Amíg újra nem találkozunk

Kálmán Tünde

(1965–2015)

A Múlt és Jövő, mint minden, a saját korszakáról a folyamatos nyomot hagyás igényével készülő medium, a maga immár negyedszázada, vagy emberöltőnyi ideje alatt számtalan nekrológot közölt. A folyóirat hasábjain is végigkövethető, ahogy fokozatosan hagytak el bennünket a meghatározó személyiségek – az "elveszett láncszem nemzedéke" – akik, "mint túlsó partra a Szerelemet" átmentették a magyar zsidó szellem értékeit a holokauszt utáni időkre, többek között a nálunk megjelentett vagy az általunk kért munkájukkal.

Az azonban fel sem merült bennünk, hogy egyszer mi is beállhatunk a sorba. Hogy a halál bennünket is érinthet, akik visszük, csináljuk ezt a műhelyt. Ez következett most be, oly letaglózó váratlansággal.

Kálmán Tünde, a Múlt és Jövő művészeti vezetője itt hagyott bennünket, itt hagyta ezt a világot.

A SZERZŐ FELVÉTELE

Ő volt a folyóiratunk, az összes könyvünk, reklámfüzetünk, plakátunk, logónk megálmodója és kivitelezője. S persze megannyi más kiadványé, például legutóbb A Magyarországi zsidóság képes története monumentális kötete fűződik a nevéhez. Vagy a Színház folyóirat arculata, vagy a pálya hangsúlyos indulása idejéből – férjével, Tooth Gábor Andorral együtt készített –, a maga vizualitásával a szabadság s az ahhoz fűzött reményeket megérzékítő Magyar Narancs, vagy a József Attila Kör könyvsorozata, s még hosszan sorolhatnánk. Itt hagyott bennünket, hogy oly fájdalmasan szűkre szabott élete oly gazdag munkásságában éljen majd innentől tovább.

Jaj! - nem is tudunk mást mondani.

Minden szellemi műhely működésének kulcsa és motorja az az összetartozó pozitív aura, amely kialakul a résztvevők között. Negyedévszázadon keresztül nem nagyon cserélődtünk, s egy rövid kezdeti periódust leszámítva KálmánTünde ellenőrzése nélkül egyetlen betűnk sem került a nyomdába. Sokszor, mint a legutolsó könyvünk esetében is, az alig magunk után hagyott év december közepén a gépindításra is elkísérte közös munkánkat. Jaj,csak visszavonhatóak lennének a sürgető, számonkérő telefonok, e-mailek, jaj!

A nekrológok ismétlődő közhelye, hogy az elhunyttal most elment egy nemzedék utolsó meghatározó képviselője…. Az "utolsó" jelző intonálja, hogy idős emberről van szó, aki mellől "elhulltak már nemzedéke legjobbjai", s ő pedig utolsónak maradt. Kálmán Tünde kezét azért nehéz, szinte lehetetlen elengedni, mert az ő távozása nem követte az élet rendjét, épp ellenkezőleg: felborította azt. Ő úgy képviselt egy tudást, egy stílust (esztétikai és munkastílust), hogy pályakezdő mohikánként volt a szakmájában az utolsók egyike. S oly megbocsáthatatlanul fiatalon hagyta félbe életét, s vele bennünket. A Kner és Tevan tipográfus dinasztiák meghonosította klasszikus magyar tipográfia magányos folytatója volt minden munkájában. Még Haiman Györgyön és a kísértetiesen szintén ötvenévesen elment Virágvölgyi Péteren keresztül jutott el hozzá ez a legprogresszívabb magyar történelmi korszakban, a reformkorban gyökerezett emberi és esztétikai eszmény. (Falus Elekről, a Nyugat tipográfusáról gyűjtötte az anyagot, hogy munkásságából doktorálva ő maga is tanár, hagyomány-átadó legyen.) Fiatalon volt utolsó, mert a kora, a Gutenberg-galaxis utóvédharca, amelyben működnie adatott a mai Magyarországon, s amely, mint egy kellő védelmi hálóval fel nem szerelt, kódoltan balesetveszélyes munkagép magába szippantotta és összetörte. Annyi jó energiát, gondolatot, tervet beteljesítésétől megfosztva őt és a világot. Nem csak mi, a halálával már kereknek számító Múlt és Jövő univerzumocskánk, hanem a magyar vizuális világ nagy vesztesége az ő távozása.

S azt is meg kell vallani, hogy a gyászunk, a megrendülésünk mögül fölcsap az elkeseredett harag. Mert egy ilyen tehetséges embernek nem szabad ilyen megalázó körülmények között, ilyen kifosztottan hamar elmennie! Az ő korai halála megérzékíti a gyilkos atmoszférát, amely magának az általa megtestesített szakmai és emberi tartásnak, életvezetésnek nem kedvez e tájon. Ki kell mondjuk: nem "élete és kora"”, hanem a kor, amely oly fukar keretbe fogta az életét, az ítélte halálra.

A folyóirat- és könyvkiadásban, ahol háromezer éve ezen a médiumon közvetítődik a kultúra, a hagyomány s a társadalmat előrehajtó szellem, ebben a(z elvileg) a nemzet szempontjából stratégiai ágazatban ma Magyarországon olyan viszonyok uralkodnak, amelyben vagy a frusztráló munkanélküliség, vagy az önkizsákmányoló, erőn felüli munka a jellemző, s amely ezért nem teszi lehetővé az elmélyült alkotáshoz szükséges harmonikus életvitelt. Felégeti, legyengíti a szervezetet, amely csak ezen az úton adhatja át mindazt a színvonalat, tartást, szellemet, amivel az ifjúkor progresszív, de naiv hite kívánja magát továbbörökíteni. S ha poétikailag is oly méltatlan a búcsúzáskor szóvá tenni: a magyar egészségügy – a kórházba kerülés kálváriája, s a "fogadó" kórház anyagi és erkölcsi állapota (Szent János Kórház) – oda vezetett, hogy egy influenza a 21. század Budapestjén lökte a halálverembe. E nagyszerű ember oly méltatlan sorsa a legerősebb metaforával, a halállal figyelmeztet bennünket, túlélőket – Pap Károly szavával – a magyar nép öngyilkos geniusára. (Milyen gyönyörű életmű-sorozatot terveztél számára, reméljük, kapsz érte odafönt egy meleg kézszorítást a szerzőtől.) Nem megrendülten, csak öntudatlanul tapogatjuk a roppant sebet, amelynek hatását nem tudjuk felfogni, csak megosztani, eszeveszetten kibeszélni.

Száradjon le a jobbkezünk, ha elfelednénk téged, Tünde, s nem lennél már benne a mi életünk pórusaiban, céljaiban és színvonalában, nemkülönben "félrecsúszott nyakkendőinkben" – arra a kis idelenti időre, míg újra nem találkozunk.