Nem tudom, felvetődött-e Önökben is a kérdés: vajon miért ragaszkodik Orbán Viktor Andy Vajnához, vagy Habony Árpádhoz? Miért van szüksége a magyar miniszterelnöknek olyan figurákra, akiknek a közvélemény előtti megítélése minimum kétes? Miért húz magára a kormányfő olyan kritikákat, amelyeket könnyedén kivédhetne, és amelyek egyáltalán nem szükséges velejárói a hatalom gyakorlásának? Hiszen lássuk be: az egyébként, szándékuk szerint, rejtve tartott Habony kreativitásával akadnak még versenyképes emberek és nagy valószínűséggel Vajna sem jelenheti a kultúrpolitika csúcsát.
A két embert láthatóan valami összeköti és persze nem pusztán Orbán Viktor fejében. Ők maguk is egymásra találtak, ha hinni lehet a pletykáknak együtt utaznak (utazgatnak) a világban, közösen bukkannak föl különböző celeb-helyeken, ami persze jól jöhet a bulvár sajtónak, de sokkal kevésbé a miniszterelnöknek.
Hihetnénk. De nem így van. Orbán, a sok-sok támadás ellenére, a kellemetlen pillanatok dacára ragaszkodik hozzájuk. Az egyikhez, lényegében, titokban, a másikhoz nyíltan. Mindkettőnek keresi a társaságát, azt kell gondolnunk tehát, hogy mindkettő imponál neki. Egyszer valaki, olyasvalaki, aki ha nem is a legközelebb, de azért viszonylag közel áll Orbánhoz, azt a magyarázatot adta a Habony-jelenségre: a miniszterelnök a benne rejlő rossztulajdonságokat helyezi kívülre, ha ez a pszichologizáló leírás érthető egyáltalán. Én azonban ezt kevéssé, vagy kevésbé tartom valószínűnek. Más motívumnak kell itt meghúzódnia. És persze igazuk lehet: mindez pusztán olcsó okoskodás, de azért a jelenség mindenképpen érdekes, talán fontos is. Tudnunk kell az ország első emberéről, milyen tulajdonságok mozgatják, milyen megfontolások alapján hozza döntéseit, hogyan választ barátot, minisztert, titkos tanácsadót.
Azt ugye tudjuk Orbánról, hogy a legfontosabb lételeme a harc. Azt is, hogy nem a demokratikus vezetési stílus a kedvenc irányítási modellje, mondhatni nem nagyon tűr meg még egy dudást maga mellett (vö: Simicska). Azt is látjuk, hogy szándékai eléréséhez szinte minden módszert igénybe vesz, valamint az is tetten érhető nála, hogy a közpénzt messze nem úgy kezeli, mint a családi kasszát. Kedvenceit támogatandó, szorgalmasan nyúl mindannyiunk adóforintjaihoz, futballban például nem ismer semmiféle korlátot. Azonban: ezek a tulajdonságok, illetve az itt fel nem soroltak, de azért nagyjából ismertek, nem visznek közelebb a bevezetőben feltett kérdés megválaszolásához. Tényleg, mi az, ami Habonyhoz és Vajdához köti a mi miniszterelnökünket? Milyen hozzáadott értekkel rendelkezik ez a két személy, amit másban nem lát, nem láthatunk meg? Nyilván egyszerűbb lenne a megoldás, ha mondjuk szakemberhez fordulnánk, például egy pszichológushoz, de manapság kevés olyan embert találhatunk, aki félelem nélkül merné elemezni a miniszterelnök pszichéjét. Én is csak óvatosan nyúlok ehhez a kérdéshez, elsősorban persze azért, mert nem vagyok szakember, de azért is, mert az is hírlik: Orbán nem egy könnyen felejtő típus. Másként: a bosszúállás nem áll tőle távol. Természetesen nem sorolom a bosszú kategóriájába, hogy a Népszavát nem hívja meg a háttérbeszélgetéseire, sőt semmilyen beszélgetésre, miként azt sem, hogy a közpénzekkel szembeni nagyvonalúsága a mi lapunkkal kapcsolatban az ellentétébe csap át; a fáma szerint ő maga nem nézné jó szemmel, ha bármilyen állami hirdetés is eljutna a Népszavába. De, rebesgetik, azt sem szereti, ha a piac bármilyen formában helyzetbe hozza lapunkat. Már úgy értem: kedvező helyzetbe.
Mindez azonban, témánkat tekintve, csak egy kitérő semmivel sem visz közelebb a VH (Vajna-Habony)-rejtély megoldásához. Illetve annyiban talán igen, hogy az említett két úr épp olyan könnyedén jut hozzá közpénzhez, mint amennyire lehetetlen ez a Népszava számára. Olybá tűnik: a miniszterelnök az állam pénzét, számukra, szabad felhasználású játékszernek tekinti; annyiszor nyúlnak bele a közösnek kikiáltott (mint látjuk a közös értelmezésére ráfér egy kis szűkítés) zsákba, ahányszor csak akarnak; hol kaszinót húznak ki belőle, hol az utolsó vágás jogát, hol egy hollywoodi sztárt, hol újságokat, utazásokat, mikor mihez van kedvük. Emellett pedig élhetik lazább életüket; ők nyugodtan adhatnak témát a pletyka-lapoknak, de hő ők nem, akkor a hozzájuk kapcsolható személyek. (Régen ezt úgy mondták: a fehérnép.)
És ha a gondolkodásunkat ebbe az irányba visszük tovább, eljuthatunk egyfajta megoldásig is. Arra tudniillik, hogy Orbán Viktornak imponál a mondén élet, a celeb-világgal való kapcsolat, a hírességekkel való parolázás (lásd a zürichi futballgála fotózkodásai). Igen, azt kell hinnünk, hogy Orbánt vonzza a habonyi és vajnai világ, általuk válik részesévé egy olyan életnek, amelyet magának is elképzel, de sem a pozíciója, sem pedig a benne lévő másik énje nem engedi meg, hogy felszínre törjön, láthatóvá váljon. Amivel nem azt akarom mondani, hogy Orbán is szeretne Gucci táskával, és homlokára tolt napszemüveggel járni, de talán minden egyebet igen, ami ezt a két embert jellemzi.
Ráadásul sem Vajna, sem Habony nem veszélyes rá. Legalább is ezt hiszi a mi miniszterelnökünk.
