus vagy szakértő - az lenne a jó, ha a jogszabályok koncepciójának kialakítása és szövegezése előtt meghallgatás, véleménykérés, egyeztetés lenne. Vagy akár népszavazás, aminek során mindannyian beletanulhatnánk abba, hogy a kérdésekkel tartalmilag kell foglalkozni, nem pedig aszerint, hogy melyik párt vagy politikus tette fel.

Az orvosegyetemek baja, hogy hol összevonják, hol meg szétszedik őket. Mindez sok olyan változtatással és költséggel jár, ami nem térül meg soha. Az jó lett volna, ha a hajdani világkiállítási lázban megálmodott új, az elméleti orvostudományoknak is helyet adó egyetemi telep zöldmezősen kialakul a Lágymányoson, ahová végül multik települtek. Különösen jó lett volna, ha egyidejűleg elkészül a százévesnél öregebb klinikai épületekkel ékeskedő, egymástól távoli klinikai telepeket kiváltó új fővárosi klinikum. De a valóság nem erről szól, hanem arról, hogy az orvosképzést folytató egyetemek egyes vezetői, nem tudnak mit kezdeni a duális képzés keretében zajló betegellátással, az ezzel kapcsolatos pénzügyi-könyvelési módszerekkel. Az OEP által a betegellátás címén utalt összegeket ugyanis kizárólag a betegellátásra szabad fordítani, és az oktatás címén adott támogatás is – a törvény szerint – kizárólag az eredeti céljára, oktatásra és kutatásra fordítható. Az egyetemek által nem kis pénzért beszerzett gazdasági-informatikai rendszerek alkalmasak is arra, hogy e kétféle pénz útját kövessék.

Persze némi rugalmasság szükségeltetik. Például minden klinikusnál meg kellene határozni, hogy munkaidejének mekkora részét fordítja oktatásra, felkészülésre, a tudományos munkára, az általa kutatott tudomány közleményként, előadásként való terjesztésére, gyógyításra, és a gyógyításhoz szükséges továbbképzésekre. Ezek arányában kellene - a jog betűje szerint - meghatározni az illetményének oktatástámogatási vagy OEP forrásból származó részét. Valószínűleg hetente vagy havonta, mert e feladatok megoszlása egyenetlen. Ráadásul az oktatás és a gyógyítás bértáblája és szabadságkerete jelentősen eltérő, nem is szólva arról, hogy vannak olyan tantárgyak, amelyeket csak egy féléven át tartalmaz a tanrend.

Ezt - a külső szemlélő számára káoszak tűnő – problémakört ma a tanszékvezetők sikerrel kezelik, és az államot sem éri veszteség, mivel az oktatási és gyógyítási pénzeket jogszabályok szabják meg. Hacsak nem az a kormány álma, hogy oktatókat bocsásson el annak ellenére, hogy az egy oktatóra jutó hallgatói létszám évek óta romlóban van: 2004-ben 23 787 oktatónk volt, a nappali tagozatos képzésben egy oktatóra 8,9 hallgató jutott, a 2013/14-es tanévben a megmaradt 20 555 oktatóra már 10,4. És ebben nincs benne az egyetemek működését biztosító idegennyelvű térítésköteles képzés hallgatói létszáma, amely az orvosképzésben közel azonos a magyar hallgatók számával.