Atlantisz örvénye - a beatkorszak emlékei

Kontinensnyi távolságból és annál még távolabbi emlékek dzsungeléből szabadította ki, s mozgósította az érzelmeimet, sőt vele egy ideig mindennapi tevékenységemet - a magam számára is a legmeglepőbben – a Beatünnep 50 koncertet megelőző (felvezető) néhány hét. A mai kor digitális technikája, a YouTube révén megannyi koncertre látogathattam el - ahol valaha részt vettem, s ahol nem – sőt: életemben először blogot indítottam, kis filmecskék és szövegforgácsok új műfajával kísérletezgetve a demokratikus felületen, ahol a feltöltések sűrű szövevénye és a lelkes, vagy perlekedő kommentek révén egy kollektív regény folyamába sodródhattam.

- Akik nem éltek ebben, fingjuk sincs az egészről! - csak ugatnak, mint kutya a holdra! - nem bántásra mondom. Én átéltem az ízét ennek a kornak, így vagy úgy, fiatal csikó voltam és tele energiával. Most "ez" csak a szép emlékek közé tartozik és ez így tök ok. Azért, ha kell, még rúgok, s tömöm a lányokat gőz erővel 22 évi házasságból szabadulva, mert ez az élet, éljenek a csajok! És fel a fejjel! Mindenkit vár valaki, akin ütheted a ritmust, s akin szól az ének - így ír a "Ta tarada dam" szám egyik kommentátora. A muzsikához tartozó arcokat, jellemző színtereket – mint a reneszánsz festmények nagy perspektívájú háttereit – nem, vagy nemcsak a koncert felvételek, a táncdalfesztivál közvetítések, hanem a beatkorszakkal együtt lélegző-teremtődő filmek idézték vissza a legérzékletesebben. Bacsó Péter: Szerelmes biciklisták, 1965, Banovich Tamás: Ezek a fiatalok, 1967, Mészáros Márta: Eltávozott nap, 1968)

Csak egy "pogány ünnep" lett

A szintén digitális-kori kommunikáció révén napra, sőt, percre kész e-mailek révén az is nyilvánvalóvá vált, hogy ez a távolság – térben és időben – szinte elengedhetetlen feltétele a korszakkal való azonosulásnak, erre sem a mai Magyarország, sőt: maga az a "nagy" koncert sem alkalmas. Kiderült, hogy csak én ajzódtam fel ennyire, mert a 2014-től búcsúzó – és bizony e lényeges mozzanatot más gondjaitól nem látó – "Láss, Láss, ne csak nézz!" - Budapest ezt egy sokadik bőrt lehúzó hakninak fogta fel, csalódva, hogy a beatkorszakot megtestesítő, már-már történelmi ikonok csak "áruvédjegyként" szerepeltek.

Így számolt be a koncertről egy Londonból az eseményre hazalátogató levelezőpartnerem:

"Kedves János! Nem vesztettél semmit, nagy csalódás volt, pedig nagyon vártam. A probléma az volt, hogy ők keveset énekeltek és most van egy színház, a Játékszín az Oktogonnál, ahol fut egy produkció, Illés dalokat énekelnek fiatalok, borzalmas külsejű énekesek, még szörnyűbb hanggal, és felismerhetetlenek a dalok. Én majdnem eljöttem. Ők még mindig jók, Levente még mindig jól énekel. A vizuális hatások a háttérben nagyon hatásosak voltak. A kezdet különösen, amikor őket vetítették hosszú hajjal, fiatalon, energikusan. Bródy egyedül elénekelte a Sárga rózsát. De a hangulat sem volt igazán jó és sokan el is mentek. "

Több évtizedes érdektelenségemből (valójában: a jól védett emlékeimből) meglehet, az mozdított ki, hogy egy régi írásom, s egy könyvem címét láthattam majd egy éven át egész Budapesten kiplakátozva. A koncert szervezője, Rosta Mari ezt írta: "Drága János! December 28-án az Arénában nagy koncerttel ünnepeljük az Illés zenekar megalakulásának 50. évfordulóját. Levente a Beatünnep címet szeretné adni az eseménynek. De ez a Te könyvcímed! Kölcsönadod? Természetesen jogdíjért és sérülés nélkül visszaadjuk."

Noha abban a "Beatünnep" esszében is (Valóság, 1978) a beatkorszakot már lezárt periódusnak írtam le. A mozgalmat és a kultúrát a kereszténység története sémájához hasonlítva, amelyben a kisközösség intézményesül és misztifikálódik roppant egyházzá, s már csak egy "pogány ünnepen", a tabáni május elsejéken mutatja fel igazi, "nembeli" arcát. De néhány évre rá, 1981-82-ben, a "Beatünnep vége" című összefoglalásomban már ennek a kihunyását és kiábrándító kiüresedését is konstatálni véltem. Az írásokat összegyűjtő könyvben (Beatünnep után, 1986), amely négy évet várakozott a megjelenésre, én, az egykori Omega klubtag, Kex, Mini, majd Syrius és Beatrice rajongó, sőt támogató "tudósi" elfogulatlansággal állapítottam meg, hogy a magyar beatkorszakot a legegyetemesebben az Illés, vagy inkább a Szörényi-Bródy szerzőpáros teljesítette be a leginkább.

Minden másképpen lesz holnap

Ezért emelkedhet – teljesen függetlenül a konkrét megvalósulástól, sőt annak ellenére is – az együttes immár végső búcsúja a szórakoztatóipari alkalom fölé. Mert az emblematikus zenészek utolsó fellépésével egy korszak nem lezárult, hanem elsüllyedt. Bármilyen elidegenítő körítésben is, de az eredet hangja szólalt meg utoljára – amely elkezdte és lezárja a fél évszázadot - mielőtt fölolvad a "kollektív tudatalattiba". Egy nemzedékébe, a magyar beatnemzedékébe, s rajta keresztül - így, vagy úgy - minden folytatásba.

Magyarországon a beat- és a Kádár János nevéhez társított történelmi korszak egybeesett. Bármilyen igaz is legyen ez a tény, csak a felületet karcolja, mert tér-időnek ehhez az elbeszéléshez nincs sok köze. A rendszernek, legfeljebb, a számára kihívást jelentő újszerű kulturális mozgalom kezelésében volt különleges a hozzáállása. Ez azonban elmondható az élet összes életjelenségével kapcsolatban is. Ugyanis a beat az egyetemes kultúra olyan egyedi virága, mint minden igazi művészeti mozgalom, amely lényegéből adódóan nem ismer határokat. Ahogy ugyanaz a szél az egyik helyen elektromos energiát termelve szélgenerátorokat hajt, s néhány méterrel odébb csak meddő-pazarlón fújdogál. (Ezen minden Hegyeshalomtól Bécs felé tartó autózó elgondolkodik. )

Mint minden irracionális jelenséget, itt is lehetetlen megragadni a (kollektív) lélekből – és nem pedig politikai, gazdasági, társadalmi tényezőkből - eredő spórák keletkezését, amelyek beporozván a korszakot, kibontották belőle a beat-életmód és -életérzést, azt ígérve, hogy "minden másképpen lesz holnap". A második világháború maszkjában alakoskodó apokalipszis után a legérzékibben a beatzene szólaltatta meg ezt a reményt, mert ha a "szót" - "keresem a szót, keresem a hangot" (Illés) - nem is, de a megszólító hangot, azt nagyon is megtalálta.

A lázadás zenéje

A keleti blokkban – s kiváltképpen Magyarországon – e virágpornak sokkal jelentősebb ellen kulturális jelentősége volt, mint az azt megszülő amerikai-brit közegben. Ugyanis a szabad Nyugaton "csak" az életforma elleni lázadásban merült ki, míg a szocialista (állam-diktatúra) rendszerben, a zene, és a köré szervesült jelenségvilág felszippantott és homogenizált minden kényszerűen elfojtott emberi (fiatalságból eredő) ellenállást, ami kiélhetetlennek bizonyult a demokrácia, a szabadság tartós hiányában. Lehet, hogy ez az eredendő oka, és nem az életkorom, hogy a rendszerváltás óta, ez a műfaj – még a nosztalgiáját meglovagló megannyi újra összeröffenés is - oly érdektelen számomra.

Belátom: ez így sommásan igazságtalan – de a nagy teljesítményekhez, nemcsak rendkívüli tehetség, hanem az annak kereteket és formákat nyújtó különleges korok is szükségeltetnek.

Noha a beatkorszaknak a Kádár diktatúrában adatott "megtörténnie" – eredeti és éppen ezért időt állónak mutatkozó muzsika hatotta át, mert az ellene való lázadás ebben a médiumban találta meg a ki- és megélhető terét. Nem "mi", hanem a korszak, a beatkorszak volt fiatal. Ahogy a dallamai is belőle, az ő ifjúság-humuszából virágzottak ki. Noha a gazdag virágba borulásra alkotóan rásegített a vasfüggöny, akár a pálma növéséhez, ama súly, s ami még irodalmi Nobel díjat is termelt nekünk - Kertész Imre a "termékeny depressziót", mint műve megalkotásának meghatározó eredőjeként többször ábrázolta. Az is tény, hogy Magyarországnak történelme során csak egyszer voltak tényleges gyarmatai – "pop gyarmatai", amit a magyar bandák hódítottak a nem is jelentéktelen kiterjedésű blokkban.

A Kádár rendszer (ha ez az elnevezés valamit takar, ahogy a Horthyról is kezd kiderülni, mennyire pontatlan) még nem távolodott el el olyan történelmi léptékű messzeségbe, hogy a történelemtudomány foglalkozhatna vele. Még ha tudat alá is fojtjuk, de még mélyen és zsigerileg benne élünk. Sőt: még a Horthyról elnevezettben is. Hiszen, akár egy tartós használati tárgynak, a társadalmi-politikai rendszereknek is több generáción át tart a kihordási ideje. Ezért még csak regényt lehetne kezdeményezni e korszak emlékeiből - bőven ömlő, patakzó, sőt: a tárgyhoz tartozóan erekciós kilövellésekbe emelkedő-robbanó prousti (Szomory-i) emlékezés-regényt.

A megtermékenyítő virágpor

Egyébként is: fikció a történelem anyagának érzéki sűrítménye, ezért a leggazdagabban ragad meg egy kort, nemcsak a hangulatát, hanem azt is, amiből kibontakozik. Ugyanis egy-egy (magyar) beatkorszakban keletkezett dal sokrétű érzelmi, s nem pedig történeti-esztétikai reakciókat vált ki. Lehet, Gina Lollobrigida, Marlyn Monroo, Brigide Bardot szebb és kívánatosabb, de a lány(ok), aki(kkel)vel magunknak volt módunkban ágyba bújni jelentik - és csak ők jelentik! – a szerelmet. S ennél van-e lényegesebb tapasztalat az életben, kerüljön is rá sor bármilyen rendszerben és korszakban?

Kár is lenne bármilyen történelmi, vagy esztétikai összehasonlítással fáradozni, mert a közvetlenül érintő élmény, tapasztalat csak Magyarországhoz fűződik, ezért minden, ami a magyar jelzővel asszociálható itt, ebben a korszakban: az az egész világ. Aki benne élt, annak ez a teljesség. (Vajon van-e virág, ami nem virágportól termékenyül meg?) A populáris kultúra sajátosságainak megfelelően, és ez az egész világkultúra fejlődésének új, és egyedi fejleménye, e műfaj befogadásához a beleszületés meghatározottságai semmilyen gátat/feltételt nem szabnak.

A magam megfutott pályáját is – már visszanézve – így érzékelem. Mert ez volt a membrán, híd, szövet, hajszálgyökér "népfront" a zsidó és magyar egybeéléshez. (Mint a szintén oly felemelő kezdetben, a reformkorban.) Kiemelkedő megvalósulása a Szörényi-Bródy együttműködésben a maga feszültségeiben is megérzékelődő "Korrobori tánc", s ezért lehet művük a magyar kultúra fejlődésben ebben biztos vagyok – maradandó elem.

A rendszerváltás törésében a békés és reményteli beat-korszakbeli utak a legradikálisabban és a legszélesebb ollóban szétváltak. S mégis, ami a beatkorszakban megszületett és értékké vált: időtállóan működik. És csak együtt. Ez az előnye, a lehet nosztalgikus, újratalálkozásoknak, mert bebizonyítják, hogy csak azoknak a kezén-lelkén tud hitelesen megszólalni ez a tartalom, akik ezt akkor, annak a korszaknak az atmoszférájából kisajtolták. Mert a beatkorszak – a remény korszaka – a színeket, másságokat, sorsokat (sőt: "sorstalanságokat") úgy szőtte egybe, hogy a sokféle, sok gyökerű azonosságaikban rejlő értékeiket megsokszorozta. Nem pedig szétválasztotta és egymás ellen fordította, mint ama nagy eltörés után, amit mindenki – ki erről, vagy arról az oldalról - megtapasztalhatott.

A meg nem talált szavak

Illúzió volt a beat korszak ígérete? Megéltük, ezért van. Ami van-volt (de nem lesz) csak az veszhet el, s hagyhat a "legszebb", mert csak az emlékekben létező "valóságokból" tovább hagyományozható nyomokat.

A rendszerváltás korszaka negyedévszázados vajúdás után végérvényesen lezárult. (Hogy milyen eredménnyel, ez ebből a szempontból nem lényeges.) Ha valami ezt a fordulatot Magyarországon előkészítette, vagy kiérlelte – s ez valóban független a világpolitika alakulásától, nagyhatalmi pólusok összeszikrázásától – az azt megelőző korszak, a beatkorszak érzelmi és mentalitásbeli forradalma volt. A keresés, önmagunk keresésének kora: mert fiaik "keresték a szót, keresték a hangot."

Már nem keressük, mert ma már tudjuk, s ezért felelősen ki is kell mondjuk: nem találtuk meg. Ezért a korszak most a keresés állapotában merevedik ki, mert lepergett anélkül, hogy azt a megváltó hangot, s legkiváltképp ama "szót" nemzedéke megtalálta, kimondta, beteljesítette volna. Azonban, amire emlékezünk, az van, szervesen él és továbbadható, még akkor is, ha egy idő után csak ez marad. Sőt: annál inkább érzékibben és valóságosabban, mert mára valóságon túlivá, "a legszebb valóságokká" ért az ifjúkor tapasztalat. Álljuk körül megrendülten az örvényt, amit most a beatkorszak elsüllyedésekor hagy maga után. Jó ideig kozmikussá végtelenedő magányba ereszkedik le, hogy majd egy újabb özönvíz után, Ararátként bukkanjon a felszínre – mint az aranykor, az ifjúság-boldogság örökre elveszettnek hitt, de megtalált földrésze.