Cintányér és véres dobverők

Egy jazzdobos és a mestere között dúló élethalálharcról forgatott filmet Damien Chazelle Whiplash címmel. Őrületes dobszólók, rémült cintányérok, a megalázás sátáni módszerei és J. K. Simmons rendkívüli alakítása az Oscarra jelölt szerepben.

Ha egy fiatal jazzdobosról meg az elit New York-i konzervatóriumban átélt tapaszatalatairól szól a történet, nem feltétlenül rohannak a tömegek, hogy beüljenek rá a moziba. Azonban amit az alig 30 éves fiatal és nagyon tehetséges amerikai rendező-forgatókönyvíró, Damien Chazelle a Whiplash című filmjében egy ilyen történetben vászonra visz, az vetekszik a legprofibb thrillerek izgalmával.

Mondhatni, szó szerint vérre menő pszicho-thriller a Whiplash, noha olyan éterinek gondolt dologról van benne szó, mint a zene, a ritmus, az eltalált negyed és nyolcad ütemek, a tökéletes hangzás. Valójában két emberről van szó, akik megszállottan mindent hajlandók feláldozni szenvedélyükért, a tökéletes zenei teljesítményért.

Ritkán látunk ilyen őrületes, megveszekedett, gyilkos párharcot, mint amilyen Chazelle filmjében a fiatal Andrew és a tehetségét felfedező mestere, Fletcher között bontakozik ki. Félelmetes, de káprázatos is ugyanakkor, mert a rendező saját élményeiből is merített a forgatókönyv megírásakor.

A Whiplashben adva van egy 19 éves srác, aki az életét teszi fel arra, hogy híres dobos legyen. Olyan, mint a világ legnagyobbjai, vagy még egy kicsit nagyobb. A dobolás a szenvedélye, a szerelme, az élete, az egyetlen dolog, ami kitölti a napjait. Adott pillanatban még friss kedvesével is szakít, mert úgy érzi, semmi másra nem akar figyelni, csak a dobolásra.

Egészen fiatal, alig ismert arc, Miles Teller alakítja a megszállottságában megtörhetetlen Andrew-t, aki nagyon elszánt, ugyanakkor érzékeny, mint a legfinomabb hangszer. Teller maga is közeli kapcsolatban áll a dobverőkkel meg a cintányérral, másként ezt a virtuóz dobszólókkal tarkított szerepet aligha tudta volna ilyen bámulatosan eljátszani.

A néző szinte belekábul, milyen hihetetlen drámai ereje, feszültsége tud lenni egy zseniálisan fotografált – Sharone Meir – dobszólónak. Ebben a filmben harmadik szereplővé lép elő ez a hangszer, és egy csöppet sem ártatlan szereplő, mert érzelmi viharok dúlását is közvetíti a jazz varázsán túl.

Andrew mellett adva van a nagynevű, legendás mester, akit a jazz atyaúristeneként tisztel a dzsesszisták társadalma, s aki New York híres zeneiskolájának, a Shaffer Konzervatóriumnak a feje. Fletcher félelmetes hírű zenész, a szadizmusig kegyetlenül kényszerítve zenészeit a tökéletes játékra. Együttesének tagjai mint megannyi, óriáskígyó által megbabonázott nyuszi, ülnek a hangszereikkel és érezni, az életük múlik azon, hogy a mester elégedett-e játékuk tisztaságával, vagy sem.

És Fletcher felfedezi magának a fiatal dobost, beviszi az együttesébe, és ezzel megkezdődik egy elképesztő feszültségű párharc. Andrew érzi, hogy ha valaki, akkor Fletcher mellett megtanulhatja, mi az, hogy tökéletes ritmus, és elmegy a végsőkig, hogy ez sikerüljön.

Fletcher pedig a nyolcad és tizenhatod ütemek tökélyét követelve ugyancsak a végsőkig megy el terrorban, szadista módszerekben. S ami mellbevágóan mély, megrendítő élménnyé teszi ezt a különös filmet, az emberi méltóság folyamatos megalázásában. A belső tartást így lábbal tiporni ritkán mutatja a filmvászon.

Látjuk, nem is egyszer, ahogy a kegyetlen gyakorlás közben a fiú tenyeréből kiserked a vér, és a fájdalom ellenére csak a teljesítmény tökélye hajtja. Még akkor is, amikor egy-egy pillanatra szembeszáll az irtózatos erejű zsarnoki akarattal, Fletcher kíméletlen és embertelenül kegyetlen diktátumával. Szeme előtt egyetlen cél, a hangszerének tökéletes birtoklása lebeg és a néző elbizonytalanodva kérdi, vajon meddig lehet elmenni az embernek a méltósága feladásában azért, hogy kihozza magából a legtöbbet.

A filmnek több megrendítő pontja van, de a legdöbbenetesebb már a vége felé, egy óriási törés és egy csodával határos újrakezdés után következik be, amikor a tanítvány fellázad az elárult, de mégis csodált mester ellen, és megszületik végre az, amire mindketten vágytak. Fletcher azzal, hogy embertelen megalázások árán kisajtolja a tehetségből, ami benne van, Andrew pedig azzal, hogy nem hagyja magát leinteni a koncert közben, hanem az őrületes lendületnek engedve élete legcsodálatosabb szólóját veri ki dobjain az elnémult zenekar csendjében..

Igen kényes területen egyensúlyoz a film, hisz kinek van hivatottsága dönteni arról, mit lehet és mit nem szabad már a művészet tökéletességének érdekében megtenni egymás ellen, de Damien Chazelle kivételes érzékkel tartja harmóniában a lélektani kihívást, az indulati provokációt, a zenei élményt, az emberi motívumokat. Hiteles, hatásos, jó élményt adó filmet tesz elénk, és meglepően érdekes megfigyeléseket oszt meg az emberi végletekről, meg a művészet szolgálatáról.

A film a legjobb Osarért is versenyez majd, s J. K. Simmons alakításával a legjobb férfi mellékszerelő díjáért. Idén több díjra érdemes alakítás áll sorba, Simmonsé is kivételes. Azt a nagyságot mutatja meg, amely tökéletes és utolérhetetlen teljesítményből adódik, de amely démonikus erőszakon, minden gyengeség kegyetlen megtorlásán, a méltóság zsarnoki megtiprásán keresztül vezet az áhított célig. Simmons a jelentéktelen másod- és harmadrendű szerepek után (több Pókember, tévéfilmek, Juno) kiugróan nagy színésznek mutatkozik be. Ő is egyike azoknak, akiknek szívesen mondom: Oscart neki.

(Whiplash *****)