Kompország

Mostanában mind többet gondolok Ady Endrére. Nem csak a költeményeire, sőt elsősorban nem azokra, hanem a publicisztikai írásaira. Nem egyedül az én véleményem az, hogy a költő korának egyik legtisztábban ítélkező „nemzetstratégiai” gondolkodója volt, igaz, gondolatai, javaslatai, bírálatai alig találkoztak a politika meghatározó irányítóinak érdeklődésével. Ezek többnyire indulatosan utasították vissza érvelését, vagy éppen közönyösen eltekintettek fölötte.

Nem egy alkalommal jut eszembe az, hogy milyen szép lett volna, ha Ady és legnagyobb politikai ellenfele, akit ő szüntelenül és szenvedélyesen ostromolt vádjaival, vagyis Tisza István valamilyen módon találkozik egymással és együttesen próbálják kivezetni az országot történelmének abból a súlyos válságából, amely az első világháborúhoz, Trianonhoz, a történelmi Magyarország bukásához vezetett. Tisza ugyanis éppolyan lelki gyötrődéssel figyelte az ország romlását, mint Ady, csak éppen képtelen volt felülemelkedni azokon az előítéletein, amelyeket családjától, politikai környezetétől, eleve adott meggyőződésétől kapott. Ketten együtt (Ady stratégiája és Tisza hatalma) talán elejét vehette volna mindannak, ami a huszadik század első két évtizedében megszabta a régi Magyarország végzetét.

A magyar irodalomtörténet-írás (a történetírás, a politikai irodalom is) nem egyszer idézte fel a költő-publicista egyik emlékezetes írását – Az ismeretlen Korvin-kódex című (a Figyelő című igen rövid életű folyóirat 1905. áprilisi-októberi számában közre adott) szenvedélyes hangú publicisztikára gondolok. Ebben a következők olvashatók: „Kompország, Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. […]Nagy vagy én népem, nagy vagy én népem: ezer éve élsz folytonos harcban Európával, csapatokat gyűjtöttél közben, holott véreztél. De a gondolatot nem engedted győzedelmeskedni gyermekeid koponyáin, úgy élsz Európa közepén, mint eleven tiltakozás az állati élet megszűzietlenítése ellen. És hogy most utolsó dátuma járt le az Időnek, hatalmasabban kelsz fel, mint valaha: zajlik a tatárság a Kárpátok alatt. Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel, mi lesz ezekkel? Aranyas felét nem bánjuk, aranyuk partra veti őket valahol Nyugaton, nem kénytelenek érezni, hogy nincs hova menni. Hogy elnyeli őket a magyar társaság, a valóság, melyre íme ma ébrednek szegény magyar Ripek, hogy ez elnyeli őket. Morituri te salutant: új magyar társadalom, az elámítottak, a becsapottak, az előreszaladottak, a kijátszottak, a túlfejlődött magyar lelkek, a vértanúságra kiválasztott magyarok.”

Ady „kompországról” beszélt, és attól óvott, hogy a magyar történelem „kompja”, ahogy nem egyszer történt, ismét eltávolodjék a nyugati parttól, és irányt váltson kelet felé. Valljuk be, az első világháború előtt egy évtizeddel ennek az aggodalomnak és óvásnak nem kevés időszerűsége volt. Az a Magyarország, amely a negyvennyolcas forradalom idején párizsi példák nyomán kereste európai helyét, amelynek irányadó szellemei, mondjuk Eötvös Józseftől és Kemény Zsigmondtól és Jókai Mórtól Babits Mihályig és természetesen Ady Endréig a Nyugat-Európához történő felzárkózásban látták az ország biztos jövőjének zálogát, mindig azokat az eszményeket követte (megjelölhetjük ezeket a francia forradalom hármas jelszavával: „szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy éppen a nyugati kereszténység hagyományaival), amelyeket a nyugati világ kínált számára. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kiegyezést követő esztendők sikeres miniszterelnöke, majd a Monarchia közös külügyminisztere: gróf Andrássy Gyula is pusztán azért választotta a német orientációt, mert 1849-es és további tapasztalatai eleve félelmet keltettek benne a nagyhatalmi politikát és terjeszkedést erőltető orosz birodalmi politika iránt. Mint később kiderült, ez a stratégiaváltás (tehát a Habsburg birodalom korábbi angol-francia orientációjával történt szakítás) vezetett el az első világháborús részvételhez és végső soron a történelmi Magyarország felbomlásához.

Ady „kompországnak” látta Magyarországot, nem minden történelmi indokoltság nélkül, hiszen nemzeti történelmünk igen sok alkalommal mutatott példát arra, hogy az ország miként hányódott nyugat és kelet között. Igaz, erre a sokszoros irány- és stratégiaváltásra mintegy rákényszerítette az, hogy általában ki volt szolgáltatva a szomszédos nagyhatalmaknak (a török birodalomnak, Ausztriának, a német birodalomnak és a Szovjetuniónak). Mindazonáltal meg lehet állapítani, hogy talán azok voltak történelmünk sikeres korszakai, amelyekben a nyugati orientáció érvényesült. Szent Istvánra, Mátyás királyra, a magyar reformkorra, a kiegyezést követő korszakra vagy éppen a két világháború közötti szomorú évtizedekből Bethlen István miniszterelnökségére gondolok.Valójában az általam nagyra becsült Teleki Pál tragédiáját is az alapozta meg, hogy jóllehet ő a nyugati: angol-amerikai orientáció híve volt, azok, akikkel a hatalomban osztozott, és akiknek politikailag ki volt szolgáltatva, felszámolták az általa képviselt stratégiát (és elárulták az ország biztonságára és védelmére, azaz a semleges státus fenntartására irányuló törekvéseit). Ebben, sajnos, a kormányzónak is felelőssége volt, Horthy Miklós ugyanis, mint tudjuk, lelkesen üdvözölte a szovjetellenes háború kitörését.

Nos, itt vagyunk máris a jelenben. Igen sok figyelmeztető példája van annak, hogy a magyar történelem és közélet ingadozó „kompja” ma ismét keletre tart. Természetesen magam is helyeslem azt, hogy az országnak tőlünk keletre (oroszok, ukránok, törökök, mi több, kínaiak irányába) is megértő partnereket, például üzleti kapcsolatokat kell keresnie. Az elvtelen alkuk azonban ennek a kapcsolatépítő stratégiának többet ártanak, mint használnak. A jelen független vagy éppen ellenzéki publicisztikája napról-napra mutatja be ennek bizonyítékait. Magam most csupán egyetlen, szerintem igen szemléletes példát említenék. Vagy hét esztendeje járt nálunk először az orosz miniszterelnök, és megkoszorúzta a Parlament előtt felállított „A forradalom lángja” névre keresztelt emlékművet, amely az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc vértanúiról emlékezett meg. Putyin akkor, elhelyezve koszorúját, emlékezetem szerint, féltérdre ereszkedett az emlékmű előtt. A minden esztendő október 23-a és november 4-e között égő gázláng, amelyet annak idején Göncz Árpád avatott fel (az avatási ünnepségen, mint a Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik alelnöke és mint az Ötvenhatos Emlékbizottság tagja magam is jelen voltam) néhány esztendeje (midőn a Kossuth Lajos-teret átépítették) az emlékmű váratlanul eltűnt, azóta sem lehet tudni, hogy hová. Valóban, kérdezem nyomatékosan: hová?

Most Putyin kiment a Kerepesi-temetőbe, és koszorút helyezett el azoknak a szovjet katonáknak a nemrég kicsinosított emlékművénél, akik Budapest felszabadításért áldozták életüket. Nem messze ettől ott áll azoknak a katonáknak az emlékműve is, akik ötvenhatban estek el Budapesten. Magam azok emlékének is kegyelettel adózom: valójában nem tudatos ellenségeink voltak, ők is annak az elnyomó rendszernek voltak az áldozatai, amely bennünket is elnyomott és amely a magyar forradalmat vérbe fojtotta. A forradalom emléke azonban, ha némely kormányzati férfiak nem vették volna észre, már negyedszázada megszabadult attól a gyalázattól, hogy a magyar népfelkelést „ellenforradalomnak” nevezzék. Illetékesek azt állították, hogy az emlékművet a moszkvai kormány emeltette, az a kormány határozta meg a feliratot, azt is hallottam, hogy a terület, ahol az emlékmű található, orosz tulajdonban van, azt vésnek a márványtáblára, amit jónak látnak. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a Kerepesi-temető magyar felségterületen található, következésképp a rajta elhelyezett emlékmű és annak felirata nem függetleníthető a Magyarország felségjogaitól. Ami történt, az közönséges megalkuvás és gyávaság, márpedig baj van, ha egy máskülönben igen önérzetes és erőszakos kormányzat olyan ügyben, amely a nemzet becsületét érinti, gyávának bizonyul.