"Mi is magyarok vagyunk"

Föl kellett kelteni az igényt az emberekben, mert az határozza meg a mindennapokat – mondja Bogdán László. Cserdi polgármestere a rossz hírű kisközségből néhány év alatt virágzó mintafalut varázsolt. A zömében cigányok lakta faluban az utóbbi években 26 fürdőszobát építettek, ugyanennyi homlokzatot hoztak rendbe kalákában. Nyolc hektáron gazdálkodnak, bérmunkát is vállalnak, van erdejük, fóliasátrakban kertészkednek, s tavaly 38 laptopot és 12 biciklit kaptak a legjobban tanuló gyerekek.

Hallottam rádióban, láttam képernyőn – lenyűgöző volt. Jóképű, szép hangú, fiatal cigány férfi, akinek szavain átsütött a hit, az eltökéltség. Aztán egy este rákattintottam egy csatornára, öten ültek a stúdióban: a műsorvezető, három városi értelmiségi közszereplő és Bogdán László. A három egyívású művészi tökéllyel végszavazott egymásnak, ő ebbe nem tudott, talán nem is akart bekapcsolódni. Ekkor határoztam el, hogy meglátogatom a falujában, abban a világban, amelyet alig ismerünk.

Szeretni okosan kell

Egy időben érkezem a közeli Kistamásiból átruccanó küldöttséggel a jórészt EU-s pénzből pazarul felújított közösségi házhoz. A kisterem asztalán konferencia-kellékek: gőzölgő kávé, rágcsálnivaló, ásványvíz. Kistamásiban is sok a roma, Bagoly Jánosné négy ciklus óta igazgatja a települést. Tanácsot, segítséget kérni jöttek Cserdibe.

– Csak kínlódunk, nem jutunk semmire, pedig van öt hektár földünk – kezdi Zsuzsa asszony. - De hiába próbálom, nem bírom rávenni az embereket a munkára. Annyira szeretem, annyira sajnálom őket, hogy azt hiszem, túl sokat megengedek nekik.

– Szeretni okosan kell. Ne sajnálja őket, azzal árt a legtöbbet – szólal meg Bogdán László. – Hit nélkül nem megy. El kell hitetni az emberekkel, hogy csak a tisztességes út járható, és rövid távon a kétkezi munka vezet célhoz, hosszú távon pedig az iskola. Angolul ezt a folyamatot coachingnak hívják, én köcsögmentesítésnek nevezem. Nem vagyok megmondóember, nem fog tőlem tuti receptet hallani, de az biztos, hogy elvárások nélkül nem lehet követelni. Ha tényleg komolyan gondolják, magokkal, gépekkel tudok segíteni és büszkén teszem. Szívesen el is megyek önökhöz vagy küldhet hozzánk 8-10 embert mondjuk két hétre. Segítséget kérni nem szégyen, és mi segíteni szeretnénk azoknak, akik a kezüket nyújtják felénk.

Delet ütnek, mire kettesben maradunk. Átballagunk a szemközti hivatalba, László szobájába, ahol – mint száradó ruhák – költségvetési iratok csüngnek a plafonról. Az egyik sarokban ketrecbe zárt pártlogók, mellette felirat: „a pártok rabjai vagyunk”. A falon tükör, alatta ez olvasható: „Igen, jól látod, te vagy a felelős a jövődért!”.

A kérdésre, hogy honnan szedi a sziporkázó ötleteket, a profi marketingfogásokat, melyekkel meghódította a liberális médiát, azt feleli: – Gondolkozom. Kialakult egy sztereotip kép a cigányságról, amire sajnos rászolgáltunk. Sokszor úgy viselkedünk, mint az egzotikus állatok, roma nap, kaja, pia, lopás, verekedés, hangoskodás. Ez ellen megyek én a néha gegeskedő ötletekkel, az adományt szállító, tradicionális piros Zsigával, a szlogenekkel, hogy „Az tud adni, akinek van”, meg „Önöknek termeltük, nem Önöktől loptuk”. Ezzel az eszköztárral a szkeptikusokat próbálom megszólítani. Az hajt előre, hogy mindennap meggyőzzek egy kétkedőt: ne dobálj ész nélkül sárral, ne úgy ítélj, hogy nem is ismersz.

Megkérdezem még tőle, hogy ha tényleg csak nyolc osztályt végzett, hol tanulta a beszédébe beszüremkedő idegen szavakat? Vagy a coaching fogalmát, aminek jelentésével a kiművelt városiak sincsenek mindig tisztában? Azt válaszolja: ha egy fehér ülne itt velem szemben, ugye nem kérdeznék ilyet?

Megéri jó embernek lenni

Cserdi 426 lakójának 70 százaléka cigány. A falu nem fogy, túl nagy növekedés sincs, megszűnt a „roma gyerekgyár”. Arról, hogy milyen volt itt az élet tíz évvel ezelőtt, meséljenek a falubeliek – javasolja László. Ő inkább arról beszél, mi vezérelte, amikor 2006-ban alpolgármesternek, majd 2010-ben polgármesternek állt.

– Az első nagy pofont a nagymamámtól, Kolompár Máriától kaptam. Olyan kisugárzással nevelt, amitől ma is összecsapom a sarkamat, ha eszembe jut. Kisgyerek voltam még, amikor megfogalmaztam magamban, hogy ami körülöttünk van, nem jó. Úgy gondoltam, ma is így gondolom, hogy fölösleges mást hibáztatni a sorsunkért. Nem várhatjuk az égi mannát, rajtunk múlik, hogy jobb életünk legyen. Nem vagyok finomkodó, angolszász úr, nem szépítek, nem köntörfalazok, mert ha valóban érdekel a másik, előfordulhat, hogy arcba kell őt könyökölni a valósággal. Én abban hiszek, hogy Magyarországon ma iszonyú nehéz cigányként létezni, de tehetünk és kell tenni azért, hogy jó emberek legyünk, mert megéri. A cigány-politika a nullával egyenlő, a cigány-politikai „elit” mutyizós semmittevők hada, szóra sem érdemes, úgyhogy saját erőnkből kell kikapaszkodnunk a gödörből.

Ha felkérnék, hogy legyen a minisztériumban cigányügyi tanácsadó, vállalná? – vetem közbe. - Nem fenyeget ilyen veszély – vágja rá, majd így folytatja: – Ironikus és szánalmas, hogy időnként beemelnek a politikába díszcigányokat. Négyévente egytál pörköltes szavazót csinálnak belőlünk, mert hagyjuk. Ehhez asszisztáljak? Sose tenném… Ha létezik tisztességes és mérsékelt nacionalizmus, az bennem megvan, de nem vagyok senki babája, nem riszálom a csípőmet senkinek. Ha odafönt meghallgatnának, azt mondanám: mi, cigányok nyitottak vagyunk. Meg akarunk változni és szeretnénk aktív részesei lenni az országnak. Mert mi is magyarok vagyunk és jobban szeretjük a hazánkat, mint Vona Gábor, csak neki ezt nem kell bebizonyítani, nekünk meg be kell. Nem akarunk a „dema” (lovári nyelven: „adjál”) olimpiai bajnokai lenni. Nem szabad minket rászoktatni arra, hogyha kérünk, kapunk, mert akkor kialakul bennünk, hogy nem kell semmit tenni, valahogy úgyis lesz. Sajnálom, hogy ez így van, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne így legyen.

Amikor munkához látott, az első, és legfontosabb lépés a bizalom megszerzése volt. Rendet kellett rakni előbb a fejekben, aztán a portákon. Föl kellett kelteni az igényt az emberekben, mert az határozza meg a mindennapokat – meséli. Az utóbbi években 26 fürdőszobát építettek, ugyanennyi homlokzatot hoztak rendbe kalákában. Nyolc hektáron gazdálkodnak, bérmunkát is vállalnak, van erdejük, fóliasátrakban kertészkednek, s tavaly 38 laptopot és 12 biciklit kaptak sikerdíjul a legjobban tanuló gyerekek.

– Megálljuk a helyünket a pécsi elit piacon, viszünk adományt Budapestre, Ócsára, Dévára – sorolja László. – Baranya legnívósabb éttermeinek beszállítói vagyunk, akkor is, ha veszteségesen. Az én feladatom kisakkozni, mi mit ér meg, mert rang, ha mi szállíthatunk például a pécsi Teleky Bistronak. Ilyenkor azok is, akik csak ládát pakolnak, levágják, kisikálják a körmüket, nehogy koszos legyen.

Bogdán László úgy véli, nem várhatják az égi mannát, rajtuk múlik, hogy jobb életük legyen.

Nincs két Cserdi

A közösségi ház nagytermében délelőtt csapatépítő tréning volt a közmunkások számára. Csoportmunkában elemezték, mi a becsület, a tisztesség, a munka, és ki a magyar? A korábbi tréningeken arról is beszélgettek, hogy nyitott szemmel járjunk a világban, ne legyünk kicsinyesek, ne hallgassuk el, ha valami bánt, mondjuk ki, mi a baj, mert ez csökkenti az egymás közti feszültséget. Mindezt azoktól tudom, akikkel falut nézni indulok. Négy ápolt, udvarias srác – három barna, egy fehér. Útközben feltűnik, hogy Cserdi a békebeli, és már alig föllelhető vidéket idézi: ráköszönnek egymásra az emberek.

- Régen a hivatal ablakát is rács védte. Mert itt problémás emberek éltek, sokan többször is megjárták a börtönt. Nagy volt a szegénység, ebből jött a bűnözés – mondja Bartalovics Dávid. – Laci levetette a rácsokat, de ahhoz, hogy belülről is megváltozzunk, sok idő kellett.

– Azelőtt mindenből kizárták a cigányokat, a nőnap, a húsvét, a Mikulás úgy zajlott, hogy még a sötétítő függönyöket is behúzták a hivatal ablakán – veszi át a szót a kétgyerekes apuka, Sárközi László. – Az Európa-híd, ami megépült, azt jelképezi, hogy nálunk nincs szakadék magyar és cigány között. És most már tényleg nincs, egy asztalnál eszünk-iszunk, együtt szórakozunk és dolgozunk.

– Laci megértette velünk, hogy nincs két Cserdi, össze kell fognunk, mert egy helyre tartozunk. Az öregek is örülnek, mert segítjük őket, viszünk adományt, megyünk fát vágni. És hát nyugodtan tudnak lefeküdni, nem kell attól rettegni, hogy reggelre eltűnik a tyúk, vagy az alma a fáról – teszi hozzá a húszéves Sárközi Márió.

A faluvégi cigánytelep: kicsi, színesre mázolt házikók sora, köztük hatalmas fóliaházak fémbordái meredeznek. Rendezett kertek, néhol lovat tartanak, télen egymást követik a disznóvágások. Cserdiben a régi, kipofozott borospincéket is hasznosítják, gombát termesztenek vagy a megtermelt javakat tárolják bennük. Megcsodálom a templomot, a vasba gravírozott porrajmos (cigány holokauszt) emlékművet, az árkok fölött átívelő kecses fahidacskákat, az ocsmány bádog buszmegállókat felváltó fából ácsolt esőtetőket. Jó ideje csellengünk már, és két dolog nem fér a fejembe: sehol egy csikk, eldobott papírzsebkendő, horpadt sörösdoboz, és vajon miként lehet, hogy a srácok alig dohányoznak?

– Nem dobjuk el a szemetet. Ha valaki mégis, összeszedjük – magyarázza a kisfiús, vézna Bogdán Gyula. – A dohányzással meg az volt, hogy Lászlóval elloptuk a cigányok kukáit, kielemeztük a szemetet, és rájöttünk, hogy ez szemét ügy, mert vesszük a piát, a bagót, a Mars csokit szakadásig, és amikor már kenyérre sincs, jön megint a dema. Azóta öt szálat szívok naponta, a többiek még annyit se.

Márió búcsúzóul megajándékoz egy történettel: – Én és a barátom világot akartunk látni. Elmentünk Zalaegerszegre dolgozni, kávéautomatákat szereltünk össze, szalagon. Három hónapig bírtuk Cserdi nélkül… Nagyon szeretem a falumat, itt születtem, itt vannak a gyökereim. Nem vágyok el, itt akarok megöregedni.