Szigetre húzódjunk?

Az antik ember lelkében élt a Boldogok Szigetének mítosza; ott nincsenek háborúk, nézeteltérések, mindenki békességben élhet. Kiváló költőik – például Horatius – olykor felvetették a gondolatot: de jó volna magunk mögött hagyni e megrontott világot és útnak eredni nyugati irányba, ott lehet megtalálni ezt a szigetet.

Nemrégiben a szlovákiai fiatalság számára indított Új Életet nézegettem. Érdekes rovata volt a Kérdések vonalán, amelyben világnézeti kérdések kerültek terítékre, ezekre igyekeztek válaszolni. Az 1936-os évfolyamban tűnt fel az egyik írás címe: Vonuljunk-e a "Görög szigetre"? Megírásának ösztönzője Németh László és Szekfű Gyula vitája volt. Az író kicsit sértetten, belefáradva a közéleti harcokba, bejelentette: nem óhajt a rá hallgató fiatalok vezére lenni, hanem elmenekül a görög szigetre, és magával menekíti "egyelőre csak erős hitében gyökeredző magyarságát is". Kiábrándulásának egyik okát azzal magyarázta, hogy az első vesztett háborút követően hazánk társadalmi berendezkedésében nem következett be radikális változás, amelyre pedig elengedhetetlen szükség lett volna. Nem történt egyéb, mint hogy újjászerveződött az a rendszer, amely a háború előtt is uralmon volt, és végzetes károkat okozott a magyarságnak. Sőt – írta --, még rosszabb, kilátástalanabb a helyzet, mint volt, nem lehet reformjavaslatokkal, józan tanácsokkal előállni, senki nem hallaná meg ezeket azok közül, akik orvosolhatnák a bajokat.

Reális kórleírás

Németh Lászlónak igen jól működött a helyzetértékelése. Valóban minden – éppen az úgynevezett és sokszor emlegetett sorskérdések – változatlanul maradt. Nem oldódott meg a földkérdés, amelyről pedig tudott volt, hogy egy normálisan működő társadalom rákfenéje, hiszen sok ezer parasztembert bénított meg, taszított szegénységbe a földbirtok hiánya. Bicske felé utaztamban minden nap láttam a félig a földbe mélyített cselédházakat, s máig sem értem, miképp élhetett ilyenekben több család összezárva.

Ismertem a fiatal Illyésnek azt a versét, amelyben az intéző arcul csapja a kalapját alázatosan levevő, jobbágyi sorba taszított parasztot, aki semmit sem tehetett a megaláztatás ellen. Megoldatlanul maradt a oktatás számos súlyos problémája: széles tömegek nem tudtak írni-olvasni, és kellő ismeretek híján még inkább kiszolgáltatottjai lettek a hivataloknak és a felsőbbség képviselőinek, akik éreztették is velük hatalmukat. Bár el sem lehet képzelni két ellentétesebb írót, mint Németh Lászlót és Márai Sándort, a polgárságot idealizáló Márai szinte mindegyik naplójában és visszaemlékezésében leírta, hogy a hivatalok egy részét azért találták ki, hogy intézkedéseikkel és elírásaikkal gyötörjék az embereket, miközben azok adójából pöffeszkedtek, s attól sem riadtak vissza, hogy beavatkozzanak az adófizetők magánéletébe, szemrebbenés nélkül még jobban megalázva őket.

Ki merte volna megkérdezni, hová lettek a pénzek? Ki bátorkodott volna kijelenteni, hogy úgy hozták országrontó intézkedéseiket, mintha erre is jogot szereztek volna? Márai első naplójának egyik szívszorító, egyszersmind felháborító jelenete azt a pillanatot ábrázolta, amikor Bárdossy László miniszterelnök bejelentette a parlamentben: hadat üzentünk az Amerikai Egyesült Államoknak. Még a kormánypárti képviselők is lesütötték szemüket. Aztán persze tapsoltak… A népképviseletről egyformán gondolkodott és írt Márai, Illyés és Németh László is.

Németh László nem volt falujáró, de nem is kellett szociográfiát írnia ahhoz, hogy pontosan érzékelje, mekkora a nyomorúság az országban. Majdnem minden író tudta ezt, legfeljebb a hatalom szájíze szerint alkotók nem tették szóvá, hanem lelkesen hozsannáztak, s ha útjuk valamelyik nyomortelep mellett vezetett, elfordították fejüket és hallgattak. A hajdani iskolaorvos ne érezte volna az oktatásügy megoldatlanságát? Aki egy kicsit is odafigyelt, látta, hogy már a kezdet kezdetén előnybe kerültek a jómódú családok gyerekei, s rögtön lemaradoztak a szegényebbek. Az a szakadék, amely elválasztotta egymástól a népességet, már az elemi iskolában tapasztalható volt, s még tovább szélesedett a középiskolában (ha odáig eljutottak a szegényebb gyerekek, hiszen bármilyen tehetségesek voltak is, a családnak szüksége volt az ő munkájukból szerzett pénzre is).

Amikor Németh László keservében a görög szigetre vonult volna, már működtek azok a szervezetek, amelyek a fiatalok esélyegyenlőségének megteremtésén fáradoztak itthon is, Erdélyben is, Szlovákiában is, de ezek sem tüntethették el a fájdalmas hiányosságokat. Sok-sok súlyos mulasztása volt a kurzusnak és a magát keresztény-nemzetinek nevező középosztálynak. Márai is szóvá tett jónéhányat, és amiatt is berzenkedett, hogy a "nemzeti" amolyan fedőnévként szolgált a hiányosságok és ostobaságok elfedésére. Mindez joggal keserítette el az érzékenyen gondolkodókat, akik újra meg újra szóvá tették például a nyelv romlását is, amely a hazához kötődés lazulásának fájdalmas jele volt.

A szigeten élni a megoldás?

Németh László elgondolásával a korszak vezető történettudósa, Szekfű Gyula szállt vitába a Magyar Szemlében. Nem azzal a célzattal, hogy a Horthy-rendszert védelmezze, hiszen sokszor megírta ő is, hogy a fennálló – bebetonozott? – rendszeren változtatni kellene, ez valóban nemzeti érdek. A tudós részletesen kifejtette, hogy a radikális fiatalok elképzeléseiből hiányzik a "nemzetmegóvás", inkább szétszakítanák, mintsem egységessé tennék a társadalmat. Szekfű mindig is idegenkedett a radikális megoldásoktól és a látványos, de haszonnal nem járó gesztusoktól. Ezek közé sorolta a szigetre vonulás szándékát, amely esetleg megoldást hozhat az egyén számára, de mitsem használ a társadalomnak. Ami rossz, vagy amit elrontottak, azt csak szívós erőfeszítéssel, a hétköznapokban végzett tevékenységgel és nem meneküléssel lehet megváltoztatni. Úgy látta ő is, hogy az önző érdekekből született rendelkezések joggal háborítják föl a fiatalokat, akik meglehetősen baljósnak látják saját jövőjüket.

De mit érhet egy ország a fiataljai nélkül? Milyen jövője lesz a nemzetnek, ha épp a jövőt alakítók indulnak a "szigetekre"? Kitartásra, higgadt céltudatosságra volna szükség – hangsúlyozta a történettudós -, másként nem változhat meg a társadalom megcsontosodott szerkezete, amelyen csak szavakkal, üres frázisokkal, soha be nem váltott ígéreteikkel változtatnának a hatalom birtokosai: "Úgy látom helyzetünket – olvassuk a tanulmányban --, hogy a nagy megoldások megint elodázódtak, s azon ifjúság számára, melynek egyetlen programpontja a földreform, csak a kétségbeesés marad." Igaza volt, a részlet-intézkedésekkel nem lehet megjavítani, ami egészében rossz és elhibázott.

Az ifjúságnak nem csüggednie kell, írta, hanem lépésről lépésre kell a reformok útján haladnia, nehogy úrrá legyen a csüggedés és kiábrándulás, amely gyakran a szélsőséges tettek melegágya. Az eszmecsere ismertetője némi optimizmussal azzal zárja mondandóját: "… mi kitöröltük a szótárunkból az ilyen szavakat: elkeseredés, elvonulás; nem is kesergünk a kritikák, konokságok, rosszindulat miatt." És a záró gondolat: "Minket, fiatalokat, nem érdekelhet más, mint hogy tisztán látunk-e vagy sem, tudunk-e dolgozni vagy sem. A többi mellékes…"

Persze nem mellékes! Az azonban biztos, hogy céltalan fiatalsággal nehéz jövőt építeni.

Távlat és távlattalanság

Vajon mit tenne Németh László, mit írna Szekfű Gyula napjainkban? Mi lenne az író válasza arra, hogy a fiatalok ezrével indulnak egy valódi sziget, Anglia felé? Hogyan nyugtázná Szekfű Gyula, hogy a fiatalok nem végezhetnek értelmes, képzettségüknek megfelelő tevékenységet? Mit írnának, ha azt látják, hogy ilyen mértékben becsülik le a humán tudományokat, amelyek a hagyományok tiszteletének és a hazaszeretetnek legfontosabb műhelyei?

Sokszor eltűnődöm, mit jelent a mai fiatalok számára a haza? Milyen példát láthatnak maguk előtt, amelyből azt a tapasztalatot szűrhetik le, hogy a haza alkotó, jószándékú honpolgárok jövőt építő közössége? Szerencséjük van: a parlament padsorai általában üresek, a képviselők éppen másutt munkálkodnak az emberek javára. Ha pedig ott darvadoznak, és gondolkodás nélkül nyomogatják a gombokat, akkor meg lehet tanulni tőlük, miként kell elszántan, az ellenkező világnézetűt megszégyenítve, megalázva védeni a hazát. Közben halványan felmerül a nézőben a gyanú: nem önérdeküket védelmezik? Nem ezért olyan hevesek és kérlelhetetlenek?

Szinte hihetetlen: országgyűlési képviselő volt Széchenyi, Kossuth, Mikszáth Kálmán, Eckhardt Sándor – folytassam? Nem érdemes. Ki-ki levonhatja a megfelelő következtetéseket. Tisza Istvánnak nem volt aranyórája, Teleki Pálnak sokmilliós táskája. A vagyonuk nagy részét a fejükben őrizték, nem szorultak rokonaik támogatására.

Hitelesség? Rendet kellene tenni a fejekben! A szavaknak vissza kellene adni a jelentését. Az urizálás jelentse megint azt, amit valóban jelent, poroljuk le az igazságról a mocskot és különböztessük meg a hazugságtól, az erőszakos hatalmi gőgöt a tisztességes, alkotó párbeszédtől! Ha közös akarattal és elhatározással megkezdődik a tisztázás munkája, legfeljebb fényképezni vagy videózni indulnak a pihenésre rászorulók a szigetekre…