Várkerti mese

Az alábbi idézet a miniszterelnök február 27-i beszédének a része:”… mi egy olyan országot akarunk, ahol mindenki sikeres. De ma még nem mindenki az. Van itt egy hatalmas tömeg, ami még távol van ettől. Nevezték már őket a rendszerváltás veszteseinek, bérből és fizetésből élőnek vagy éppen melósnak. Én leginkább keményen dolgozó embereknek hívom őket. A következő éveknek róluk, a mindennapi dolgozó, keményen dolgozó emberekről és családjaikról kell szólniuk.(….)Azokról beszélek, akik nap, mint nap keményen dolgoznak, hogy eltartsák a családjukat, kifizessék a számlákat és az adót, tisztességben felneveljék a gyermekeiket. Azokról beszélek, akik nélkül az ország nem juthat soha semmire. Olyan döntéseket fogunk hozni, amelyek megkönnyítik ezeknek az embereknek az életét. Azt akarjuk, hogy mindenki, aki dolgozik, meg tudjon, egyre könnyebben tudjon megélni a munkájából.”

Reméltem, hogy a keményen dolgozó emberek említése során szóba kerülnek azok - elsősorban fiatal - honfitársaink is, akik nem turistaként, hanem megélhetési kivándorlóként hagyták el hazánkat, és azért robotolnak Angliában, Németországban, Ausztriában, mert itthon nincsen számukra megfelelő megélhetést biztosító munkahely. Egyetlen szót, egyetlen gondolatatot nem ért meg az évértékelő beszédben a külföldön munkát vállaló magyarok helyzete és jövője, akik nyilván örömmel hallottak volna néhány biztató mondatot, reménykeltő ígéretet az ország első emberétől. De őt nem nagyon izgatta/izgatja a vendéglátósok, iparosok, mérnökök, orvosok tömeges távozása. Róluk legalább már nem kell gondoskodnia a mindenható államnak, saját lábukon állnak és a gyermekeik iskoláztatása sem a magyar kormány gondja.

Viszont sok szó esett a fondorlatos megélhetési címkével jelölt bevándorlókról, az új közéleti terminus technicus alapján, politikailag inkorrekt szövegkörnyezetben. „Elengedtük a multikulturális társadalom téveszméjét, még mielőtt menekülttábort csinált volna Magyarországból.” A néhány tízezer – átmenetileg hazánkban tartózkodó - szociális menekült problémájának felvetésével a miniszterelnök tartósan és tudatosan sokkolta hallgatóságát ( Szundy Andy kivételével ), de a félmilliónyi kiváló szakmunkás és értelmiségi gazdasági emigrációja nem érte el a rétor ingerküszöbét. Tudható, hogy miért történt ez, csak nem elfogadható. Emlékeztetőül: a beszéd bevezetőjében a kereszténydemokrata alapon álló, néppárti közösségről hangzott el rövid szónoklat, még szerencse, hogy a keresztény erkölcs alaptételeinek kifejtése (gyengék segítése, figyelem a másik ember problémáira, a jó cselekedetekben rejlő értékek fontossága) kimaradt a várkerti előadásból.

De térjünk vissza a beszédtől a saját országából „kirekesztett” félmillió magyarra. Ez az állapot - lassan 21. századi népvándorlásnak is minősíthető - versenyképességi, jövedelemszabályozási és költségvetési szempontból egyaránt fontos. Persze érzelmi és kulturális megközelítésből is szívszorító, de én inkább a gazdasági ellehetetlenülés veszélyeire hívom fel a figyelmet. Ha az elvándorlás tartós és intenzív lesz, ha a képzett fiatalok tömegesen elhagyják az országot, akkor nincs magyar fellendülés, nincs színvonalas egészségügyi ellátás, nincs tisztességes nyugdíj. Az itthon maradó képzetlenek, segélyezettek, munkanélküliek, öregek és betegek tömegei nem képesek felvirágoztatni ezt az országot. Értük biztosan nem fektet be és nem kockáztat sem a nemzeti, sem pedig a multinacionális tőke. Nem hoz ide csúcstechnológiát, és nem tervezi magas hozzáadott értéket képviselő termék gyártását és szolgáltatás nyújtását. Mi pedig közömbös némasággal vehetjük tudomásul, hogy az elmúlt évtized távlatában – elsősorban gazdasági megfontolásból – áttelepült Európa sikeresebb felébe félmillió emberünk, holott itthon is nagy szükség lenne rájuk.

Számolhatunk-e azzal, hogy a folyamat esetleg fékeződik, vagy tartósan azzal kell kalkulálnunk, hogy gyerekeink és unokáink egy jobb élet reményében itt hagynak bennünket. Nincs annál keményebb kritika, mint hogy több százezer fiatal magyar munkavállaló tartós vagy végleges távolmaradásával azt a sarkos véleményét nyilvánítja ki: neki itthon nincs pálya, ide nincs miért visszatérni. Nem vesznek részt a közéletben, nem szavaznak sem a parlamenti, sem pedig az önkormányzati választásokon. Nem, mert már nem ide tartoznak. Nem, mert könnyen elengedték a kezüket. A beszédben is kigúnyolt multikulturális nyugat (mindenki odaigyekszik), ha hazát nem is, de munkát, jövedelmet és biztos megélhetést adott a fiataljainknak.

Lemondtunk róluk? Ezért nem beszélünk a sorsukról?