Visszatérés Európába - a második kísérlet

Bár a sorozatos tüntetések szónoklatait a magyar médiában sok fanyalgás is kísérte, azt nem lehet elvitatni, hogy napirendre tűzték az elmúlt negyedszázaddal való szembenézést. Most is sok bosszúságot ránt magára az, aki a hangsúlyt megpróbálja az elmúlt öt évről mind a huszonötre áthelyezni, pedig a demokratikus ellenzék látványos választási kudarcának éppen az volt a fő oka, hogy elmaradt az érdemi szembenézés az elmúlt 25 évvel, a „visszatérünk Európába” kudarcával.

Globalizációs cunami

Az elméleti modell lényege a fenntartható gazdasági fejlődés feltételezése, ami tartós társadalmi fejlődést generál erős középosztállyal és egyben megoldja a szegény, képzetlen rétegek leszakadásának kérdését is. Erre a gazdasági-társadalmi fejlődésre építve a fenntartható demokratizálásban a formális intézmények támogatására kiépülnek majd az erős informális intézmények az érett civil társadalomban, s betöltik a demokratikus állam támaszának és az ellenőrzésének a szerepét. Ez a tankönyvi evolúciós modell azért is rossz, mert egyrészt nem fókuszál a sajátos, helyi problémákra, a történelmi adottságokra, mint kiindulópontra, jóllehet nálunk az ország lakosságának nagyobbik fele nem volt felkészülve a váltásra, a nyugati minták átvételére, másrészt nem veszi figyelembe a negatív külső hatásokat, nem is beszélve a globalizációs cunami drasztikus hatásairól.

Így a kilencvenes évek első felének transzformációs válsága után a globális válság végképp szétoszlatta a tankönyvi modell összes illúzióit a gyors felzárkózásról. A történelmi zsákutca, a tévút persze jó szándékkal volt kikövezve, ezért kettős kritika kell: egyfelől a neoliberális közhelyek, másfelől a túlzott elvárások, álmok és utópiák bírálata. A kilencvenes évek elején három veszélyes közhelyet, gyenge rész-igazságot importáltunk, miszerint (1) a piac mindent megold és a humán tőkébe való beruházás merő luxus, (2) a külföldi tőke automatikusan modernizálja az egész országot és (3) az állam annál jobb, minél kisebb -és ezekből együtt felsejlik egy téves fejlesztési modell. Fukuyama követői a liberális demokrácia tökéletes világáról továbbá azt sugallták, hogy (1) a duális világrend felbomlása után a külső környezet hatása csak pozitív lehet, és (2) mindegy, hogy milyen társadalmi talajra ültetjük a nyugati modellt vagy annak kezdeményeit és formális intézményeit, a liberális demokrácia globális hömpölygése mindenképpen a Pax Americana és a Washingtoni Konszenzus irányába sodor, amit felváltott az uniós tagság automatizmusaira épülő elvárás.

Ahhoz, hogy az európai felzárkózás stratégiáját újra, másodszor is napirendre tűzhessük, le kell számolni ezekkel az elkoptatott közhelyekkel, és a magyar társadalom jelenlegi állapotából kiinduló reális programot kell kidolgozni. Már a „régi átkos” összeomlását is az ifjúság szocializációs válsága jelezte, és most újra ez történik. Most is az utcára sereglő fiatalok mondták ki határozottan, hogy a kudarcos 25 év után újra kell kezdeni a rendszerváltást. Erre kötelez bennünket a Jobbik-jelenség is, hiszen a Jobbik a reményvesztettek és közösségkeresők pártja, egy elveszett nemzedék proteszt-pártja és sajátos szubkultúrája, ami már önmagában is jelzi a demokrácia negyedszázados működésének kudarcát. Egy olyan nemzedék lépett a színre, amely elvesztette a perspektívát, s amelynek tagjai elkeseredetten új narratívát keresnek. Ha nem találjuk meg a kiutat az európai jövő felé és a magyarázatot a közelmúlt kudarcaira, akkor belép helyettük az ellenségkép és bűnbakkeresés, mint sajátos kábulat és droghatás. Elfordulás Európától.

Szembenézés után újrakezdés

A 2014-es választások időszaka még 2010 mentális fogságában telt el. A baloldali pártok most is egyre csak menekülnek a szürke száz árnyalata felé a „mi is követtünk el hibákat” rossz közhelyét mantrázva az elmúlt negyedszázad érdemi kritikája és a megújulás programja helyett. Még most sem mondják ki világosan, hogy nem ugyanazt akarják másként, hanem egészen mást akarnak csinálni. A baloldali pártok ezzel betöltik az Orbán által megálmodott ellenzék szerepét, beleveszve a politizálgatásba, a napi ügyek babrálásába, a jövő dimenziójának kimunkálása és új intézmények teremtése nélkül. Így aztán a narratívák piacán az egyszerű populista modellekkel még mindig a Fidesz a piacvezető. A médiaszereplőknek is megvan a maguk felelőssége a közéleti pangásban, hiszen érzékenyek a baloldali pártok belső vitáinak minden rezdülésére, de nem tárják elénk a társadalmi mozgalmak belső dinamikáját.

Csak akkor van újrakezdés, ha megtörténik a bátor szembenézés a múlttal, ami voltaképpen a jövőről szól, hiszen azt jelzi, hol rontottuk el, hol és hogyan kell egészen mást csinálni. A baloldal az elmúlt negyedszázadban elhanyagolta a felzárkózási stratégia kialakítását, nem alakított ki reális jövőképet és európai narratívát, s ezzel elvesztette az ifjúságot. 2014 őszén azonban mély fordulat kezdődött a magyar politikában, amit még eltakar a társadalmi mozgalmak színre lépésével kapcsolatos temérdek félreértés és bizonytalanság. De a február eleji tüntetés már erőteljesen jelezte a szervezettség tekintetében való előrelépést, de azt is, hogy nagyon kellenek az alternatívák, az egész 25 évvel szembe állítható perspektívák. A Fidesz világ az emberek tudatában már összeroppant, s ezzel beléptünk a bizonytalanság, a hosszú és nehéz politikai átmenet időszakába.

Amikor az a kérdés, hogy túléli-e Orbán a következő felező válságot 2016-ban, a válasz az: csak a váratlan a valószínű.