Közelkép - Nehéz novellát írni

Úgy tarják az irodalombarátok, hogy talán a novella a legnehezebb műfaj. A vers érzelmek, ihlet és nyelvérzék kérdése. A regény folyam, ami hol lassabban, hol felgyorsulva hömpölyög, művelése az író számára szorgalom és kitartás kérdése. A novella rövidsége, tömörsége olyan, hogy néhány oldalnyi terjedelemben egy regény sugallatát kívánja közvetíteni, és lüktetésének a költeményekhez hasonló igénye van. Arról már beszélni is alig érdemes, hogy a legnehezebben eladható műalkotás.

Ráadásul sokan úgy gondolják, hogy a novellának kötelező része a sokatmondó lezárás, amely visszafelé is mindennek értelmet ad. Kis Antónia, aki egy regény és két novelláskötet után -. a Hungarovox kiadó jóvoltából egy 21 novellát tartalmazó kötettel állt elő Ki szeret jobban címmel -, minden esetre nem ragaszkodik az efféle poénos befejezésekhez. A huszonegyből több olyan is akad, amelyik ebben az értelemben befejezetlenül ér véget.

(Az Eltűnt katarzis című írásában Beckett Godot-ja előtt tiszteleg, de a nála viszonylag hosszú, majd három oldalas szövege végén csak ennyi a dialógus - „Azért megköszönhetnéd, hogy felhomályosítottalak. – Ja, ja. Jó vagy nálam egy sörre, vazze.”) Egyébként a szerző gyakorta idéz írásaiban ismert irodalmi, vagy filmes személyiségeket. Például Mss. Marplet, vagy a Bádogembert az Ózból. Többértelmű befejezéssel, vagy anélkül, Kis Antónia írásainak legfőbb értéke az élet hétköznapi helyzeteinek életre keltése, megelevenítése.

A közeg felidézése, azonnal ismerős lehet mindenki számára. Annyira élet közeli, hogy minden olvasó azonnal ismerősként, úgy érezheti: jól tud tájékozódni ebben a világban.. S jóllehet a novellák hősei gyakran nők, mégsem jellemző az oly gyakran dicsért, vagy kárhoztatott „nőies gondolkodás” a szerzőre, mert – valószínűleg joggal -, lényegbevágó különbséget nem lát férfiak és nők gondolkodása között. Kis Antónia írásai legalább is ezt bizonyítják.

Egy zsidó textilgyáros emlékezete

Publikálás dátuma
2015.03.24. 06:47
Fotó: Fortepan/Schoch Frigyes/1919 Magyarország, Budapest V. Erzsébet híd felhajtója a pesti hídfőnél, háttérben a Belvárosi
Mit tudunk a dualizmus és a két világháború közötti Magyarország nagyiparának és pénzügyi világának vezető személyiségeiről? Alig valamit. Viszont: örvendetesen szaporodnak az ilyen jellegű munkák, monográfiák – jegyzi meg Haraszti György egyetemi tanár előszavában, amelyet Guba Ildikó Buday-Goldberger Leó életét és munkásságát bemutató „könyvterjedelmű tanulmányához” írt.

Az eddig alig-alig kutatott levéltári dokumentumok alapján írt dolgozatot nem eléggé dicsérhető módon az Óbudai Múzeum adta ki, s kevesebb, mint 150 oldalon adja elő, jól tagoltan, áttekinthető szerkezetben a „Golit” felvirágoztató, neológ zsidó textiles üzletember életét. Egy ilyen hatalmas egyéniség életútjainak leírása csábíthatja a szerzőt az elfogultságra. Hogy főhősének családi, közéleti-társasági, politikusi szerepét, filantróp ténykedését, szociális érzékenységét felnagyítsa.

De Guba Ildikó könyve elkerüli ezt a csapdát. Hiteles képet fest nem csak Goldberger Leó – akinek családja 1867-ben Ferenc Józseftől kapta magyar nemesi címét és a Budai előnév használatának jogát – magasra ívelő tragikus sorsáról, hanem a két világháború közötti korszakról is. Amelyben a vallásához ragaszkodó „magyar zsidó” nagyiparos a közélet megbecsült szereplője lehet. A Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatósági tagja, a Felsőház tagja, a kis családi cégből az ország legnagyobb textilgyárának és exportőrének részvénytársasági vezérigazgatója.

S akinek pályája a zsidó törvények nyomán, az 1944 márciusi német német megszállás utáni letartóztatását követően, Mauthausen 65354-es számú foglyaként, a tábor felszabadulásának napján, 67 évesen tragikusan ér véget. Gyárát 1945 után államosítják, 1990, egy újabb történelmi fordulat után pedig lánya hiába próbálja életre lehelni: több mit kétszáz év után megszűnik. Ipartörténeti emlék lesz több, szétszaggatott nemzedékével együtt.

Nem részleteznénk most – a kötet alaposan megteszi – Goldberger talentumát, sokszor göröngyös egyéniségét, a magyar gazdaságért kifejtett munkásságát. Csupán a történelem köteten túlmutató egyik tanulságára hívnánk fel a figyelmet. Még a mai jobboldalon is előszeretettel tolják előtérbe a magyar zsidóság vezető szerepét a Tanácsköztársaság megszervezésében, s van is abban igazság, hogy ez a vezető szerep, a vörös terror milyen, hasonló vagy eltúlzott lökést adott a Horthy-rendszer fehér terrorjának.

Arról viszont kevesebb szó esik, hogy a tehetős magyar zsidóság, így Goldberger is ellenszenvvel tekintett az államosító kommunizmusra. 1919 tavaszán családját vagyonával együtt Svájcba menekítette, üzleteit onnan irányította, s csak 1920-ban tért haza. Úgy tetszik, jobban bízott Horthy romantikus XIX. századi, feudális úri Monarchia-világában, amelyben a gazdag konzervatív zsidók a nemzet részeként, a nemzet (és a rendszer) anyagi felvirágoztatását szolgálva asszimilálódhattak, mert dacára a mind szigorúbb zsidó törvények és a növekvő antiszemitizmus nyomán semmivé lett megbecsült társadalmi pozíciójának, nem menekült el, amikor még megtehette volna.

Bízott ebben az úri világban, de Horthyhoz hasonlóan semmit nem értett meg Hitlerből. Sok mással együtt magára maradt, szörnyű véget ért. Nem élte meg a világ újabb fordulatát, amely elől ismét menekülnie kellett volna. Sorsa azt mutatja: milyen tragikus módon tud összefonódni az egyéni és közösségi tragédia, ha egy ideológia nevében bármilyen hatalom szétszaggatja a társadalom szövetét.

(Guba Ildikó: „A halál nem program”, Buday-Goldberger élete, Óbudai Múzeum, 2015, 2000 forint)

Szerző

Akár a kétfejű kutyák

Publikálás dátuma
2015.03.24. 06:45
Képünkön Aristide Maillol egyik bronz női aktja látható. Ahogy Maillol szobrászatában, úgy Rippl-Rónai József festészetében is k
"A 19. század végére fogalmazódott meg a nőkben, hogy ne mint kétfejű kutya és ne mint kuriózum jelenjenek meg a művészek között" – hangsúlyozta Szécsi Noémi írónő, aki a Magyar Nemzeti Galéria Rippl-Rónai és Maillol – Egy művészbarátság története kiállításához kapcsolódóan tartott előadást vasárnap a századfordulós magyar művésznők helyzetéről.

Száz évvel ezelőtt Kaffka Margit végtelenül fel volt háborodva azon, hogy a nyugatos szerzők a kávéházakban külön asztalhoz ültették a költő feleségeket és őt magát is közéjük "száműzték" – szól Dénes Zsófia, Ady Endre menyasszonyának meséje Kaffkáról. A történet akár igaz, akár nem – a Dénes Zsófiára jellemző vitriolos természet alapján könnyen előfordulhat, hogy nem az – maximálisan visszaadja a századforduló nőinek vágyakozását arra, hogy egyenrangú félként vehessék ki részüket a férfiak mellett a művészetekben.

A Múzsák, modellek, művésznők című a Magyar Nemzeti Galériában tartott előadásában Szécsi Noémi írónő, a Halcsontos Fűző blog szerzője kiemelte, hogy a századforduló előtt a nőknek két lehetőség jutott, amit a társadalom elfogadott: a viszonylag passzív szerep, amely azt diktálja, hogy a nő legyen mentes a külső világ "szennyétől" és ettől a férfi védelmezze meg; ilyenek voltak az otthonülő, családot irányító és gyermeket nevelő asszonyok.

A másik szerep a múzsaként való megjelenés, vagyis amikor a férfiak művészetének lettek az alárendeltjei. "Művészatyádnak ideálja, megihletője, mindene" – idézte Szécsi Lotz Kornélia sírfeliratát, aki Lotz Károly festészetének volt az alárendeltje: hiába volt zongoraművész, mégis múzsaként ismerték el és saját művészete végig mellékes maradt.

1900-as mérések szerint 2,5 millió olyan nő élt Magyarországon, aki dolgozott és jövedelemmel rendelkezett. Ez alapján gondolhatnánk, hogy nem is volt akkora differencia a nemek lehetőségei között, ám Szécsi rámutatott: a Statisztikai Közlemények kimutatása csalóka, mert ezeknek a nőknek a nagy része ipari munkás, házicseléd vagy parasztasszony volt. Ráadásul női szakmának klasszikusan azt tekintették, amely ápolással, gondoskodással függött össze.

Azokon a területen, amelyek ezen kívülre estek pedig szinte lehetetlen volt egy nőnek elhelyezkedni. "Muszáj volt házasodniuk ahhoz, hogy ezekből a szakmákból ki tudjanak törni, mert ha nem mentek férjhez, akkor a család, a rokonság nyakán csak koloncok voltak és csak ilyen klasszikus női munkákra volt lehetőségük" – mondta az írónő.

Az oktatás területén is csak magukra hagyatkozhattak: egyetemre 1895-től iratkozhattak be, viszont az első leánygimnázium csak 1896-tól indult. Vagyis aki egyetemre szeretett volna menni, annak máshogyan kellett megszereznie azt a tudást, amire a felvételihez szüksége volt. Azonban gyorsan behozták a lemaradást: "az első feminista szervezet alapítói 1904-ben már ezek az első egyetemet végzett nők lettek" – hangsúlyozta az írónő.

Szécsi Noémi szerint voltak olyan művészeti ágak, amelyekben jobban elfogadták a nőket, és így ezek nagyban hozzájárultak a nők "felszabadulásához". Ilyen volt a képzőművészet vagy az előadó-művészet, hiszen ezekben aligha lehetett kiküszöbölni a nők jelenlétét. De a zeneművészet is elfogadónak bizonyult, például Geyer Stefi – aki egyébként Bartók Béla nagy szerelme volt - a századfordulóra koncertező hegedűművésznővé vált. Azonban hiába ért el páratlan sikereket, még mindig nemi alapon hasonlították össze más művészekkel. Szécsi egy 1907-es koncertkritikából idéz: "szinte már csak egy egyetlen női vonás maradt meg benne: a meleg, hajlékony énekszerű dallam".

Az írónő szerint ez is alátámasztotta azt a korabeli vélekedést, amely mindig a férfias vonások összességéhez hasonlította a női művészetet, mert a férfit tartotta tökéletesnek. "Ha még egy karrier ígéretesen indult, akkor is azt gondolták, hogy a nő később, amikor megházasodik és gyermeke lesz feladja majd a művészi ambícióit" – mondta Szécsi.

Az írónő idézte Tábori Kornél újságírót, aki 1907-ben három kasztba osztotta a dolgozó nőket a keresetük alapján: a diplomás, festő- és írónők csoportjára, a munkásnőkére és a hivatalban dolgozókéra. Tábori szerint az írónők kerestek a legjobban és példaként hozta Beniczkyné Bajza Lenkét, Tutsek Annát, Lux Terkát, Szikrát (Gróf Teleki Sándorné) és Szabóné Nogáll Jankát. Szécsi szerint igaz, hogy ezek a nők valóban igen sikeresek voltak, csakhogy csupa női témával foglalkoznak, vagyis nem a szépirodalom, hanem az éppen népszerű műfajok művelésével. Így ismét csak egy kifejezetten női platformon kaptak helyet és nem a férfiak mellett.

Hogy lássuk mennyire egyoldalú Tábori felsorolása Szécsi kiemelte, hogy például Kaffka Margit, aki a "férfi témákban" állta meg a helyét, még halálának évében, 1918-ban is azt írta egy Hatvany Lajosnak fogalmazott levelében, hogy írói honoráriumából képtelenség megélnie.

Ugyanakkor lassan a társadalom kezdte elfogadni a nőket mint a művészet művelőit is: 1913-ban a Vasárnapi Ujság képriportot közölt Kalivoda Kata festőről, akit otthonában látogattak meg. Kiemelkedő dolog volt, hiszen főleg férfiakról, esetleg színésznőkről jelentek meg riportok. "Bizonyíték arra, hogy a festőnők meghódították a társadalom elismerését" - hangsúlyozta Szécsi.

Egy művészbarátság története
"Maillol kis faszobrokat faragott igen nagy ízléssel, de a kutyának se kellettek. De mi bátorítottuk, ő meg bennünket" – ezzel a Rippl-Rónai József visszaemlékezéssel indul a Magyar Nemzeti Galéria Rippl-Rónai és Maillol – Egy művészbarátság története című kiállítása. Rippl-Rónai arról az időszakról beszélt, mikor 1890-ben egy közös barátjuk, James Pitcairn-Knowles festő révén összeismerkedett Aristide Maillollal.
"Első pillanattól kezdve rokonszenvesek voltunk egymásnak" – ismerhetjük meg Maillol véleményét is a párizsi találkozásról.A Galéria tárlata a két művész – a magyar festő és a francia szobrász – kapcsolatát veszi górcső alá. A műveiken keresztül láthatjuk hogyan hatottak egymásra, és hogyan hatott rájuk környezetük: ugyanis találkozunk a Nabis festőcsoport tagjainak (Pierre Bonnard, James Pitcairn-Knowles, Édouard Vuillard) műveivel is, akik a művészi alkotást elsőként kezelték tágabb értelemben.
Merthogy a társaság művészei együttműködtek színházi szakemberekkel, készítettek könyvillusztrációkat, plakátokat és belső dekorációkat is. Rippl-Rónait és Maillolt saját törekvéseiben erősítették meg, ugyanis maguk is erősen érdeklődtek más művészeti ágak, például az iparművészet iránt is. Maillol 1893 körül kezdett hímzett szőnyegeket készíteni, melynek hatására Rippl-Rónai is az iparművészet felé fordult. "E dolgaink technikai részében érdemes munkájuk volt feleségeinknek" – ismeri el Rippl-Rónai az egyik visszaemlékezésében.
A kiállításnak a két párhuzamos életút bemutatásán és azok egyensúlyban tartásán túl a két művésztől való idézetek adnak lendületet: így őszintén mutatják be az alkotás folyamatát és ezeken keresztül igazán reálissá válik az alkotó is. "Amikor első szobromat kezdtem faragni, azt sem tudtam, mit csinálok" – vallott tréfásan az utókornak Maillol.