Hóman Bálintot, a Horthy-korszak 1930-as/40-es éveinek kultuszminiszterét – Ságvári Endre sokadik diszkreditálása után – rehabilitálni akarják. Persze nem újdonság ez Magyarország történelmében. A mostani rehabilitálási törekvés legalább a harmadik-negyedik a rendszerváltás óta, a 2000-es évek elején már én magam is cáfoltam ezek jogszerűségét. Miért kell akkor újra szólni? Mert először fordul elő, hogy az ügyész is kéri a rehabilitálást (MTI, 2015. február 27.), valamint egy kormányzati intézet (Veritas) munkatársa a bíróság által felkért történész szakértő is támogatja. E körülmények egyértelműen illeszkednek az ugyancsak most zajló és szintén a kormányapparátushoz köthető, a mártír Ságvári Endrét diszkreditálni igyekvő, nevének viselését közintézményeknek megtiltó kampányhoz. Minden összeesküvés-elmélet nélkül adódik a feltételezés: az Orbán-rezsim dűlőre akarja vinni tekintélyuralma elfogadtatását a polgárok történelemtudatában is.
Ennek a jogi csűrcsavarba rejtett „emlékezetpolitikai” eljárásnak a lényege: egyfelől negatív személyekké alakítani az antifasiszta harc hőseit (a kommunisták után majd következnek a polgáriak…), másfelől jó figurákká formálni a náci Németországgal való nemzetvesztő szövetség megtestesítőt. Van ebben egy nagy belső ellentmondás is, ám a kormányt nem zavarja. Magyarország EU-tag, az Európai Uniónak pedig érték a nácizmus felett aratott győzelem. A hatályos magyar békeszerződés ugyanakkor tiltja a fasiszta eszméket, szimbólumokat - utóbbiak körébe a háborús bűnös közéleti személyek utólagos felmentése is beletartozik -, gondolom én, a nem jogász. A józan ész alapján ugyanis valójában politikai és aligha jogi természetű az ügy.
A rehabilitáció-pártiak azzal érvelnek, hogy Hómant a hadba lépés 1941-es megszavazásáért ítélték el háborús bűnösként. Szerintük vitatható jogalap volt ez. Ha elfogadja a demokratikus ellenzék ezt a rehabilitálást, azt javasolnám, azonnal nyújtson be post mortem keresetet a holokauszt közéleti személyként történt támogatása alapján háborús bűnösnek minősítendő Hóman Bálint ellen. Amennyiben erre a hatályos magyar jogrendszer nem kínál lehetőséget, akkor társadalmunk demokratikus erői megalakíthatnák a rehabilitált háborús bűnösök Erkölcsi Ítélőszékét, ahol civil módra megfontolnák, megfelel-e az illető az ifjúság elé állítandó példakép követelményeinek. Hóman alighanem elbukna ez előtt a fórum előtt. 1943/1944 fordulóján harminc párttársával (MÉP) együtt írásban követelte Kállay Miklóstól, az akkori magyar miniszterelnöktől, a zsidók deportálását, holott az állami felső vezetés már 1942 kora őszétől értesülésekkel rendelkezett arról, hogy a nácik népirtást folytatnak az elfoglalt lengyel és szovjet területek zsidó lakossága ellen.
1944. május 11-én, miután elkezdődött a vidéki zsidóság gyűjtőtáborokba hurcolása, minden, akkor a népirtást támogató új megyei főispánok egyikének ünnepélyes beiktatásakor Hóman személyes jelenlétével, "díszvendégként" demonstrált. A szónok – Baky László, 1946-ban háborús bűneiért felakasztott hazai fasiszta államtitkár referense – azzal büszkélkedett, hogy a "Tiszától keletre eső részen eddig 320 000 zsidót szállítottunk gyűjtőtáborokba”. 1944 szeptemberében a Horthy-féle kiugrási elképzelések meghiúsítására alakult Törvényhozók Nemzeti Szövetségét irányító Végrehajtó Bizottság, amelyben Hóman is részt vett, ezzel hozzájárult a háború folytatásához, a magyarság szenvedéseinek meghosszabbításához. Ha a civilek Hómant háborús bűnösként újra elítélnék, többet jelentene, mint megakadályozni kivakarását a nácik szolgája piszkából. Védené a humánum, a demokrácia értékrendjét, segítené megkülönböztetni nemzedékek végtelen sorának a Jót és a Gonoszt, megjelenítve számukra a választás felelősségét. Ha nem ezt tesszük, legközelebb Szálasi következik a lecsutakolásban!
