színház;Centrál Színház;Pokorny Lia;

2015-02-07 09:20:00

A csúnyaság szépsége

A harsogóan szép Pokorny Lia rettenetesen csúnyára van maszkírozva a Leenane szépe előadásában, a Centrál Színházban. A vonzó nő megkeseredett arcú, lefelé fittyedt szájú, bánatos aggszűznek mutatkozik Maureen szerepében, akinek megfáradtan kezd elege lenni mindenből. Ehhez riasztóan kinyúlt, színét vesztett pulóver, az alakot egyáltalán nem kiemelő, ormótlan nadrág, összeragadt, szutykos haj társul.

Maga a megtestesült reménytelenség. Aki számára, egy férfi személyében csak megmutatkozik a reménysugár, ami azonban hamar oda lesz, és ez a középkorú nő élő-halottá változik. Együtt él az anyjával, akivel társas magányban, halálra kínozzák egymást. A Pogány Judit által játszott anya egzecíroztatja, csuklóztatja, otromba hangon követelőzik, állandóan porlevest meg kását csináltat vele, amit maga is el tudna készíteni. Maureen pedig elállatiasodott méregzsákká változik, képes anyja kezét forró piszkavassal többször megégetni, közben barbárul ordítani. Tökéletesen kikel magából. Még anyagyilkossá is válik. Egy dombtetőn, magányos házban tanyázó barbár, akinek ugyanakkor az egész idegbeteg, zaklatott lénye tükrözi idegesen feszült, modern korunkat.

Pokorny, bár van benne is zaklatottság bőven, hajlamos a túlmozgásra, a nagy vehemenciára, az eszelős impulzivitásra, nagyon nem ilyen. Nyoma sincs benne a reményt vesztettségnek és a gonoszságnak. Képes a legrosszabb dolgot is megideologizálni, kieszeli, szerintem némi önámítással, de talpraesett életkedvvel, hogy az őt mire tanítja, és végső soron hogyan fordíthatja a hasznára. Nem a fájdalmat akarja megúszni, azt fölöttébb érzékenyen nagyon is megéli, hanem az a típus, aki képes újra és újra a hajánál fogva kiráncigálni magát a gödörből, és tovább lépni.

A tovább lépést már gyerekkorában tanulta. Szakács apja itt-ott-amott főzött, így lakott Visegrádon, Esztergomban, Mátraházán, Gyöngyösön, és neki vándorolnia kellett vele, otthagyni iskolatársakat, barátnőket, és megint meg megint új kapcsolatokat teremtenie. Talán innen is ered az empátiája. Képes ráállni mások hangulatára, ösztöneivel, szinte zsigerből ráérez az adott szituációra és emberre, az a típus, aki csaknem mindig tudja, vagy, ha nem is tudja, de legalább érzi, hogy merre hány óra van. Ezért is lehet olyan jó a képernyőről leszorult, de a Játékszínben kéthetente változatlanul tovább futó Beugró sorozatában, amelyben új és új helyzetekben folyamatosan improvizálni kell, ismét és ismét, hipp-hopp, újabb és újabb figurát kell teremteni, jelmezek, kellékek nélkül, csakúgy, elraktározott élettapasztalatból, emberismeretből.

FOTÓ: SÁROSI ZOLTÁN

FOTÓ: SÁROSI ZOLTÁN

Hihetetlenül raktározó típus. Mindent, amit átél, a legborzalmasabb dolgokat is, föltesz meglehetősen megbízható emlékezete polcaira. Annyira pontosan és flottul tudja ezeket az emlékeket előhívni, és, ha kell, a színpadon szerepformálóan megint átélni, mintha katalogizálta volna ezeket, és biztosan tudná mikor, hová kell nyúlnia.

Nem végzett Színház és- Filmművészeti Főiskolát, kapásból kipenderítették a szűrét. Nem fogta föl tragikusan, pedig jókora önbizalommal ment oda. Azt se mondta, hogy ezek a felvételiztetők bunkó senkiháziak, hogy nem látják meg benne a jövő nagy reménységét. Nem átkozódott. Ezt a szituációt is úgy fogta fel, hogy eltöprenkedett, rögvest magában kereste a hibát, és úgy gondolta, ha nem kellett, akkor neki nyilván nem ez az útja. Aztán persze rájött, hogy dehogynem, csak nem a főiskolán keresztül. Évekig játszott a Pinceszínházban, ahol akkoriban a kiváló színészpedagógus, Keleti István által ihletetten, friss szellemű, diákos hevületű, nekilódult fantáziájú előadások születtek. Sok jelentős színész került ki onnan, egyszer számba kellene venni, hogy kik. Pokorny is nyilvánvalóan megfertőződött ott színházzal. Amivel egy nagy szerelme kedvéért ugyan szakított bizonyos időre, külföldre is követve őt, akár piacon is árulva a kedvéért, de azért a színház csak győzedelmeskedett. Következett a Bárka öt évre, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy színpadra termett, és aztán tíz esztendő az Új Színházban, ahol már, mint profi, sok tekintetben beérett, érzékeny színésznőként láthattuk. Eljátszotta persze szép és kívánatos nők sorát. Ez volt a kézenfekvő. De közben azért lehetett tipródó-gyötrődő Szonya, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének sajátos változatában, lehetett szexuálisan felfűtött, forradalmi hevületű Charlotte Corday a Marat halálában, bár az előadás egyáltalán nem volt forradalmi hevületű, emiatt eléggé érdektelenre sikeredett. Állta a sarat rossz produkciókban is. Jókban pedig gyakran kivirult. A Don Carlos Eboli hercegnőjeként például lehetett hódítóan szép, de veszélyesen kígyótermészetű. A csúnya című produkciót pedig bizonyos tekintetben akár előtanulmánynak is vehetjük a Leenane szépéhez, abban is hathatósan lenyúzzák a bőrt egymásról az emberek.

Ő volt az első, aki, amikor már tudható volt, hogy biztosan a szélsőséges nézeteiről elhíresült színész kerül az Új Színház élére, kapásból kijelentette, hogy akkor nem marad. Nem tett politikai nyilatkozatokat, nem mutatkozott forradalmárnak, mint ahogy nem is volt az soha. A pontosan visszajelző érzékei működtek ezúttal is. És az a tapasztalati tudása, hogy a megalkuvás ellen a test is tiltakozik, rosszérzéssel, betegséggel, ami akár alkotóképtelenséggel, ideiglenes, vagy visszafordíthatatlan tehetségvesztéssel is járhat. És ő, mint mindig, meg akarta őrizni önmagát. Bár egyedül nevelte a gyermekét, belevágott a bizonytalanba, sebtében ott hagyott csapot-papot. Arról is nyilatkozott, elképzelhető, hogy el kell búcsúznia a pályától, de ő akkor sem bánja meg ezt a lépését. De nem sokkal aztán, hogy a szabadúszást választotta, a Csillag születik című tévéműsor zsűri tagjának kérték fel. És bár adódtak azért aggályai azzal kapcsolatban, hogy ez tényleg tehetségkutató-e, az adássorozat abszolút országos ismertséget, és közszeretetet hozott neki. És mivel ez a műsortípus a zsűrit még jobban reflektorfénybe állítja - abszolút sztárolja-, mint a fiatalokat, emiatt ez természetesen hathatós bulvár szerepléssel is járt. Ezt azért sokszor meglehetősen nehezen viselte. De viselnie kell azóta is, hiszen bekerült azok közé, akik a bulvár számára témát jelentenek. Az Új Színházból való távozása után pedig hamarosan mentőövet dobott Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója, azóta ez a teátrum a színházi otthona.

A Függöny fel! előadásában nagyhangú házvezetőnőként, de hiperaktív, hisztériás színésznőként is, valószínűtlenül ki van tömve. Ormótlanná változtatják az idomait. Műzsírpárnákkal szerelik fel. Elcsúfítják rendesen. Mondjuk ki, röhejessé, karikaturisztikus figurává teszik, akinek már a megjelenése mulatságos. De eltúlzott idomok ide, vagy oda, ő virgonccá, roppant mozgékonnyá, energiától kicsattanóan elevenné teszi ezeket a fazonokat. Valamennyire megmutatja a csúnyaság szépségét. Azt, hogy ezek a lelkiekben sem különösebben szép emberek mégiscsak érdekesek, és ezért, minden hibájuk dacára, valamennyire vonzóak, sőt bizonyos szemszögből már-már szépek. Mint egy Botero festmény hájas alakjai. Pokorny azért képes egy könnyed bohózatban is bizonyos mértékig megmutatni az élet összetettségét, mert az ő gondolkodása egyáltalán nem hájasodott el. Nincs hajlama a restségre. Örökös kíváncsisága, tettvágya megóvja ettől. Nem csábult el a celebség irányába sem, pedig lett volna rá módja. Váltig izgatja a színészet, önmaga rejtelmei, meg a világ. Ezért maradt meg alkotóművésznek.