A napokban két „illusztris” ember kapott kitüntetést. Csoóri Sándort 85 éves korára való tekintettel köszöntötték a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi akadémia szervezésében. Pozsgay Imrét Schmidt Mária Petőfi emléklappal tüntette ki az 1989-es páneurópai piknik szervezésében betöltött szerepéért. Régebben, amikor a fentiekhez hasonló esetekről hallottam nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Ma már rezignáltam veszem tudomásul, hogy ilyen „őskommunistákat” jutalmaz a mai jobboldali hatalom. Az a jobboldali hatalom, amelynek vezetői (Kövér, Matolcsy, Martonyi, Pintér, Harrack, Hoffmann Rózsa, stb.) szintén kommunisták voltak az elmúlt rendszerben, mert az akkori érdekük ezt kívánta. Az a Kövér, aki csak az MSZMP háttérintézményében „dolgozott” pár évet, házelnökként azt merte mondani a szocialista frakciónak, hogy nem lenne helyük a parlamentben.
Szerintem a fent nevesített kommunistáknak nincs helye sem a parlamentben, sem a közéletben. De nincs min csodálkozni, ez Magyarország. (Itt még azt is meg kellett élnem, hogy Tamás Gáspár Miklós – egykori liberális, ma már megítélni nem tudom ki – Pozsgayval leült beszélgetni egy tv műsorban és professzornak nevezte.) Itt minden máshogy működik, mint a normális országokban. Ezt az országot két mondás és egy vicc jellemzi a legjobban szerintem: „Ha magyar a barátod, nincs szükséges ellenségre.” (Kurt Vonnegut). „Egy normális országban Berki Krisztiánról a lólengés jut eszébe az embereknek, nálunk a herevasalás”.