Változatok Oroszországra

A tegnap véget ért berlini filmfesztivál egyik meglepetése Peter Greenaway új alkotása volt. A festőnek indult brit rendező filmjei vizuális csemegének számítanak, a reneszánsz, a barokk és a flamand festészet stílusában elevenítik meg visszatérő témáit, a meztelenséget, a testi szerelmet és a halált. Berlinben most a legújabbat, az Eisenstein Guanajuato-ban című filmjét mutatták be, amely a szovjet filmrendező mexikói utazását dolgozza fel. A filmet véletlenül éppen azon a napon vetítették le a közönségnek és több ezer újságírónak, amikor Minszkben a nyugati vezetők az orosz elnökkel alkudoztak az ukrán válság lehetséges megoldásáról. Noha a két esemény között természetesen nincs semmilyen összefüggés, arra mégis alkalmas lehet, hogy megint egyszer elgondolkodjunk azon, milyen Oroszország-kép él az úgynevezett „nyugati világban”?

Szergej Eisenstein a filmben – a finn Elmer Bäck zseniális alakításában – zsidó, homoszexuális, egzaltált művészember, tele burzsoá szokásokkal és beidegződésekkel. Nehéz elhinni róla, hogy akár csak egyetlen napot is kibírjon az orosz polgárháború poklában, vagy később a sztálini terror idején. Amúgy nagyjából ez a kép él róla azoknak a magyaroknak a fejében is, akik egyáltalán hallottak róla. Mindez nyilván igaz. De Eisenstein (akinek az anyja amúgy pravoszláv orosz asszony volt, maga pedig idővel megnősült) polgári származása ellenére húsz éves korában önként beállt a Vörös Hadseregbe, végigharcolta a polgárháborút, és huszonhét évesen megalkotta a Patyomkin cirkálót, amelyet a filmesztéták egyszer a világ legjobb filmjének neveztek. A Patyomkin cirkáló zsenialitását az adja, hogy a politikai forradalmat forradalmian új képi eszközökkel jeleníti meg, a kamera mozgása és a képek vágása legalább annyira forradalmi, mint a matrózok lázadása. Eisenstein nem csak „sodródott” a forradalommal, hanem annak talán legismertebb művésze és propagandistája lett.

Amerikai és mexikói bolyongása után pedig 1933-ban visszatért a Szovjetunóba, és némi bizonytalan útkeresés után megalkotta a sztálini korszak két nagyhatású filmjét, A jégmezők lovagját és a Rettegett Ivánt, amelyek képi világa még a mai átlag filmekhez képest is meglepően friss, erős, hatásos. Ennél is érdekesebb azonban a politikai üzenetük. A húszas évek forradalmiságát felváltja az orosz patriotizmus, az egyszerű emberek spontán lázadását a nagy hadvezér és a teljhatalmú cár zsenialitása. Ezek a filmek annak idején több tízmillió ember gondolkodását határozták meg, és ezért butaság lenne a Sztálin-díjas Eisensteint egyszerűen Sztálin rettegő áldozatának gondolni. Még Greenaway amúgy egyéni fantáziára épülő filmjében is olyan emberként jelenik meg, akiben egyszerre él az európai intellektuel és az orosz hazafi, a művész és a propagandista, a polgár és a kommunista. A nyugati közgondolkodás – amelyet stréber túlzásokkal a magyar is kezd átvenni – nem tud mit kezdeni ezzel a kettősséggel, s ezért eleve lemond arról, hogy az orosz történelmet és politikát a maga teljességében megértse.

Az Eisensteintől annyi mindenben különböző, de a világ közvéleményére a műveivel szintén rendkívüli hatást gyakorló Alekszandr Szolzsenyicin nyugati megítélése is hasonló zavart tükröz. Amíg csak a gulág borzalmait leleplező (és szociográfiai pontossággal feltáró) műveit ismerték, addig a szabadság, a szabad gondolat bajnokaként ünnepelték. Amikor aztán a pravoszláv egyházat, a (nagy)orosz patriotizmust és a Putyin elnököt dicsérő írásairól, nyilatkozatairól is hallottak, megpróbálták azokat vagy félresöpörni, vagy az „időskori szenilitás” következményének betudni. Holott attól, hogy egy orosz ember antikommunista, még őszintén gondolhatja, hogy Kijev eredendően egy orosz város volt, s Oroszországnak erőskezű vezetőre van szüksége.

És hogy a napi politika mezejére térjünk, amikor Vlagyimir Putyin a Bundestagban németül, Goethe, Schiller és Kant megidézésével tartotta meg a beszédét, sokan őszintén úgy gondolták, hogy végre egy européer került hatalomra a Kremlben. Ma a nyugati közbeszéd egyfajta fő gonoszként démonizálja ugyanőt. Pedig Putyin nem változott meg uralma eddigi másfél évtizedében, legfeljebb a külföld felé mutatott arcát változtatja meg a saját helyzetértékelésének megfelelően. Ezzel egyébként a legtöbb jelentős politikus így van, de az orosz vezetőkről valahogy illik vagy a bumfordi naivitást, vagy a brutalitást feltételezni.

A dolgok mélyén alighanem az áll, hogy az oroszok sokkal jobban, mélyebben ismerik a Nyugatot, mint a nyugatiak Oroszországot és az oroszokat. (Elég ostoba módon még a magyar médiamunkások és elemzők egy része is úgy gondolja, hogy annál „nyugatibbnak” látszik, minél kevesebbet tud az oroszokról.) Pedig a dolog végeredményben egyszerű. Oroszország része Európának, ahogy azt De Gaulle oly pontosan megfogalmazta. De egyben önálló univerzum is, amelyet csak saját törvényei alapján lehet megérteni.

És miközben talán igaz, hogy Oroszországnak partnerként nagyobb szüksége van Európára, mint fordítva, egy ellenséggé tett Oroszország mellett Európa sohasem élhet nyugodtan.