Ferenc pápa titka

Fülöp-szigeteki látogatását követően a pápa ismét a világsajtó érdeklődésének középpontjába került. Nem csoda, hihetetlen embertömeg vett részt az általa mondott miséken, s igazi rajongással kísérték minden mozdulatát. És mindebben az a rendkívüli, hogy nem volt benne semmi rendkívüli, csak az, hogy egy fehér reverendás ember jelent meg, és olyan egyszerűen, természetesen beszélt és viselkedett, ahogyan az emberek szoktak.

Ha Márai Sándor még élne és naplóját vezetné, most bizonyára rosszalló szavakkal illetné a jelenséget. A pápa legyen pápa, méltóságos és távolságtartó, jegyezte föl, amikor XXIII. Jánost összehasonlította elődjével, XII. Piusszal, akit tiszteltek, utódát, a mindenkivel kedves öreg pápát viszont kevésbé tisztelték, de nagyon szerették, éppen mert ő is ember volt, egy a hívők közül. Ahogy a kommentárokat nézegetjük, Ferenc pápa népszerűségének is emberi mivolta az egyik titka.

Ferenc pápa nem a tavalyi év embere. Ő minden év embere. Hogyan lehetséges ez? A magyarázat egyszerű – mondja egy megkérdezett pszichológus -, úgy él, ahogy a szerénységről beszél. Semmi urizálás, semmi gazdagság. Számtalan mulatságos és kevésbé derűs történet kering életmódjáról és szokásairól. Egyetlen sem szól arról: bármilyen módon hangsúlyozta volna, hogy ő a világegyház feje, s mint ilyen, a politikai életnek is fontos szereplője. De nem úgy, mint a politikusok nagy része. A világ lelkiismereteként a szegények és üldözöttek szószólója, aki az evangéliumokban leírtak szellemében való cselekvésre inti a törvényhozókat, bár a legkevésbé sem lelkesednek intelmeiért. Neki nem kell bevallást készítenie rejtelmes módon növekvő bevételeiről, nincs miért magyarázkodnia, nem árusítja ki a Vatikánt, mert egyetlen igazán értékes vagyontárgya van, a Szentírás, s az ebben írtak szellemében beszél, ír és él. A könyvek könyvében leírtakban pedig nem a méltóságos távolságtartás, a fölényeskedés, a gőg, és az önérdek szolgálata a vezérelv, hanem a szeretet, a megértés és a szolidaritás.

Jézus az evangéliumokban leírtak szerint körüljárt, példabeszédekben tanított és gyógyított. Néha hatalmas tömeg kísérte. A beteg asszony, aki a közelébe furakodott, úgy gondolta a ruháját érintheti meg, akkor is meggyógyul. Így is történt. Ferenc pápát is tömegek kísérik. Nem azért, hogy csodákat tegyen, gyógyítson és halottakat támasszon fel. Egy embert kísérnek, aki úgy él, ahogy beszél, ember az embertelenségben, az igazság lámpásával világít a hazugságok és áltatások erdejében, és a szeretet nevében.

Szülőhazájában sokszor felkereste a szegénynegyedekben élőket, hogy segítse, vigasztalja őket. Az elesettek, a társadalom peremére szorultak iránt érzett szeretete változatlan, sőt, a világban tapasztaltak nyomán még erősödött is tetteiben és szavaiban. Kíváncsi volnék, tisztában van-e a magukat kereszténynek mondó politikusok a honi nyomor méreteivel, s leszállnak-e a parlament magasából a szegények közé, tesznek-e értük, vagy csak szavalnak?

Egy a pápáról szóló nemrég megjelent könyvben olvassuk: amikor megválasztása után felhívta újságosát, a vonal túlvégén az illető nem hitte el, hogy tényleg a katolikus egyház feje tárcsázta számát, s azt válaszolta, ha a telefonáló a pápa, akkor ő meg Napóleon. Az a hiba, hogy akadnak politikusok, akik a valóságban is Napóleonnak képzelik magukat.