A vidéki zsidóság tárgyi emlékeit mutatja be a Néprajzi Múzeum október 15-ig nyitva tartó, Kő kövön a című kiállítás. A címben félig idézett bibliai szófordulat a pusztulásra és a halottakra való emlékezés zsidó szokásra egyaránt utal. Továbbá arra, hogy ha kő kövön maradt is, de ember és közösség már rég nincs a zsidó templomokban, imaházakban... A Szarvas Zsuzsa, Bata Tímea, Gebauer Hanga, Sedlmayr Krisztina által jegyzett tárlat angol címe – Picking up the Pieces, tán még pontosabban jelzi annak lényegét: nem lép fel a vidéki zsidóság életének átfogó bemutatásával, mind földrajzilag, mind korban csak egy-egy mozaikot mutat fel. Méghozzá azért, mert a klasszikus néprajz eredetileg csak a magyar parasztság tárgyait gyűjtötte, később a nemzetiségekét, és a cigány közösségekét is, de a zsidóságét egyáltalán nem.
Ezért aztán alig maradt tárgyi kultúrájukból hírmondónak, hiszen a háború után, amikor az eltűnő paraszti életforma emlékei még nagy számban fellelhetőek voltak, az utolsó pillanatban még bekerülhettek volna a múzeumokba, már nem létezett vidéki zsidóság.
A Néprajzi Múzeum anyaga ezért nagyon gyér és igen esetleges – mesélte Szarvas Zsuzsa, a kiállítás kurátora. A tárlat ezt nem is akarja elkendőzni, sőt felvállalja, és csak annyit mutat be a vidéki zsidóság világából, amennyi az saját emlékeivel lehetséges. Nem is rendezi egységes narratívába, hanem 10 mozaikszerű tematikus egységbe, amelyek a bejárási sorrendje szabadon választható volna, ha a teremsor lineáris szerkezete nem jelölné ki a látogató számára az utat.
A feliratokból kiderül, hogy a legtöbb tárgy Grünbaum Gyulától származik. A jó szemű és jó ízlésű zsidó kereskedőt a múzeum kérte fel, hogy üzleti útjai során vásároljon számára népművészeti tárgyakat. Természetesen a magyar népművészet emlékeit várták tőle, és ő hatalmas mennyiségben szállított is: 1909 és 1929 között mintegy 1044 tárggyal gazdagította a közgyűjteményt. Munkája során sikerült körülbelül száz zsidó tárgyú holmit is eladnia, igaz ezek egy része már nincs meg. Ebből a kollekcióból jött létre a Néprajzi Múzeum zsidó törzsgyűjteménye, avatott be a tárgyak történetébe Szarvas Zsuzsa. A legtöbb emlék Sopron környékéről származik, és 1909 és 1913 között került a múzeumba, valószínűleg saját szűkebb pátriájából, hitközségének tagjaitól vásárolt. Sőt egy J. G. monogramú imaszíjat tartó kötött zacskó arról tanúskodik, hogy Grünbaum Gyula (Julius Grünbaum) akár saját szakrális tárgyait is értékesítette. Ha el is hagyta már ősei hitét, még nem került olyan nagy távolságba tőle, hiszen a szintén a tulajdonából származó imakendőnek (talesz) gondosan levágta a rojtjait. Szarvas Zsuzsa szerint ezzel deszakralizálta azt, amely csak ezután volt profán célra, így akár múzeumi tárgyként használható. Egy 2007-ből származó, angol nyelvű feliratot tartalmazó horgolt kipa is jóval többet mond önmagánál. Bepillantást enged abba, hogyan kerülhet a múzeumba egy tárgy. A kipát ugyanis egy látogató felejtette a múzeum lépcsőházban, Ráduly Emil muzeológus pedig a talált tárgyat leltárba vette, most pedig kiállította.
Néha cselhez folyamodik a muzeológus, hogy gyarapítsa a gyűjteményt: Rékai Miklós például úgy tudta gazdagítani múzeumát egy férfi halottas öltözettel, hogy a munkácsi Hevra Kadisának – azaz zsidó temetkezési egyletnek - dolgozó hölgytől saját maga számára rendelt egyet. Az egyszerű fehér vászonból a legkevesebb varrónői munkával készített halottas öltözet ugyanis nem konfekció áru, szigorúan személyre szólóan készítik. Egy női kollekció pedig úgy került a múzeumba 2002-ben, hogy amikor tulajdonosa, Katz Ábrahámné megboldogult, gondozója csak a temetés után fedezte fel azt a szekrény mélyén. Ugyanis a vallásos zsidók jó előre megvarratták halottas ruhájukat, a tahrihimet. A kiállítást a „Gyász és Kaddis” című fejezet (mindegyik részt egy magyar és egy héber szó jelez) zárja, ahol a temetkezési szokássokkal ismerkedhetünk meg. Az első egység a „Micva és adomány” címet viseli, itt van a kiállítás talán legjelentősebb tárgya, a roppant népes pápai hitközség betegsegélyező egyletének 19. század elejéről származó adománygyűjtő könyve. A könyv egyes lapjaira zsebecskéket helyeztek el, és ezeken héber betűvel tüntették fel a közösség adományozó tagjainak nevét – olvasható a tárlat katalógusában. A nevek eredetileg a tagok által adományozott pénzösszegről szóló ígérvényeket tartalmazták, hiszen a felajánlására szombaton, vagy ünnepnapon került sor, s mivel ilyenkor tilos volt pénzhez nyúlni, a felajánlott összegről szóló papír került a zsebecskébe. Amit aztán az összeg befizetésekor kivettek onnan.
Az egyébként meglehetősen szegényes tárgyegyüttes legszínesebb és leggazdagabb szeletét az ünnepeket bemutató, illetve a „Handlé és nagykereskedő” szekcióba gyűjtötték össze a kurátorok. Izgalmas rész a „kóser hungarikumok” gyűjteménye. Ilyen például a matyó hímzés. A matyó hímzés a 20. század elején lett országosan ismert, s váltak a színes terítők a polgári lakások díszeivé. A varrást, szállítást, kiskereskedelmet nagy számban zsidó kereskedők szervezték. Gyakran a népviseletben pompázó lányokat, fiúkat ábrázoló népszerű képeslapok is zsidó nyomdában készültek, így például Balázs Ferenc mezőkövesdi üzemében. A kiállítás hoz példát arra is, amikor a kifejezetten magyarosnak tekintett korondi kerámiákból készültek zsidó szakrális tárgyak, például Szédertál. Ezek Raj Tamás egykori főrabbi budapesti judaika boltjának megrendelésére készültek Erdélyben a kilencvenes években, és innen vásárolt meg belőlük néhányat a múzeum.