Belebámul a vesénkbe

Krisztus feje van Sándor Györgynek. És nem csupán elmaradhatatlan szakálla, és még meglévő hajának lobogása miatt. Váteszes a tekintete. Magában hordozza a világmegváltás, a jobbítás szándékát. Messzire néz, vagy éppen nagyon is közel, behatóan belebámul a vesénkbe.

Nem véletlenül macerálja annyit a közönséget, közben a pódiumról kifürkészi, hogy milyen emberek vagyunk. A Rózsavölgyi Szalon kis terében többször le is jön a pódiumról. Ott flangál közöttünk. Roppant hangsúlyosan ránk néz, meg is szólítja valamelyikünket. Vissza lehet beszélni. Olykor tényleg választ vár. Vagy akár spontán beszólást. Miközben évtizedekig érlelt, meglehetősen kötött, agyafúrtan kieszelt szövegei vannak, lazán és spontánul improvizál. Elkapja a későn jövők grabancát. Nagy elánnal évődik velük. Élvezi, hogy ő van fölényben, hiszen ők hibáztak. Kihasználja a helyzetet. Kipécézve őket, szórja a poénokat. Éles, de nem bántó. Agyas fiú, aki eléggé kidekáz mindent. Pontosan tudja, mikor akar ütni, vagy akár lesújtani, és mikor játszadozik kicsit, szurkálódik, piszkálódik, élcelődik, hangulatoldás céljából.

Annak idején már Komlós János is piszkálta a későn jövőket a Mikroszkóp Színpadon. Sándor úgy illeszkedik bele az egykor izmos magyar kabaréhagyományokba, hogy nagyon is külön utakon jár. Kidolgozta a saját maga számára megfelelő előadástípust. Akkor rukkolt elő stand up commedyvel, amikor itthon ennek még nem sok nyoma volt. Pályája elején is hangsúlyozottan civil ruhás, farmeres, ingujjas fickó állt előttünk. Soha nem használt jelmezt. Mindig azt érzékeltette, hogy ő egy közülünk, aki kiválva a mi sorainkból, helyettünk is mondja a magáét.

Csak esetleg jobban végig gondolta a dolgokat, mint mi. Meg nálunk exhibicionalistább, mert abból aztán jutott neki bőven. Igazán szépen fejlett az egója, ami jókora önimádattal párosul. A civil létben, nem általa tartott színházi előadások szüneteiben, de akár boltban, utcán is újra meg újra előtör belőle a viccelődő kedv. Szereti felhívni magára a figyelmet. Nem az a típus, aki tartózkodik a hangos megnyilvánulásoktól. Akár röpke találkozáskor is szeret poénokat szórni. Nem véletlenül tartozott legsikeresebb megnyilvánulásai közé az a tévéműsora, amikor utcán vadidegen embereket ugratott, tette őket pléhpofával lóvá.

Kifigurázta a bambaságot, azt, amikor valaki képes képtelen dumát is bevenni, amikor ökörséggel is megetethető a járókelő. Fékevesztetten szeret marhulni. Meddig lehet elmenni? című estjén a Rózsavölgyiben is gyakran egyszerűen hülyéskedik. Viccet csinál abból is, ha egy idős férfinak a műsora közben ki kell mennie pisilni, ha valaki, hiszen asztaloknál ülünk, beleeszik a kajájába, miközben abszolút biztat bennünket, hogy nyugodtan együnk, igyunk, lazuljunk bátran. Elemében van, virgonc. Olyan, mint egy vásott kölyök, aki imád rossz fát tenni a tűzre, és vidáman arra bujtogat bennünket, hogy mi is tartsunk vele, vegyünk részt a közös, féktelen rakoncátlankodásban.

Aztán hirtelen fene komolyra vált. Mond például olyat, hogy ma már az emberek csak mások ellen szövetkeznek. A nagy röhögés közepette mély csendet vág. Intellektuálisan odaszúr. Ok okozati kapcsolatokat keres, filozofikus régiókban matat, átfogó kérdésekről beszél, netán lírai, szépirodalmi húrokat penget, hogy akár a másodperc tört része alatt, amikor már túlzott lenne az áhítat, ismét átcsapjon profánba, bátran ripacskodjon, harsányságával szinte szétfeszítse a falakat. Imád hidegből melegbe, sőt, jegesen dermesztőből, tűzforróba mártani bennünket. Kedveli a paradoxonná fokozható ellentéteket.

Maga is ellentétekből gyúratott. Kommunista, zsidó családban született, édesapja munkaszolgálatosként halt meg, 4 évesen látta utoljára. A Rákosi Mátyás Gyerekotthonba került. Az orosz nyelvű Gorkij Iskolában kapott ateista, kommunista nevelést. Alapító tagja lett egy KISZ szervezetnek. Később lett belőle fölöttébb társadalomkritikus, akár naponta templomba járó, abszolút vallásos ember, aki a Kádár-rendszerben kimondottan ellenzékinek számított. Megtűrtnek. Hosszú ideig nem jutott tévé-, rádiószerepléshez, nagyobb nyilvánossághoz, miközben egyetemi klubok kedvence volt. Első estjét egyenesen az Egyetemi Színpadon tartotta, ami akkoriban komoly szellemi műhelynek számított, sokaknak volt szakmai bölcsője. Akkori, Emlékszem még nagyanyámra című műsorából most is idéz, és persze a címmel ellentétben, arról is beszél, hogy már mi mindenre nem emlékszünk, mennyire veszélyesen szelektív a memóriánk.

Fia hittantanárának hatására, még a szocializmusnak nevezett időszakban, katolizált. Azt szokta nyilatkozni, hogy „amióta katolizáltam, azóta vagyok öntudatos zsidó.” Ha akarom, megint egy szépen fejlett ellentmondás, ahogy annak számított jó néhány, egykor a Magyar Nemzetbe írt cikke is, ezek hatására többen erősen összehúzták a szemöldöküket. Állítólag valaki olyan goromba véleményt is megfogalmazott, ha így folytatja, eljuthat odáig, hogy magát lövi a Dunába. De végül nem folytatta így. Kitalálta magának a híd szerepét. Hogy ő közvetít a jobb és a baloldal között, hogy rajta keresztül mégiscsak át lehet járni az átjárhatatlannak tűnő pallón. Ki-ki eldöntheti, hogy ez naivitás, önámítás, vagy valami azért csak végrehajtható ebből a nemes, de sziszifuszi módon elérhető célból.

Tény, hogy Sándor erősen középirányba tendált. Hogy azonban maradt benne tudathasadás, azt közelről tanulmányozhattam. Egyórás tévéműsorba hívtam vagy két évvel ezelőtt. Ötven percig okosan, bölcsen, karizmatikusan felelt a kérdésekre, és szinte spontánul, válaszul, részletek is előtörtek belőle az estjeiből. Majd egy nézői kérdésre, amire csak olyasmit kellett volna válaszolni, hogy ez tűrhetetlen, fel van háborodva, nem mert ilyen egyszerűen felelni. Mismásolásba, az egyrészt másrészt levegővétel nélküli, szózuhatagként való ecsetelésébe fogott, és amikor közbe akartam szólni, megemelve a hangját, mindenáron folytatta. Lefagyott, kontrollját vesztette, miközben tolultak belőle elő a mondatok. Én is lefagytam. Két lefagyott ember ült egymással szembe. Utólag azt mondta, hogy a műsort elteszi magának, de ezt a részt kivágja belőle.

Az ilyen jellegű részét az életének viszont nem lehet nem megtörténtté tenni. Nyilvánvalóan okult belőle, és mint minden művész, a vele történteket kamatoztatja, amikor alkot. A nemrég a humorról közölt elmélkedése a Magyar Nemzetben nyomaiban sem tartalmaz olyan elemeket, melyek régen kivívhatták a rosszallásunkat. Egy sokat tapasztalt, okos ember konklúziója nem csupán a műfajáról, hanem az életéről. Nem is olyan régen, szerintem megkésve, kapott Kossuth-díjat, és a közelmúltban lett a Nemzet Művésze. Persze lehet kárörvendve azt mondani, hogy ezeket nem kapta volna meg, ha a másik oldalhoz tartozónak vélnék, és ebben a jelen viszonyaink között sajnos lehet is igazság. Én viszont azt állítom, hogy mindezeket megérdemelte. Karizmatikus, egyedi, nagy művész, aki, mint ez az estje tanúsítja, megszabadult minden sallangtól, és parádés teljesítményt nyújt.