Nem véletlen, hogy 17. évértékelő beszédében Orbán Viktor kihangsúlyozta: „ha polgári Magyarországot akartok, ideje megharcolni érte”. A megkopott szlogen újbóli használata már csak azért is indokolt, mert G. Fodor Gábor, a Századvég stratégiai igazgatója nemrégiben úgy nyilatkozott a Magyar Narancsnak, hogy „a jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a polgári Magyarország hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt”. Hiába határolódott el G. Fodortól szinte azonnal Gulyás Gergely, az Országgyűlés törvényalkotási bizottságának kormánypárti elnöke.
Őszöd szelleme ma is kísért. Ami a Lajtától nyugatra evidencia, az hazánkban még nem közismert. Nálunk a választópolgárok annak idején keményen szankcionálták a baloldali pártokat Gyurcsány Ferenc zárt körben elhangzott és szövegkörnyezetéből kiragadott szavai miatt. Többek között ezért kerülhetett aztán a kormányrúdhoz az, aki saját szavai szerint „még sohasem hazudott”.
Holott a politológiai szakirodalomban megtalálható az úgynevezett kompetitív párt fogalma. A pártfejlődés során a politikai formációk eltávolodtak önnön ideológiai tablójuktól, fő elvük a szavazatmaximálás lett. Illetve a pártokon belül polarizálódás figyelhető meg. A hagyományos értékek érvényre juttatásához ragaszkodó politikusok, a „fundik” szemben állnak a gyakorlatias „reálokkal”, akik inkább alkalmazkodnak az adott szituációhoz ezen értékek rovására. Egy ilyen szembenállás kicsúcsosodhat pártszakadásban is. A neoliberális gazdaságpolitika hívei nem véletlenül távoztak a szocialista pártból, s alapítottak önálló formációkat.
Ezek a folyamatok természetesen a Fideszt sem hagyták érintetlenül. Nem kell különösebb politológiai iskolázottság ennek belátásához. Közhely, hogy Orbán Viktor húsz esztendővel ezelőtt a politikai haszon reményében egyik pillanatról a másikra változott ádáz antiklerikálisból a történelmi egyházak védelmezőjévé. De maradjunk a „polgári Magyarország” jelszavánál. A polgári lét egyszersmind öntudatot feltételez. Komolyan hihető, hogy polgárosodást képvisel az egyes társadalmi rétegek lecsúszásában érdekelt, a kizárólag hozzá lojális „úri középosztályt” feltámasztani kívánó Orbán-kormány? Nevezhetjük-e polgárnak a hatalom számára totálisan kiszolgáltatott, méltóságától megfosztott, éhbérért robotoló közmunkást, aki - a KDNP-s Rétvári Bence szavai szerint - a nyomor helyett a „tisztes szegénységet” választotta?
Tisztában vagyok vele, hogy Simicska Lajos valószínűleg nem józan belátásból vagy merő szívjóságból szakított egykori kollégista társával. Mégis biztató fejlemény a magyar demokráciára nézve, hogy a jobboldali médiumokban látványos kenyértörésre került sor. Azt is mondhatnánk, a modern konzervatív értékekhez ragaszkodók kerültek szembe az elvtelen szervilizmus, a személyi kultusz híveivel. A miniszterelnök és az oligarcha háborújának folyományaként akár nálunk is létrejöhet egy európai értelemben vett jobboldali erő, amely aztán hitelesen tűzheti zászlajára a polgári Magyarország megteremtését.
