Kelet-Európa: álmok és valóság

Kelet-Európának számos definíciója létezett a 20. században és azóta, de azért valljuk be, ma bizony sokan kevéssé lelkesen vállalják fel a kelet-európaiságot, mint identitást. Ennél ezen a "vidéken" ma jóval vonzóbb a nemzeti, etnikai hovatartozás. A kelet-európai érdeklődés hiányát a mai magyar historiográfia is tükrözi: nagyon kevés a magyarul (is) megjelent kelet-európai összehasonlítás. Már csak ezért is nagy érdeklődéssel vettem kézbe Stefano Bottoni "A várva várt Nyugat: Kelet-Európa története 1944-től napjainkig" című összefoglaló kötetét mint, a "várva várt" hiánypótló munkát.

A könyv külön érdekessége, hogy a szerző kettős (magyar-olasz) kötődésű; vagyis megfelelő távolságtartással tud nézni Magyarországra és a régióra, jól ismeri a nyugati szakirodalmat, és évek óta elmélyült kutatói és tudományos tevékenységet végez a régió országaiban. Sokat kutatott Romániában, és 2012-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főmunkatársa.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy a mai Kelet-Európát azok a nemzetek határozzák meg, amelyeknek birodalomépítő igényei voltak, és ezek az igények sok tekintetben meghatározták a kelet-európai kisebbségek sorsát. Ebből a szempontból is jelentősége van annak, hogy a kötet „kezdőfejezete” a kelet-európai zsidóság kiirtásával foglalkozik, amelyre természetesen nem kerülhetett volna sor a náci Németország totális háborúja nélkül, ám a gyakorlati megvalósítás sem történhetett volna meg a helyi lakosság – és persze a politikai elit! – egyes csoportjainak támogatása nélkül. Miközben egyetértek a szerző alaptézisével, túlhangsúlyozottnak tartom, amit a zsidóságnak a polgári világban betöltött szerepéről állít, mert a két világháború közötti Lengyelországban, a Kárpátalján, de Magyarországon is jelentős zsidó csoportok éltek vidéken, legalább akkora nyomorúságban, mint a szegényparaszti- vagy cselédsorban tengődő keresztény sorstársaik.

Vitatkoznék a szerző Kelet-Európa-definíciójával is. Bottoni arról ír, hogy a régió egyik nagy problémája a fiatalok elvándorlása a vágyott, de talán sokak szemében idealizált Nyugatra, ahol vannak lehetőségek, ahol működőképes a demokrácia, tisztességes a fizetés és a verseny, s mindaz, amiről Keleten, úgymond, csak álmodni lehet. Holott valamikor volt egy másik Kelet-Európa is: amelyik kihívója akart - vagy próbált - lenni a kapitalista Nyugatnak, ahol olyan alkotások (is) születtek, amelyekre ott is felfigyeltek - és ne csak Nyugat-Európára gondoljunk! Ma ez természetesen nincs így, a fiatalok valóban elvándorolnak, még akkor is, ha sokuk soha nem tud olyan szintre eljutni, amelyre itthon eljuthatott volna. A művészetek Hollywoodot utánozzák, vagy a már rég lejárt hollywoodi giccseket, és mintha még a tudományos életben is csak Nyugatról jöhetnének a 21. század új paradigmái, miközben a Kelet reménytelenül a múlt felé fordul, vagy örökre lemond a saját paradigmáiról.

Bottoni igen olvasmányosan, elméletileg felkészülten, színvonalasan és komoly szintetizáló erővel old meg óriási feladatot: az egykori államszocialista múlt összehasonlító elemzését Kelet-Európában, illetve a rendszerváltás mérlegéről is jó áttekintést ad, noha magyar, vagy kelet-európai szerző szinte csak elvétve szerepel az általa felsorolt források listájában. Ma Kelet-Európa történetét Nyugaton írják – miközben feledésbe merül az a marxista gyökerű iskola, amelyik valamikor érdekes volt a Nyugat számára is. A történelmet persze mindig a győztesek írják, de ma, amikor a kelet-európai rendszerváltás mérlege – amelyet Bottoni is elkészít – korántsem olyan pozitív, mint ahogyan az egykori rendszerváltó elit látta, vagy máig szeretné láttatni.

Jogosan merül fel a kérdés: mikor veszi vissza Kelet-Európa a maga történetét, és vállalja fel nemcsak a totalitárius múltat, hanem azt is, hogy ez a totalitarizmus mennyit tett emberek millióinak a felemelkedéséért? Magyarországon például precedens nélküli az 1945 utáni társadalmi mobilitás, ezt nem lehetne megemlíteni a rendszer eredményei között? A „szovjetizálás” szép fogalom, de én a fogalom egészével vitatkoznék: nem a szovjetek hozták létre a 3 millió koldus országát, sem azt a nyomort, amelyről érzékletesen írtak a népi szociográfusok. Mark Pittaway angol munkástörténész nemzetközi díjat nyert könyvében (The Workers State: Industrial Labor and the Making of Socialist Hungary, 1944-1958) bemutatja, hogy volt egy alulról jövő nyomás is, ami a politikai radikalizálódás irányában hatott Magyarországon; nem véletlenül nem sikerült hasonló rendszert kiépíteni Ausztria keleti felében, amely szovjet ellenőrzés alatt állt 1955-ig. Ezekkel a társadalmi mozgásokkal mindenesetre a könyv adós marad.

A hiányérzetek ellenére is a könyv komoly olvasmányélménnyel szolgál. A szerző tudományos igénnyel, nagy ismerethalmazzal és kellő objektivitással közelít meg egy ma is nagyon érzékeny témát, ahol a felek között sokszor inkább ideológiai, mintsem akadémiai vita folyik. Csak remélni lehet, hogy Kelet-Európa felfedezése folytatódik – és egyszer eljutunk a marxista gyökerű iskola (újra)értékeléséig is.