Még nem is olyan régen a kis- és közepes vállalkozások arra vágytak, hogy az állam beszállítói legyenek. Arra az irigylésre méltó állapotra ugyan csak legszebb álmaikban vágyhattak, mint az egykori császári és királyi udvari beszállítók, akiknek privilégiumait formai és jogi formulák is rögzítették. A szorgos munkával kialakított márkák garantálták - és garantálják - a fogyasztó számára az állandó minőséget, ami évszázadokat is túlélt, a Tokaji, a Törley, a Zwack, a Dreher, a Kotányi vagy a Herend mindmáig megőrizte a nimbuszát, megteremték a ma rangot jelentő hungarikum cím alapjait. (Rossz nyelvek szerint a hungarikum azt jelenti, hogy Magyarországon világhírű.)
Az állami intézmények jó ideig megbízható megrendelők, határidőre fizetők voltak, sokáig megtartották a nimbuszukat. A mindenható, és olcsón működő állam receptje azonban nem vált be. Gondos kutakodással sem találhatunk olyan területet, ahol ne szembesülnénk a működési zavarok garmadájával, de nem tagadható, hogy a kormányzat folyamatosan a kebelén melenget ma is olyan cégeket, nagyvállalkozóvá felkent pártkatonákat, kegyenceket, akiknek nem kell dörömbölniük a kifizető pénztárak ablakán, hogy megkapják a járandóságukat. Nem egyszer akár előre. Nevüket aligha őrzi majd meg olyan tisztelettel az ipartörténet, mint Ganz Ábrahám vagy Goldberger Leó esetében. Legfeljebb a gazdaságtörténet botránylapjain találkozhatunk majd egyikkel-másikkal.
Az állam rossz tulajdonos. Ez a megállapítás a kormánypárt és a miniszterelnök által rossz szemmel nézett liberális gondolkodóktól, politikusoktól ered. A Fidesz-kormányzatnak öt esztendőre sem volt elég ahhoz, hogy ennek az ellenkezőjét bizonyítsa. Igaz, hogy a magánpénztári vagyon lenyúlásának következményeit csak évek múlva érzik majd meg a bőrükön a nyugdíjasok, de például a Mol-részvények egyötödének felvásárlásából származó, százmilliárdokban mérhető veszteség, a 49 százalékban állami tulajdonban lévő Széchenyi Bank összeomlása - mind-mind ékes példája az állam tulajdonosi szerepét fenntartásokkal kezelő liberális nézetnek.
Mindez semmiség ahhoz képest, amikor az állami döntéshozók rendszer szintűen válnak a felelőtlen gazdálkodás elemeivé. Ha valaki beleássa magát a Magyar Államkincstár adataiba, akkor menten elszáll az állam fizetési fegyelméről alkotott illúziójának még az utolsó maradéka is. Azon - az elmúlt fél évtizedben kellően megedződve - alig-alig lepődtünk meg, hogy pillanatok alatt bebizonyosodott: az állam semmivel sem jobb gazda, mint az egyébként gyakran felelőtlenül gazdálkodó önkormányzatok voltak. Sőt, megalapozottnak látszik az a korábbi jóslatunk is, hogy a helyhatóságok adósságának konszolidációja - értsd: elengedése - csak pillanatnyi fellélegzéshez volt elegendő, a központi pénzvisszaosztás eredménye általában az lett, hogy a visszaosztás elmarad, a járandóságból csak részleteket csepegtetnek, a fizetést halasztgatják. Lassacskán az egészségügy és az oktatás központosításának totális csődjéről beszélhetünk.
Szinte felfoghatatlan, de tavaly már meghaladta a 100 milliárd forintot a költségvetési intézmények átlagos adóssága. Ez bizony szomorú, kéretlen rekord. A 2000-es évek úgy köszöntöttek ránk, hogy ez az intézményi őszadósság pontosan 5,5 milliárd forintot tett ki, majd tíz év alatt megötszöröződött, ekkor kiáltott megálljt, riogatott csőddel a Fidesz kormány. Az eredmény: röpke öt esztendő alatt további megötszöröződés.
Anélkül, hogy valaki alapvető számviteli ismeretekkel rendelkezne pontosan érti, hogy mit is jelent az, hogy 2012 és 2014 között a központi alrendszerbe átvett, önkormányzati, illetve nonprofit és egyéb gazdasági társaságként működő intézményeknél halmozódott fel az összes tartozás közel 60 százaléka. De az sem javíthatja az adómorált, hogy a felmérés időpontjában a NAV-nak 1,2 milliárd forintnyi lejárt számlája volt a naki beszállítókkal szemben. De még ennél is cifrább történet a 2013. januárjában alapított Klebelsberg Intézményfenntartó Központé (Klik). Hoffmann Rózsa egykori államtitkárként még sikertörténetnek nevezte a centralizált szervezetet, majd bukása utáni őszinteségi rohamában már nem átallotta kijelenteni: "Egy központból 198 tankerületet közvetlenül lehetetlen jól irányítani". A puszta számok lám-lám őt igazolják: a Kliknek sikerült 4,7 milliárdos adóssággal indítania a 2015-ös esztendőt. Természetesen az egészségügyi intézményeknek sincs különösebb okuk a dicsekvésre. A Honvéd Egészségügyi Központ 4,2 milliárdos, a Péterffy Kórház és Baleseti Központ 3,6 milliárdos adóssága is elgondolkodtathatná az egészségügyi államtitkárságot. Az kétségtelen tény, hogy a már korábban állami irányítású intézmények és az újonnan központosítottak gazdálkodásának gondjai között alig-alig észlelhető különbség. Ha két szegény ember egymásnak veti a hátát még nem állnak biztosabban a lábukon.
A gyógymód a szokásos: vezetőcsere, struktúraátalakítás, az egészségügyben az ágyszámcsökkentés. No meg a tartozások konszolidálása. Azután a kerék forog-forog tovább, eközben meg-megáll. A beszállítók pedig töretlen hittel várnak arra, hogy benyújtott számláik nyomán majd csak megérkezik a pénzük. Vagy legalább a töredéke, mert ha nem, akkor az egyébként túlköltekező állam kinyírja a bennük valóban mindhalálig bízó udvari szállítóit.
