Két nap Jancsó Miklóssal

Most egy éve, hogy meghalt Jancsó Miklós. Az évfordulón kétnapos konferenciát rendezett a Színház- és Filmművészeti Egyetem Elméleti Intézete, ahol a film, a színházi szakemberei és színészek beszéltek Jancsó színházáról és filmjeiről.

A rendezvény címe Jancsó egyik dokumentumfilmjének címét vette kölcsön: Jelenlét. Mert miközben szinte minden előadó megfogalmazta a kifejezhetetlen hiányt, ami Jancsó halálával bekövetkezett, mégsem szellemidézés volt ez az összejövetel, hanem jelenlét. Jancsó jelenléte ránk hagyott öröksége szellemében.

Az első nap a színházé volt, a második nap délutánja a filmeké. Eljött Csákány Zsuzsa is, aki nem pusztán Jancsó özvegye, hanem a hetvenes évektől számtalan filmjének vágójaként a rendező egyik állandó munkatársa. A filmes előadásokra többször kellett újabb székeket behozni a terembe, az érdeklődők között sok volt a fiatal, voltak szakmabeliek és civilek is. És bár némi zökkenő is adódott, s tán a hírveréssel és meghívásokkal sem ment minden olajozottan, az tény: a konferencia arra utalt, hogy a szervezők valami nagyon fontosra, Jancsó szellemi örökségének jelenné tételére éreztek rá. Jancsó halála után, függetlenül bármiféle évfordulóról, nagyon is van miről beszélni, emberi tartás és művészi teljesítmény szempontjából egyaránt, s ez a szellemi-művészi örökség, amit Jancsó Miklós maga után hagyott, rendkívüli erőt és energiát sűrít magába, amit működtetni kellene. Amire Szász János filmrendező érzett rá, amikor a nap végén arra biztatta Jancsó meghívott négy színészét, arról beszéljenek, mi volt az az emberi-szakmai különösség, amivel Jancsó megteremtette a filmezés szabadságát, s amit az új filmes nemzedéknek érdemes és fontos megtanulnia tőle.

Azok a híres hosszú beállítások! Így emlegeti a szakma a Jancsó-filmek világhírű filmnyelvi különösségét. Kende János, aki Jancsó 29 játékfilmje közül 16 operatőre volt, ezeknek a virtuóz felvételeknek a kialakulásáról beszélt Jancsó Miklós hosszú beállításai címmel. A Csend és kiáltásban dolgoztak először együtt 1968-ban, a filmet meghívták Velencébe is, de miután a magyar katonák is bemasíroztak Csehszlovákiába, a fesztivál-bemutatóból nem lett semmi. Ez a film még nagyjából 5 perces beállításokkal készült, de a technika már megengedte, hogy 360 fokban forduljon a kép. A legendás Jancsó-féle hosszú beállításokhoz olyan kamera kellett, amelybe már 12 percnyi, azaz 305 méter anyag fért.

Először a Sirokkó című magyar-francia koprodukcióban jelentek meg a lélegzetelállító hosszúságú beállítások. A részlet, amit Kende be is mutatott, a főszereplő Marina Vladyt és Jacques Carrier-t követi hosszan, de a Jancsó-féle tömegmozgásból, lovasokból, táncosokból, meztelen lányokból, párhuzamos és ellentétes irányú vonulásokból komponált bámulatos jelenet Törőcsik Marival, Balázsovits Lajossal, Madaras Józseffel az ugyancsak bejátszott Szerelmem, Elektra című filmben éri el a képi virtuozitás csúcsát. A kulisszatitkokról Kende elmondta, ezek a filmek mind utószinkronnal készültek, mert az eredeti hang használhatatlan volt: hol ő, hol Jancsó adott hangos utasításokat a szereplőknek, akik rendszerint éjszaka próbálták a bonyolult mozgásokkal telített jeleneteket.

Hogy hogyan is forgatták a Sirokkót a fahrtkocsin fényképező Kendével, s a mindvégig mellette futó-figyelő Jancsóval, azt már a rendező másik emblematikus operatőre, Grünwalsky Ferenc mutatta meg egy akkor készült kisfilm (rendezte Pintér György) segítségével. Tanulságos látvány volt éppen arra, amiről Grunwalsky beszélt. Nevezetesen, hogy Jancsónál a kamera elveszti egyszerű adatközlő szerepét és a kameramozgással teret teremt, ez a tér pedig történelemről, tömegekről, hatalomról és kiszolgáltatottságról képes beszélni a képek által. Mert nem önmagukban a hosszú beállítások miatt hódolt Jancsó előtt a világ, emelte ki Grunwalsky, hanem hogy ezekkel milyen bonyolult hatalmi viszonyokat és történelmi mozgásokat tudott kifejezni.

Erről beszélt Martin Scorsese is, akinek a Jancsót búcsúztató, Amerikából küldött videó üzenetével indult a szombati program. Scorsese Jancsó rendkívüli érzékenységéről, filmjeinek politikai erejéről, a kameramozgások eleganciájáról beszélt, s arról, hogy a Szegénylegényekben látta a filmtörténet valaha forgatott legcsodálatosabb befejezését.

Érdekes megközelítésben beszélt Stőhr Lóránt filmkritikus, filmtörténész a hagyományosan csak Kapa-Pepe-filmeknek emlegetett rendezői korszakról. A cím kicsit kacifántos: Ki mit tud? Tudásformák és elbeszélői alakzatok Jancsó Miklós késői filmjeiben, de a gondolat közelebb visz a köznapian csak farce-okként emlegetett filmekhez. Amikor a Niagara a Bárka színházból nyílik, ahogy a Jancsó-filmben, ott eltűnik a szerzői mindentudás, és a világ kiismerhetetlensége, a bizonytalanság és a káosz veszi át a tudás helyét, fogalmazta meg Stőhr e filmek lényegét. A rendszerváltás utáni Jancsó-filmek alapélménye ez. A Kapa-Pepe-filmek fikciós világából hiányzik a pátosz, sok az improvizáció, belép a képbe Jancsó és Hernádi is, a szereplők kiszólnak a közönségnek – mindannyian a káosz részei. A tudás – műveltség – elvesztése és a világ kiismerhetetlensége jelenik meg ezekben a filmekben.

Egy nálunk szinte teljesen ismeretlen Jancsó film, a francia pénzből Elie Wiesel könyvéből készült Hajnal egy hosszú jelenetéről beszélt Báron György filmesztéta a Forma és morál találkozása az éjszakai asztalon, avagy egy hosszú körfahrt kakasszó előtt című illusztrált előadásában. A Jancsó-filmeknek azt a jellegzetességét elemezte, hogy se morális, se pszichológiai problémákkal nem foglalkoznak, az ember helyzetét mutatják meg a világban. Jancsó személyes morális kiállása viszont a dokumentumfilmjeiben tapasztalható, 70 évesen is vállára veszi a kamerát, és elmegy a cigánygyerekek közé, meg a holokausztról kérdez más gyerekeket egy kiállításon. Ez példátlan a világon, hogy egy ilyen kaliberű művész ilyen erős morális hangsúllyal, személyes jelenlétével mondjon véleményt a filmmel. A virtuóz filmnyelv és a morál Báron szerint egyetlen Jancsó-filmben, a Hajnalban találkozik.

A film morális kérdése, lehet-e ölni, és ezt sűrítetten egy hét perces körfahrt fejezi ki, példátlan képi virtuozitással. Kivégezzék-e a saját halálraítélt emberükért cserébe az elfogott ártatlan brit tisztet (akit Michael York alakít) - a zsidó akció-csapat tagjai erről beszélnek az 1946-os Palesztinában. A fiú, akire a végrehajtást bízzák, koncentrációs táborból szabadult, ezután ment el az angol fennhatóság alatt álló Palesztinába, s állt be a zsidó fegyveresek közé. Báron annak a reményének is hangot adott, hogy a szerinte a filmtörténet egyik legszebb hét percét felmutató Hajnalt hamarost a magyar közönség is láthatja, ha sikerül a jogok tisztázása után, esetleg Scorsese digitális filmfelújításokkal foglalkozó alapítványa segítségével a filmet DVD-n megjelentetni. Ezt a reményét fejezte ki Jancsó Nyika operatőr is, aki ebben a filmben együtt dolgozott édesapjával.

Jancsó négy emblematikus színésze, Balázsovits Lajos, Cserhalmi György és a Kapa-Pepe-páros, Mucsi Zoltán és Scherer Péter visszaemlékezéseinek intimitása azt az emberi nagyságot érzékeltette, ami Jancsót - művészetével együtt - olyan páratlanul erős és meghatározó szellemi óriássá emelte. Szeretet, türelem, humor és a szabadság csodálatos élménye – ez volt a visszatérő motívum a megidézett emlékekben.

Jancsó hiánya pedig újabb és újabb hasonló rendezvényeket inspirálhat. Van miről beszélni! Azon is érdemes elgondolkodni, hogy Jancsó felmérhetetlenül sokrétű, gazdag művészi-szellemi-emberi örökségének folyamatos feltárása, megőrzése kötelessége lenne a kulturális értékeire büszke nemzetnek. Ha van ilyen.