Ókovács: ki van nyújtva a kéz

Publikálás dátuma
2015.02.06 06:47
Ókovács Szilveszter szerint a repertoár jelentős része fölött eljárt az idő FOTÓ: TÓTH GERGŐ
A Magyar Állami Operaház főigazgatója szerint „patópálizmus” uralkodott az intézményben, ideje volt ezzel leszámolni. Ókovács Szilveszter a repertoárt és az épületet, az igen elavult színpadtechnikával, egyaránt fel akarja újítani. Zokon vette, hogy a Népszava lefőpincérezte, amiatt, mert kinyitotta Orbán Ráhelnek és diáktársainak a Királyi páholyt. Állítja: egyformán bánik minden protokoll-vendéggel, és nem visz nekik pezsgőt.

- Szép reményekkel kecsegtet, hogy az ön által beadott tervek szerint 18 milliárd forintból felújítják az Operaházat. Vannak, akik nagyon örülnek ennek, míg mások azt mondják: hiszi a piszi. Eredetileg, amikor úgy volt, hogy az épület százéves évfordulójára elkészülhet az Erkel Színház felújítása, azt is tervezték, hogy rögtön utána indulhat az Operaház rekonstrukciója. Mik a felújítás esélyei?

- A kormány elé a kettős fejlesztés terve került. Ennek egyik nagy projektje az Eiffel Bázis nevű új próbaközpontunk és műhelyházunk, amelyre a zöld lámpát meg is kaptuk: a régi MÁV Északi Járműjavító műemlék csarnokában épül meg ez a Nyugaton mindenhol létező támogató-bázis. Amikor a műhelyházat már belaktuk, és így az Operaházból kiköltöztethettük a gyártómanufaktúrákat, akkor lehetne az Ybl-palota színpadgépezetének cseréjét elkezdeni. A kormány részéről döntés az első ütem tervezéséről született, a másodikról most készítünk bővebb, még megalapozottabb előterjesztést. A realitás az, hogy saját, évközi beruházási és szponzorációs összegeinkből már 2015 és 2016 nyarán elvégzünk néhány fontos, a nézőforgalmi tereket és az öltözőket érintő fejlesztést, s azután 2017 júniusától 11 hónapos leállással oldanánk meg a nagy léptékű fejlesztéseket. Ez középtávú terv, amelynek ugyan bő három év a kifutása, de a nézők már idén ősszel érzékelik a változást.

- Hihetetlenül elavult a színpadtechnika...

- Még friss az élmény; Skandináviában tettünk egy villámlátogatást színpadtechnikát tanulmányozni. Láttam, hogy például Oslóban, egy 7 éve épült zöldmezős színházban 20 milliárdot fordítottak csak gépészetre. A mi régi épületünk esetében korlátozottak a lehetőségek - csakúgy, mint Stockholmban -, de 3-5 milliárdos befektetés nélkül lehetetlen megoldani a korszerűsítést. Nálunk még az 1983-ban beépíteni kezdett NDK színpadtechnika működik, de nincs nap, hogy valami ne romlana el. Muszáj lépni, pedig kényelmesebb lenne az előző évtized patópálizmusát művelni. 2017 nyarától kezdődne a leglátványosabb munka: a gépészet cseréje és a külső tisztítása.

- Erre már jó ideje szükség lenne, mert elég Bécsig elmenni, hogy láthassuk, ott szinte filmes áttűnésekre képesek villanásnyi idő alatt a színpadok, ráadásul hangtalanul, és számítógép által vezérelve. Nálunk a színváltozás gyakran meglehetősen lassan történik, recsegést, ropogást hallunk közben, és sokszor belógnak a képbe a nagy fizikai munkát végző díszletezők.

- Ez is igaz, de az is, hogy a munkatársaink hihetetlen erőfeszítéssel tartják életben ezt az elkopott technológiát, és minden külföldről, remek technikai feltételek közül ideröppent alkotó vagy művész kalapot emel az Opera műhelyeinek és színpadi műszakjának teljesítménye láttán. Eközben azt is látni kell, hogy az utóbbi 3 évben az intézmény működésének kormányzati támogatása 80 százalékkal nőtt - a nézőszám pedig több mint a duplájára, az előadók és programok számával együtt -, és még így is csak a nyolcadát költjük egy-egy esténkre Bécshez, és tizenegyedét (!) New Yorkhoz képest. Ezek az általános keleteurópai lemaradáshoz képest is hatalmas különbségek. A premierek estéi mégis elérik a nagy európai házak színvonalát, és hétköznapokon is sokszorosan túlteljesítjük a körülmények predesztinálta nívót.

- Az Erkel Színház felújítása utáni, épületbejárással egybekötött sajtótájékoztatón Zoboki Gábor építész elmondta, hogy a rekonstrukció legolcsóbb verziója készült el…

- Volt ennél olcsóbb verzió is. Négyet terjesztettem elő anno a kormányülésen, a kettes számút fogadták el.

- De Zoboki szerint a színpadi részt máris le kellene vágni a színházról és újat építeni helyette, mert annyira elavult. Már Seregi László is nyilatkozta, hogy az Erkel alkalmatlan balettjátszásra, nincs a színpadának mélysége, mindenből „freskó” lesz.

- Az Erkel az odatelepített metró és annak védelmi övezete miatt nem bővíthető. 1,7 milliárd forint egy ekkora épület, a legnagyobb közép-európai ültetett nézőterű színház felújítása esetében nem sok. Az viszont szintén tény, hogy az elmúlt másfél évben 330 ezer fizető néző járt az Erkelben, és ott magas kultúra csöpögött mindenkibe. Ez a lényeg, és ezt az újranyitást más is megtehette volna, még ha ez az intézmény számára kétszeres munkamennyiséget jelent is.

- Ön szerint sem volt igaz az indok, amivel az Erkelt bezárták, hogy életveszélyes?

- A bezárás után is végig próbáltak benne, tehát fűtöttek-világítottak is, és nem sisakban dolgoztak a művészek. Az Erkel akusztikája és hangulata páratlan, ott az árokba lépő karmester már akkora tapsot arat, mint operaházi kollégája egy végigizzadt előadás végén. És itt kézzelfogható a tétel bizonyítása: az is igényli a magas kultúrát, aki máshol nem tudná megfizetni. Be kéne ülnie például egy Rigolettóra, Turandotra vagy Parázsfuvolácskára, vagy az Orosz Nemzeti Zenekar koncertjére, amelyeken tomboló a siker.

- Turandoton voltam az Erkelben, és látszott, hogy tényleg sok olyan ember jött örömmel, aki az operaházi jegyárakat nem engedheti meg magának. Ugyanakkor, aki a produkciót színpadra állította - feltehetően a legjobb magyar operarendező, Kovalik Balázs -, furcsa módon nem rendez az Operaházban, ahol korábban vezetői pozícióban is volt. Sőt, a produkció felújító próbáira sem hívták meg, telefont kapott egy hölgytől, hogy az illető végzi el ezt a munkát.

- Az, hogy játékmester újítja fel a darabokat, az egész operai világban gyakorlat, a rendezők sehová sem járnak vissza évekkel később.

- Akkor kérdezhetem azt is, hogy miért nem rendez Kovalik Balázs?

- Nyilván azért, mert nem akar itt rendezni. Most is van nála megbízás a Hovanscsinára, Kovács János vezényelné. De felkínáltuk neki A bolygó hollandit, Az árnyék nélküli asszonyt. Én Balázst nagyon szeretem, de rimánkodni nem fogok. -

Személyesen felhívta?

- Igen nehéz vele kontaktusba lépni, felhívni például effektíve lehetetlen. Már azért is kicsit rosszízű a kérdés, bocsásson meg, mert öt-hat rendezését játsszuk, ezzel ő az abszolút „bajnok” a mostani repertoárban, és természetesen utaljuk a jogdíjakat is. Nyilván oka van annak, hogy nem akar jönni, de ez az ok én biztosan nem lehetek.

- Mondjuk, olyan helyzet teremtődött, hogy neki és Fischer Ádám nemzetközi hírű karmesternek távoznia kellett a házból.

- Mindkét eset a baloldali kormány által kinevezett Vass Lajos főigazgatásának idején történt - nem tudom kommentálni. Viszont a Hovanscsina rendezésére most is várjuk a választ: ki van nyújtva a kéz.

- Idén 25 bemutatót tartanak. Miért kell ennyi, amikor sokan azt mondják, hogy így is túl nagy a repertoár, nem tartható kellően karban, nem egészséges, hogy egy-egy produkció általában csak négyszer megy évadonként.

- Dehogynem egészséges. Több mint százezer bérletes látogatásunk van egy évadban, ők nem kaphatják minden második évben ugyanazt, tehát nagy repertoárt kell tartani és játszani. Ráadásul Magyarországon egyet jelentünk az operával és a klasszikus balettel, tehát komoly felelősségünk is van abban, mit mutatunk e két műfaj értékeiből. Ugyanúgy 60 produkció pörög a bécsi Staatsoperben, mint a mi két színházunkban. Mi viszont csak a stagione játékrend részbeni alkalmazásával, az ütemes, gyakori premierekkel tudjuk leváltani a repertoárt, amely felett eljárt az idő. Építenünk kell új Ringet, aztán Parsifalt, Lohengrint, nincsenek illő számban francia és orosz operáink. Bárhová nyúlunk, vagy harminc éve fut a produkció, vagy harminc éve nem ment egyáltalán. Fontos, hogy bemutattuk A kéjenc útját, A bűvös vadászt, indul a Wagner-tetralógia, jövőre jön a Werther, és minden évben másik szerzőtől mutatunk be barokk operát.

- Tavaly Az árnyék nélküli asszony bemutatója, ami igen nagy feladat, reveláció volt, meglepően magas színvonallal. A kicsit nyársat nyelt indulás után érződik, hogy most már mernek kísérletezni. Mernek izgalmas, kockázattal járó rendezőket is hívni.

- Mindig hívunk külföldi rendezőket is, lásd Menzelt legutóbb, de Szikora János, Anger Ferenc és M. Tóth Géza is nagyszerűen alkot, az Alföldi-produkció és Oberfrank Pál Carmenje is sikeres volt, Zsótér és Mohácsi rendezései izgalmasak és megosztóak nálunk is, de Kovalik- és Vidnyánszky-opuszokat egyaránt műsoron tartunk, és Eperjes Károly is színpadra állítja húsvétkor a János passiót. Még nem rukkolok elő a jövő évaddal, de két olyan korszakos kortárs operát is eljátszunk, amelyet soha nem adtak elő Magyarországon. Nagy intézmény vagyunk sok, egymás mellett jól megférő értékkel és hatalmas erőforrásokkal, amelyeket csúcsra járatni kötelesség.

- Mégis végrehajtott egy jelentős leépítést, pedig tudható volt, hogy nyílik az Erkel.

- Az egész állami szféra szűkült akkor, az Erkel megnyitásának pontos dátumát pedig a folyamatban lévő közbeszerzések nem engedték láttatni. 696 státuszra csökkentünk 2012- ben, a másik játszóhely megnyitása után pedig 1030-an vagyunk, harmadannyian, mint a Metropolitan dolgozói, akik csak egyetlen színházat üzemeltetnek.

- Vihart kavart, hogy Orbán Ráhel a svájci diáktársaival együtt a Királyi páholyban kapott helyet. Ott pezsgőztek is, bizonyos kommentek szerint ön vitte nekik a pezsgőt.

- Ezt az Önök jegyzetírója képzelte így.

- Más tálalásban is ez szerepel.

- Az ismételt valótlanságból nem lesz valóság.

- Az egész úgy került nyilvánosságra, hogy kitették a képeket a Facebookra. Mi igaz mindebből?

- Némileg zokon veszem, hogy lefőpincérez a Népszava, miközben ha házigazdának nevezne, pontosan fogalmazna. Én egyformán bánok minden protokollvendéggel, köszöntöm őket a szünetben, de nem viszek nekik pezsgőt. Orbán Ráhel olyan iskolában tanul, ahonnan komoly turisztikai szakemberek kerülnek ki, nyilván nem mindegy, hogy a külföldi látogatókra kifejezetten számító Operából milyen emlékkel távoznak. Az első szünetben találkoztam velük a Vörös Szalonban, amely egyébként ki volt nyitva, tehát bárki járhatott benne, járt is. Amúgy aznap már csak a testőrpáholyt tudtuk adni, amely a mindenkori operaigazgató hivatalos vendégeinek van fenntartva, ha pedig nincs aznap ilyen, eladjuk. Most is ez történt, Orbán Ráhel ki is fizette a helyeket, de végül ott nem fért el mindenki. Mivel a hölgy a sokéves szabályozás révén – mint családtag – páholyjogosult, összenyitottuk a testőrpáholyt a Királyival. Én ugyan egy szóval nem mondtam a Klubrádiónak – visszahallgatható –, hogy Orbán Ráhel „vonakodott” volna, mégis született erről a határozószóról még egy környi értelmetlen publicisztika, az viszont tény, hogy a más esetekben is alkalmazott megoldást én magam ajánlottam, ő pedig elfogadta. A pezsgőzésről pedig annyit, hogy a Királyi páholynak van egy kis előtere. Amikor például pár hete nálunk járt Barroso elnök úr Orbán Viktorral együtt, akkor is ott volt módjuk szendvicset és frissítőt magukhoz venni, hisz a páholy szalonjában kiállítás van. Az meg, hogy egy ilyen teljesen jogszerű operai történésbe még a házszabályokról és az Opera napi életéről mit sem tudó protokollszakértő is félrevezető információkat ad, s ezt megsokszorozva dagad a semmi, újra oda visz, hogy leszögezzem: a valótlanság ismételve se válik igazzá.

- A színházigazgatók jelentős része lényegében politikai kinevezett is, hiszen nem feltétlenül csak a szakmai erények döntenek. Így azt lehet mondani, hogy ön paríroz a hatalomnak.

- Az imént soroltam a rendezőket, tényleg így gondolja? Nekem az a dolgom, hogy az Operaház mint a Parlament utáni második legjelentősebb reprezentatív helyszín – a világörökség része –, működőképes maradjon. Én pedig igyekszem a hazám és az intézményem érdekében jó házigazda lenni.

- Tisztázzuk ezt az egész protokollt. Egyszer volt az intézménnyel egy sokfordulós levelezésem, cikk is született belőle, amikor nekem, mint az előadásról író kritikusnak, nem akartak jegyet adni a premierre, majd az akkori honvédelmi minisztert családostól láttam meg az előadáson. Nem egészen értettem, hogy a kritikusnak miért jár kevésbé jegy, mint egy olyan miniszter családjának, aki egyáltalán nem kultúrával foglalkozik. Ez különben még Vass Lajos idejében történt.

- Az állami protokollban mindig is benne foglaltattak a miniszterek, akikből ráadásul most nincs is sok.

- De milyen alapon jönnek ide családostul ingyen?

- Az Operaház nem egyszerűen színház, hanem a társadalmi elit, a mindenkori politikai réteg számára is reprezentatív helyszín. Évente nyolc premieren kínálunk fel helyeket, tehát a 430 nagytermi előadásból 8 estén. Hivatalos vendéggel is szívesen látjuk a minisztereket, segítünk az ide akkreditált diplomatáknak is, ha igénylik. Arról nincs tudomásom, hogy akár egyetlen kritikust visszautasítottunk volna valaha, az elődeim regnálása alatt történtekről azonban nem áll módomban nyilatkozni.

- De jöhet akár bármelyik államtitkár vagy a helyettese, a felesége, gyermeke, unokája, akár a politikus nélkül, ingyen a Királyi páholyba?

- Nem. Hivatalos titkársági visszajelzéseket fogadunk el: nem egyszerűen ő jelentkezik, hanem a protokoll-lista alapján mi küldünk ki meghívót, amelyre vissza kell jelezni.

- Ön idejött viharos körülmények között, nyilván sokan utálták ezért, kinevezésének volt politikai felhangja is. Úgy látom, hogy a helyzet jelentős mértékben konszolidálódott, és emelkedett a nívó, a korábban gyakran szidott zenekar fejlődése például egészen feltűnő.

- A főigazgatói mandátum viharai bőven előttem voltak. Nem miattam kellett fölállnia bárkinek, a Ház addigra már két és fél hónapja gazdátlan volt. Korábban dolgoztam négy évet az Operában mint kommunikációs igazgató, operaénekesként végeztem a Zeneakadémián, tanítottam magánéneket, oktattam operatörténetet, írtam mintegy ezer zenekritikát. Sokan úgy tesznek, mintha ezt nem tudnák, és mintha egy pártszervezetből ejtőernyőztem volna ide.

- Azzal nyilván ön is tisztában van, ha szocialista, vagy SZDSZ-közeli lett volna, ugyanezekkel a szakmai kvalitásokkal nem lehetett volna főigazgató.

- A pártok azért indulnak választáson, hogy programjukat megvalósítsák, amely szerencsés esetben valamely határozott és részletesen tisztázott világképen nyugszik. Ha nyernek, a program megvalósítása érdekében a kulcspozíciókba bizalmi embereiket helyezik, végtére egy miniszter se pályázattal kerül a posztjára. Van egy-két olyan kulturális intézmény is, ami kiemelten fontos. A miénk messze a legnagyobb mind közül, kinevezni ide valakit nyilvánvalóan politikai döntés, de miért volna ez baj, ha az illető rendelkezik a szükséges képességekkel és korrekten, méltányosan működik? Az lehet még baj, ha nem tartják tiszteletben az áthúzódó mandátumokat: de az a politikai értékrendet valló társaság, ahová tartozom – számos más példa mellett – sem Szinetár Miklóst 1998-ban, sem Alföldi Róbertet 2010-ben nem állította fel, és jól tette. Ha engem is hagynak dolgozni, akkor a számomra rendelkezésre álló összesen 7 esztendő alatt nemcsak az Opera infrastruktúrája és repertoárja újul meg teljesen, de a társulati működés is magasabb szintre lép, ehhez szükséges végre a törvényhez illő komolysággal minősíteni a zenekart, az énekkart, és a balettegyüttest is. De e folyamatok sikerességének elbírálását meghagyom önöknek, akik a nézőink.

Bartókot Bartókkal a Fesztiválzenekar estjén

Publikálás dátuma
2019.03.22 21:06

Fotó: Budapesti Fesztiválzenekar/Facebook
A Fesztiválzenekar estjén két Bartók is bemutatkozott. A parasztzene rajongó-feldolgozó és az egyéni világú zeneszerző közötti kapcsolódási pontok is világossá váltak.
Néhány éve Eötvös Péter úgy gondolta megoldani azt a problémát, hogy A kékszakállú herceg vára mellett a műsorban kell, hogy legyen valami, hogy komponált egy operát, amely szorosan kapcsolódik Bartók művéhez. A dolog azért nem olyan súlyos, hogy ilyen radikális módon lehessen csak megoldani. Mint a Fesztiválzenekar hangversenyének Várkonyi Tamás által írt, kivételesen hasznos információkat közlő műsorfüzetének egyik képmellékletéből – amelyen az ősbemutató plakátja látható – is tudható, az operaházi, 1918-as ősbemutatón A fából faragott királyfi követte az operát. Most pedig népzenei feldolgozásokat hallottunk előtte, az első részben.
Bartók maga – és ez is tudható a műsorfüzetből – jobban szerette, pontosabbnak tartotta a parasztzene kifejezést a népzenénél, de ez a lényegen nem változtat. Miután népdalok, néptáncok százait gyűjtötte össze ő és Kodály, ki kellett dolgozniuk azokat a műzenei formákat is, amelyek révén az általuk felbecsülhetetlen értékűnek tartott kincs eljuthat a zeneértő városi polgárokhoz. Ilyen volt például az a fajta zenekari feldolgozás, ami a Román népi táncok és a Magyar parasztdalok sajátja, gyakorlatilag egy az egyben hangzanak el a dallamok a kor zenekari stílusában meghangszerelve, és persze a bartóki zsenialitással megfejelve.

Olyan műsort már hallottam – az Óbudai Danubia Zenekar és a Muzsikás együttes játszott –, amelyben a Román népi táncokban szereplő dallamokat eredeti formában hegedű-brácsa-bőgő felállású népiegyüttes mutatta be a feldolgozott változat előtt. Akkor azonban azt kellett gondolnom – a dolog minden jó szándéka ellenére is –, hogy tévedés az eredeti bármilyen hűnek is tűnő másolatát ősforrásként bemutatni. A Fesztiválzenekar variációja annyival tetszett jobban, hogy a „népzenészek” a zenekar tagjai voltak, és utána beültek megfelelő helyükre a zenekarba Bartók művét is eljátszani. Már az eredetit megszólaltató játékukon is érezhető volt ez a fajta kettősség, a népzenész és a diplomás zeneművész – micsoda ellentmondás! – jótékony együttműködése, ami kiszabadította az elgondolást az előbb említett csapdából, adott egy ki csavart az egésznek.
A Magyar parasztdalok forrásainak megszólaltatójaként Sebestyén Márta magabiztosan hozta azokat a manírjait, amiket vagy szeretünk, vagy nem, de évtizedek óta sajátjai, azonban produkciójának nyilvánvalóan nem lehetett része az említett kétértelműség. Bartók csak feldolgozásaiban használt kifejezetten népzenét, azonban más – sokkal nagyobb számú és jelentősebb – alkotásait is rengeteg olyan megoldás szövi át, amelyekhez az ihletést onnan kapta. A zenekar Kékszakállú-játékában amely a részletek hatalmas gazdagságát tárta fel, ezekre is rácsodálkozhattunk. És most végre elmaradt az utóbbi évek Müpa-előadásait jellemző koncepció, a félszcenizálás. A nagyon nagy zenekar teljesen betöltötte a színpadot, nem az árokban ültek a zenészek, az énekesek jól láthatóan, hallhatóan az előtérben álltak, és nem volt feliratozás sem, figyelni csak kés kizárólag a zenére, a szereplőkre kellett, ami nem vált az előadás kárára. Alapként a zenekari szövet minden nüansza jól hallható volt, önmagában is szinte hiánytalanul illusztrálta a drámát.

Vizin Viktória egészen kiváló Judit volt, hősnő a szó valódi értelmében, aki énekesnő mivoltában is az est hősévé tudott válni. A mély hangjait tekintve kissé korlátosabb Cser Krisztián éppen megfelelő társa volt, az ötödik ajtó kinyitásakor nagyon is meggyőző erővel tudott megszólalni, a zenekari háttér hangtömege előtt: „Lásd ez az én birodalmam…”. De nem csak a Kékszakállú, Bartók birodalma is feltárult ezen az estén.
Infó: Bartók Román népi táncok Magyar népdalok Bartók Magyar parasztdalok Bartók A kékszakállú herceg vára Sebestyén Márta ének Kádár István, Szabó András, Fejérvári Zsolt népi hangszerek Vizin Viktória mezzoszoprán Cser Krisztián basszus Budapesti Fesztiválzenekar, karmester: Fischer Iván Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. március 21.

Másfél óra Mahler egy perc unalom nélkül

Egy héten belül két nagy Mahler-szimfóniát hallhattunk a Müpában, két magyar zenekartól, két magyar karmester vezényletével, nagyon jó előadásokban. Nem akármilyen teljesítményeknek voltunk tanúi.
Három olyan zenekarunk biztosan van – a Fesztiválzenekart is ide értve –, amely bizonyítottan magas színvonalú Mahler-előadásokra képes, ez akár nem mindennapinak is mondható egyetlen város esetében. De nem is a számháború a lényeg, hanem ami mögötte van: a hangszeres – például zongorista, hegedűs, csellós – és énekes szólistákat is beleértve országunknak olyan elit zenészcsapata van, amire joggal lehetünk büszkék. Most a Magyar Rádió művészeti együttesei bizonyítottak Vajda Gergely vezényletével.
Mahler maga mondta, hogy műveiben mindig van valami triviális, de a Harmadik szimfóniában túlmegy minden határon. Ugyanakkor mindig találhatunk nála földöntúlian szép részleteket (minden további jelző nélkül), a nagyjából százperces műben gyakran váltogatják egymást hol a harsányan szóló részletek – nyolc kürt fortissimójával kezdődik a mű –, hol pedig – főleg a vonósok által megszólaltatott –, nyugalmat sugárzó részleteket, mint a hatodik tétel kezdetén. És lehetnek ezek a szólamok tudatosan vállaltan földhözragadtak, lehetnek éteri tisztaságúak és persze kétértelműek, kétélűek is. Ez a sűrű változatosság is lehet az oka, amiért sokan idegenkedhetnek a Mahler zenéjétől. De nem a mi dolgunk, hogy Mahler titkait most itt megfejtsük, jobb, ha azt a zenészekre, karmesterekre bízzuk.
A Rádiózenekar és Vajda Gergely mindenesetre mindent megtett, hogy olyan előadását nyújtsa a műnek, amelyben minden részlet a maga jelentőségének megfelelően szólaljon meg. Említettük a kürtöket, beleértve a többi rézfúvóst is, ha kellett nagyon félelmetesek voltak, említettük a vonósokat, akik végig nagyon szépen, egységes hangzással szóltak, az itt sokszor különösen fontos ütősök is meghatározó jelentőségüknek megfelelően peregtek, dobbantottak, csaptak le, és a fafúvósok is remekeltek, és az elsők között köszönhette meg a tapsot a színpad elejére kijőve a harmadik tétel kitűnő szólótrombitása. Wiedemann Bernadett a nietzschei szöveg mélységeire rámutatón énekelt, a felnőtt kórus női kara és a gyerekek szépen, üdén dalolták a Csodakürt-dal naivabb, de bizakodóbb sorait. A szimfónia rendkívül összetett mű, három évig írta Mahler – aki jobbára csak a színháztól megszabadulva a nyári szünetekben tudott dolgozni – a hattételes alkotást, amelyben Nietzsche, és a Fiú csodakürtje gyűjtemény szövegei is felhangzanak. Rendkívüli feladat tehát előadása, annak idején is csak hat évvel megírása után került sor bemutatására 1092-ben.
Vajda Gergely, aki jelenleg amerikai zenekarokkal dolgozik, de volt már a Rádiózenekar élén is, megtalálta a hangot zenészeivel. A szimfónia külsőségeinek megszólaltatása mellett, ami alapfeladatnak sem semmiség, több mint másfél órán keresztül sikerült fenntartania a feszültséget, bemutatnia azt a gondolati gazdagságot, ami Mahler szimfóniájában jelen van, és amit igen, nehéz is lehet követni, de ilyen, az út minden szépségét, különlegességét feltáró kalauzolás ellett érdemes.
Témák
zene
Frissítve: 2019.03.22 12:00