Az egyre pusztítóbb ukrajnai háborúról szóló tudósítások - meg a minszki béketárgyalások esélylatolgatásai - az utóbbi napokban nemcsak a magyar, hanem a világsajtó figyelmét is olyannyira lekötötték, hogy vezető orgánumokban jobbára még a puszta híre sem jelent meg Vlagyimir Putyin egyiptomi látogatásának, nemhogy annak aligha lebecsülhető világpolitikai jelentőségéről szó esett volna. A nagy hazai hírportálok pedig legfeljebb azt tartották érdemesnek megmutatni, mekkora erőfeszítéssel próbálja az elnök fegyelmezetten átvészelni az orosz himnusz sajátos arab interpretációjának komikus perceit.
Holott már néhány éve nyilvánvaló, hogy Oroszország és Egyiptom lassan, de biztosan közeledik egymáshoz; esz-Sziszi még elnökké választása előtt, hadügyminiszterként is járt Moszkvában, aztán tavaly, már államfőként ismét meglátogatta Putyint. Az sem maradt titok, hogy mindkét alkalommal esetleges egyiptomi fegyvervásárlásokról tárgyaltak, pótolandó azokat a tételeket, amelyeket a korábbi elnök, Murszi eltávolítása után – rosszallását kifejezendő – az Egyesült Államok már nem szállított le Kairónak. A valójában katonai „fedezettel” hatalomra került esz-Sziszi az orosz kapcsolatban tehát ellensúlyt keresett Amerikával szemben: meg akarta mutatni, hogyha nem számíthat az USA egyértelmű támogatására, ő sem fogja feltétlenül Szadat és Mubarak politikáját követni. Moszkva pedig nemcsak a világ egyik legnagyobb fegyverexportőreként kapott a feltáruló lehetőségen, hanem mindenekelőtt az egyiptomi visszatérés reményében is.
Hiszen egykor, még a „népvezér” Nasszer idejében a Közel-Kelet legnagyobb hadserege szovjet haditechnikát állított rendszerbe, és Moszkva politikai befolyása megkérdőjelezhetetlen volt a Nílus mentén. Az Izraeltől elszenvedett vereségek után Camp David-ben aláírt békeszerződés viszont már Amerika diplomáciai sikere: Washington ekkor veszi meg jónéhány milliárdért Egyiptom együttműködését. A másodgenerációs szovjet fegyverzetet korszerűbb amerikai arzenál váltja fel, az új tisztikar pedig a tengeren túl járja ki az iskolát. A rezsim elköteleződéséhez nem fér kétség – Mubarak nemcsak a harcos iszlamizmusnak vet gátat, hanem Izraellel is fenntartja a békét.
Az „arab tavasz” és Mubarak bukása azonban hatalomra segítette az eladdig betiltott Muzulmán Testvériséget. A szervezet jelöltjeként Murszi győz az elnökválasztáson, ám regnálása csakhamar káosszal fenyeget. A katonák – mint az várható volt - átveszik az irányítást; ekkor lép előtérbe esz-Sziszi tábornok, aki kezdetben azt reméli, hogy maga mögött tudhatja Amerika támogatását. Csakhogy Obama sajátos ellentmondásokkal teli közel-keleti politikája nagy súlyt fektet a hatalom legitimitásának, vagyis Murszi és a Muzulmán Testvériség elismerésére, nehezményezve esz-Sziszi kemény fellépését a szervezet ellen. Az amerikai elnök úgy véli, legalábbis jeleznie kell az arab világnak, hogy nem ért egyet a Testvériség üldözésével, ezért – úgymond – a demokrácia védelmében jelentősen visszavágja Egyiptom katonai segélyprogramját.
És ezzel nyílik meg az út az oroszok előtt. A hónapok óta előkészített és most aláírt kontraktus szerint három és fél milliárd dollár értékben szállítanak majd fegyverzetet – egyebek között MÍG-29-es vadászbombázókat -, valamint megépítik az első egyiptomi atomerőművet. Ez már stratégiai kapcsolat; és persze erős kiszolgáltatottság, hiszen az orosz haditechnológia nem kompatibilis a rendszerben lévő amerikaival. Jelzésértékű, hogy Putyin egy AK-47-es Kalasnyikovot vitt ajándékba esz-Sziszinek; és a jövőben bizonyára mindent meg fog tenni azért, hogy folyamatosan tágítsa partnerségük kereteit. Egyáltalán nem volna meglepő, ha előbb-utóbb egy tengeri támaszpontot próbálna megszerezni - a flottája számára létfontosságú szíriai orosz kikötőbázist ugyanis Asszad prognosztizálható bukásával szinte biztosan elveszti.
Obama kétségtelen hibája, hogy mindezzel nem számolt. Talán azt hitte, Putyin nem szándékozik túlterjeszkedni Moszkva közvetlen, mondhatni hagyományos befolyási övezetén. Pedig a mai Oroszországot ismét nagyhatalmi ambíciók vezérlik, vagyis mindenütt jelen akar lenni, ahol geopolitikai pozícióját erősítheti. Egyiptom pedig taktikusan kihasználja ezt, mert úgy látja, Amerika nem értékeli kellőképp, hogy a hadsereg megakadályozta az ország iszlámista átalakítását, és felvette a harcot a dzsihádistákkal. Meglehet, ha Washington a realitásoknak megfelelően helyreállítaná a korábbi szövetséget, esz-Sziszi is megfontolná még, meddig menjen el az oroszokkal.
Most mindenesetre úgy tűnik, Moszkva katonai erődemonstrációja ezúttal a Közel-Keleten állítja újabb kihívás elé a transzatlanti szövetséget. Amikor Orbán Viktor nemsokára Budapesten fogadja majd Vlagyimir Putyint, jól tenné, ha nem tévesztené szem elől ezt a veszélyesen megváltozott helyzetet, s végre átlátná, itt sokkal többről van már szó, mint Ukrajnáról, meg a Krímről - hiába hajtogatja hát oly makacsul, hogy az adott körülmények között Magyarország politikai álláspontját kizárólag földrajzi helyzete, meg gázigényének kielégítése határozza meg.
Putyin minden eszközzel arra törekszik, hogy Oroszországot újra szuperhatalommá tegye. Bármennyire is abszurd vállalkozás ez, tudnunk kell, hogy az emiatt mind kiterjedtebb globális konfrontációban pontosan hol állunk.