Közel százötven különböző művet vonultat fel Csáji Attila képzőművész Fényút című kiállítása, amely szorosan kapcsolódik a Műcsarnok fénnyel foglalkozó esemény- és kiállítássorozatához. Az UNCESCO az idei évet a Fény Nemzetközi Évének nyilvánította azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a fénnyel foglalkozó tudományágak, művészeti tömörülések nagyobb figyelmet kapjanak, egyúttal rávilágítva a fényt alkalmazó technológiák fontosságára a fenntartható fejlődésben.
Csáji Attila képzőművész 1939-ben született a felvidéki Szepsin. 1964-ben az egri Tanárképző Főiskolán rajzszakos diplomát szerzett. Az 1980-as évektől magyarországi kutatóintézetek mellett a neves bostoni MIT-en (Massachusetts Institute of Technology) képezte tovább magát. Kiemelkedő képviselője a 60’-as évek közepétől induló magyarországi avantgárd "újhullámának”, jelentős fényművész. Művei többek között az USA-ban, Dél-Koreában, Japánban is közgyűjtemények tárgyát képezik.
A 75 éves Csáji Attila művészetében a fény hosszú évtizedek óta meghatározó elem, a lézer lehetőségeinek kutatásában és művészetbe emelésében igazi úttörőnek számít. A március 7-én nyílt tárlat azonban nem csupán a fény köré épül, azon túlmutatva az életmű átfogó bemutatása is.
„Az út folytatódik ott is, ahol most a horizontot sejtjük”, hirdeti a kiállítótérbe lépőt a falon elhelyezett mottó. Ennek gondolatiságát követve vághat vizuális kalandba a látogató, a kezdeti szürreális képektől a jelenig járva az utat Csáji
művészetében. A szürrealizmus személyre szabott értelmezése végigkíséri a termeket, amelyek az életmű egy-egy fejezetét mutatják be. Egy kis folyosó a bejárat mellett az alkotó konceptuális munkáiból válogat.
Ezeknek a műveknek a jelentős része az 1970-es években készült, ezért érezni rajtuk az adott politikai-társadalmi közeg súlyát. A szűk területen létrehozott parányi ablak szimbolikus jelentésű: innen rá lehet látni a nagyvilág egy szegletére, de kimenni nem lehet. Csáji Attila, aki tudatosan kerülte a trendkövetést, elmondása szerint nem azért készített konceptuális műveket, mert akkoriban ez volt a divat, hanem azért, mert a politikai helyzet rákényszeríttette erre.
Egy következő terem az 1960-as években született kezdeti munkákra reflektál, különböző grafikák és festmények sorakoznak a falakon. Kiállításra került számtalan domborműves festmény is, ezek szabályosan igénylik a fényt, amely elmaradhatatlan kísérőmotívum. A hátulról-oldalról érkező súrlófény az esztétikai élményt növeli, de a műértelmezéshez is segítséget nyújt. A kiállítás „Üzenetek, jelrácsok” címet viselő része politikai töltetű alkotásokat helyez a középpontba, az alkotó szerint ezek a művek a kommunizmus idején a csak vágyálomnak tekintett éltető rendet fejezik ki.
„Azokban az időkben, amikor ezeket a munkáimat készítettem, a rend egy befagyott rendet jelentett, amely ugyanolyan veszélyes tudott lenni, mint a káosz. Olyan magatartásformát kerestem, amiben a rend nem fagy meg. A rendre óhatatlanul szükségünk van, de a bennem lévő kétely által az elementáris egyszerűséghez vonzódtam” – emlékezett vissza Csáji, aki elárulta, hogy a képek a szomszédságában lakó Hamvas Béla író elismerését is kiváltották. Amikor a néhai filozofikus író először pillantotta meg a képeket, görög szellemű munkáknak nevezte őket, mondván: az antik görög kultúrában a mágikus és a logikus tudat szintén megegyezik egymással.
A tárlat sajátossága a fény művészi használata. Csáji Attilát mindig is vonzotta a fény, mint alkotóelem, amellyel képeit értelmezi, vagy éppen megteremti. Azonban hiába alkotott a lézer lehetőségeivel számtalan művet, máig vallja, hogy soha nem fogadta el az avantgárd kijelentést, miszerint a festészetnek leáldozott. Állítása helyénvalóságát egy hétköznapi példával támasztotta alá: amikor az ember feltalálta a kocsit, nem vágta le a lábát csak azért, mert ezentúl nem gyalog megy mindenhová.
Szerinte a művészetben ekképpen tovább kell élnie a festészetnek, csak immáron más formában. A fény útjára lépve komputergrafikáktól indulva, hologramokon, neonszobrokon keresztül jutunk el a látványos lézerinstallációkig, amelyeknek megvilágítását lámpák és reflektorok százai biztosítják. Ahogy az ember a kiállítótermek között bolyong, szüntelenül szembe találja magát a cikázó lézerfényekkel, amelyek átszövik a teret.
A Fényút kiállítást mindkét oldalon végigkísérik Csáji Attila a világgal, a művészettel foglalkozó, részben filozófiai, részben művészetelméleti szövegei. Ezek egyrészt segítik az önmagában nehéz feladatnak tekinthető műértelmezést, másrészt hidat vernek az alkotó és a befogadó között. Arra a kérdésünkre, hogy nem tartja-e összeférhetetlennek, hogy a 2011-ben a köztestületté vált Magyar Művészeti Akadémia alelnökeként az MMA-hoz tartozó Műcsarnokban kapott vezető kiállítást, Csáji azt felelte, ennek a döntésnek nincs köze a politikához.
Elmondta, a Műcsarnok előző igazgatója, Gulyás Gábor hívta meg egy életműkiállításra, amely eredetileg 2013-ban valósult volna meg. Az alkotó a témával kapcsolatban hozzátette, szerinte nem az állami hivataloknak kell rendelkeznie egy olyan szerv fölött, mint amilyen a Műcsarnok intézménye, hanem művészeknek, hozzáértőknek, akiknek megvan a rálátásuk a művészeti élet minden aspektusára. Az alkotó nem rejtette véka alá azon véleményét sem, miszerint a döntéshozó művészeknek „olyan nyitott szellemiségű alkotóknak kell lenniük, akiknek a befogadóképességük minél nagyobb.” Csáji Attila kiállítását április 5-ig tekintheti meg a közönség a Műcsarnokban.