Izrael nem kémkedett

Izrael állítja, nem igazak azok a sajtóhírek, miszerint kémkedett volna az iráni nukleáris tárgyalások után. Egy illetékes a BBC-nek elmondta, hogy a Wall Street Journal cikke teljességében hamis állításokon alapszik.

A WSJ ugyanis azt állította, Benjamin Netanjahu kormányzata azért próbált információkat szerezni a nukleáris tárgyalásokról, hogy ezek kiszivárogtatásával megakadályozza a megállapodást a perzsa állammal. Bár Izrael és az Egyesült Államok megosztja a biztonsági kérdéseket érintő információit, előfordul, hogy egymásról is gyűjtenek adatokat. A Fehér Ház akkor fedezte fel, hogy Izrael fontos információkhoz jutott, amikor izraeli illetékesek egymás közötti kommunikációjáról értesültek.

Ebből egyértelműen az derült ki, hogy olyan értesülések birtokába kerültek, amelyek kizárólag a bizalmas tárgyalásokról származnak. A WSJ azt írta, az izraeliek tagadták, hogy közvetlenül amerikai diplomaták után folytattak volna kémtevékenységet. Mint mondták, más csatornákon jutottak a hírekhez, köztük iráni vezetők „közvetlen megfigyelése” révén. Utaltak arra is, hogy a francia tárgyalók sokkal nyíltabban beszéltek a nukleáris tárgyalásokon elhangzottakról, mint az amerikai résztvevők.

Iránnal március végéig kellene politikai keretmegállapodást kötni nukleáris programjáról, a végső megegyezés határideje pedig június 30. Egyelőre azonban nemcsak a Hatok, azaz az ENSZ BT öt állandó tagja (az Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Nagy-Britannia, Franciaország) és Németország, illetve Irán képviselői között vannak véleménykülönbségek, hanem a tárgyalók között is. Franciaország szerint az Egyesült Államok, elsősorban a szankciók túl gyors feloldása révén, túl nagy engedményeket adna Iránnak. A Hatok célja az, hogy Teherán garantálja: nukleáris programja kizárólag békés célokat szolgál.

Szerző

Sarkozy szélsőjobbos cimborája

Publikálás dátuma
2015.03.25. 06:34
Ha Le Penre nem is, de szavazóira nyíltan kacsint a jobbközép FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/MICHELE TANTUSSI
Véletlennek aligha mondható, hogy „Rossz szellem” címmel, éppen mostanra, a francia helyhatósági választások idejére adta ki a Fayard kiadó a Le Monde két munkatársának könyvét, Nicolas Sarkozy volt államfő hajdani tanácsadójáról. Patrick Buissoinról a szerzők megírták, hogy megrögzött szélsőjobboldali, aminek azért van jelentősége, mert az egykori elnököt rejtett összejátszással gyanúsítják a Nemzeti Fronttal.

Buisson már gimnazista korától az Action Francaise-nek, az akkori szélsőjobboldali szervezetnek volt a tagja, ezt vitte aztán tovább egész közéleti szereplésére. Az algériai háború kellős közepén egész Franciaország egyperces munkaszünettel adózott az OAS, a tiltott fegyveres testület meggyilkolt áldozatainak. Buisson ellenben föltűnően nem volt hajlandó csatlakozni a tiltakozáshoz, mert de Gaulle tábornok kiengesztelő politikájával szemben az „Algéria francia” elvet és gyakorlatot követte.

Már történész professzorként csatlakozott a Minute című szélsőjobboldali hetilap szerzői táborához, és társírója lett „Az algériai ellenállás históriája” című munkának, amely az OAS-t hősi alakulatként dicsőítette. E könyv megjelenésének évében Buisson aztán a „Le Pen fotóalbum” szerkesztői gárdájának a tagjai között bukkant föl. Akkor publikált munkájában azt írta, hogy szerinte „csupán cigarettapapír választja el egymástól” a klasszikus konzervatív jobboldalt a szélsőségtől. Föltehetően e gondolat jegyében csatlakozott Sarkozyhez is, a hajdani elnök pedig osztva a nézetet, fogadta el a történészt belső tanácsadójaként.

Mintegy másfél évtizeden át elégedett meg Buisson azzal, hogy irodalmi aktivitással és újságcikkek szerzőjeként tevékenykedjék, akkor döntött arról, változtat, politikus mellé szegődik el, a „hátsó vonalból” a nyílt színtérre lép elő. Sarkozy még csupán belügyminiszter volt, amikor 2005-ben népszavazást rendeztek arról, hogy a francia választópolgárok elfogadják-e az Európai Unió alkotmányos elveit. A referendum 55 százalékos többséggel a „nem” fölényét hozta, és Buisson ekkor ajánlotta föl szolgálatait a még miniszternek.

Nem kért hivatalos beosztást csak véleményének a meghallgatását, és egy belső kabinet tagjaként, tehát amolyan szürke eminenciásként 130 számlán, csaknem 400 000 euró összegben nyújtott be követelést tevékenységének a díjazására. Már a Sarkozy-elnökség első évének végén a számlák összege elérte az 1,5 millió eurót. Sarkozy 2012-es elnökválasztási veresége után is Buisson szolgálatban maradt. Akkor írta meg a Le Point című hetilap, meg a Le Canard enchainé (Leláncolt kacsa) szatirikus magazin, hogy a történész barátaival magnókat rejtett el az Élysée-palotában, rögzítette a beszélgetéseket, amiből később nagy botrány kerekedett, de csupán 2014-ben született elmarasztaló bírósági ítélet.

A perben kiderült, hogy maga Buisson és kebelbarátai a zsebükben kis masinákat rejtettek el, amelyekre fölvették nem csupán a nyilvános ülések, viták szövegeit, hanem a miniszterek, tanácsadók magánjellegű párbeszédeit is. Sőt amikor Sarkozy államfői közbenjárására a történész kiemelten magas honoráriumért a TF 1 magántévé szerkesztő műsorvezetője is lett, a titkos magnók ott is működésbe léptek. Az Élysée-ben beférkőztek magánkörökbe is, Carla Bruninak, a harmadik feleségnek a szavait ugyancsak rögzítették, ami mellékága lett a bírósági ügynek, igencsak kellemetlen következményekkel.

Sarkozy elnökké választásakor. 2007.-ben szabályos együttműködési paktum is született, Buisson az Élysée-ben mindenütt jelen volt. A tanácsadó megengedte magának, hogy szűk körben, barátságtalanul nyilatkozzék főnökéről: az elnök alacsony termetére utalva „piciként” szólt róla, ha a kedve meg éppen úgy hozta, megkockáztatta a „törpe” jelzőt is. Egyszer magányos ebéd közben ráförmedt felettesére, „én itt eszem, te meg belekotyogsz”. Ha befolyását akarta a nyilvánosság elé tárni Buisson megengedte magának még azt is, hogy kijelentse, „nélkülem semmire se megy ez a Napoléon. Az én fickóm, én vagyok az iránytűje”.

A történész professzor aztán nekilátott, hogy a politikai múltat egyéni ízlését, értékítéletét követve írja át. Főként a tévéműsorokban. Ismét nemzeti hőssé emelte a náci megszállókkal együttműködött és emiatt elmarasztalt Pétain marsallt, átértékelte az indokínai, vietnami és az algériai háborút, gyalázta Léon Blum szocialista politikust, a Népfront korszak vezető egyéniségét. Amikor már „legbensőbb tanácsadóként” volt hivatalos az államfői palotába a zárt „zöld szalonban” ebédelt kettesben az elnökkel.

Igényt tartott rá, hogy a személyes fürdőszobában moshasson kezet, az ovális étkező asztalt az ő kívánságának megfelelően mandula zöld abrosszal terítsék, neki kedves függönnyel árnyékolják be az ablakokat. Beleszólt abba is, hogy rajta kívül kikből álljon még Sarkozy legszűkebb gárdája. Ha éppen olyan hangulatban volt, hogy nyilvánosan is elmarasztalón szóljon az éppen hivatalban lévő igazságügy miniszter asszonyról, úgy nyilatkozott, „az a tolvaj tyúk”.

A befolyását fölhasználta arra is, hogy visszamenőlegesen fölülvizsgálja a közelmúlt történelmét. Már Sarkozy lejáró elnöki évében, 2012-ben azzal ostromolta az elnököt, hogy marasztalja el a de Gaulle által megkötött éviani egyezményt, az algériai háborút lezáró okmányt. Az Észak-Afrikából áttelepült lakósoktól, főként az arab származásúaktól, ne vonják vissza ugyan tartózkodási engedélyüket, de politikai egyenjogúságukat nyirbálják meg.

Amikor aztán elérkezett Sarkozy búcsúzásának az ideje, a lezárult államfői fél évtized kemény bírálata kezdődött meg. Egy részletben azonban Buisson kivételt tett. Nem engedte kétségbe vonni a távozó „hadvezérségét” azzal kalkulálva, hogy a 2017-ben esedékes új elnökválasztáson a hajdani főnök nem csupán ismét jelölt lehet, ha a szerencse netán úgy alakul még másodszor is államfő.

A záróakkord megint érdekes fordulatokat hozott. Patrick Buissonnak van egy fia, Georges, aki apja fénykora idején úgy érezte, a papa árnyékában reá nemhogy nem mosolygott a szerencse, sőt hátrányokat is szenvedett ettől. A Le Monde két munkatársának könyve szerint a 2012-es bukás után a fiú „szárnyakat kapott”, úgy érezte, elérkezett az ő ideje. Titokban lelépett a szülői házból, rejtőzködve megnősült. Úgy vélte, elég sokáig engedelmeskedett, viselkedett gerinctelenül, most itt az alkalom, hogy nyilvánosan is kifejtse a véleményét a Sarkozy-féle öt évről. Mi történt erre?

Szerző
Frissítve: 2015.03.24. 20:35

Sarkozy szélsőjobbos cimborája

Publikálás dátuma
2015.03.25. 06:34
Ha Le Penre nem is, de szavazóira nyíltan kacsint a jobbközép FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/MICHELE TANTUSSI
Véletlennek aligha mondható, hogy „Rossz szellem” címmel, éppen mostanra, a francia helyhatósági választások idejére adta ki a Fayard kiadó a Le Monde két munkatársának könyvét, Nicolas Sarkozy volt államfő hajdani tanácsadójáról. Patrick Buissoinról a szerzők megírták, hogy megrögzött szélsőjobboldali, aminek azért van jelentősége, mert az egykori elnököt rejtett összejátszással gyanúsítják a Nemzeti Fronttal.

Buisson már gimnazista korától az Action Francaise-nek, az akkori szélsőjobboldali szervezetnek volt a tagja, ezt vitte aztán tovább egész közéleti szereplésére. Az algériai háború kellős közepén egész Franciaország egyperces munkaszünettel adózott az OAS, a tiltott fegyveres testület meggyilkolt áldozatainak. Buisson ellenben föltűnően nem volt hajlandó csatlakozni a tiltakozáshoz, mert de Gaulle tábornok kiengesztelő politikájával szemben az „Algéria francia” elvet és gyakorlatot követte.

Már történész professzorként csatlakozott a Minute című szélsőjobboldali hetilap szerzői táborához, és társírója lett „Az algériai ellenállás históriája” című munkának, amely az OAS-t hősi alakulatként dicsőítette. E könyv megjelenésének évében Buisson aztán a „Le Pen fotóalbum” szerkesztői gárdájának a tagjai között bukkant föl. Akkor publikált munkájában azt írta, hogy szerinte „csupán cigarettapapír választja el egymástól” a klasszikus konzervatív jobboldalt a szélsőségtől. Föltehetően e gondolat jegyében csatlakozott Sarkozyhez is, a hajdani elnök pedig osztva a nézetet, fogadta el a történészt belső tanácsadójaként.

Mintegy másfél évtizeden át elégedett meg Buisson azzal, hogy irodalmi aktivitással és újságcikkek szerzőjeként tevékenykedjék, akkor döntött arról, változtat, politikus mellé szegődik el, a „hátsó vonalból” a nyílt színtérre lép elő. Sarkozy még csupán belügyminiszter volt, amikor 2005-ben népszavazást rendeztek arról, hogy a francia választópolgárok elfogadják-e az Európai Unió alkotmányos elveit. A referendum 55 százalékos többséggel a „nem” fölényét hozta, és Buisson ekkor ajánlotta föl szolgálatait a még miniszternek.

Nem kért hivatalos beosztást csak véleményének a meghallgatását, és egy belső kabinet tagjaként, tehát amolyan szürke eminenciásként 130 számlán, csaknem 400 000 euró összegben nyújtott be követelést tevékenységének a díjazására. Már a Sarkozy-elnökség első évének végén a számlák összege elérte az 1,5 millió eurót. Sarkozy 2012-es elnökválasztási veresége után is Buisson szolgálatban maradt. Akkor írta meg a Le Point című hetilap, meg a Le Canard enchainé (Leláncolt kacsa) szatirikus magazin, hogy a történész barátaival magnókat rejtett el az Élysée-palotában, rögzítette a beszélgetéseket, amiből később nagy botrány kerekedett, de csupán 2014-ben született elmarasztaló bírósági ítélet.

A perben kiderült, hogy maga Buisson és kebelbarátai a zsebükben kis masinákat rejtettek el, amelyekre fölvették nem csupán a nyilvános ülések, viták szövegeit, hanem a miniszterek, tanácsadók magánjellegű párbeszédeit is. Sőt amikor Sarkozy államfői közbenjárására a történész kiemelten magas honoráriumért a TF 1 magántévé szerkesztő műsorvezetője is lett, a titkos magnók ott is működésbe léptek. Az Élysée-ben beférkőztek magánkörökbe is, Carla Bruninak, a harmadik feleségnek a szavait ugyancsak rögzítették, ami mellékága lett a bírósági ügynek, igencsak kellemetlen következményekkel.

Sarkozy elnökké választásakor. 2007.-ben szabályos együttműködési paktum is született, Buisson az Élysée-ben mindenütt jelen volt. A tanácsadó megengedte magának, hogy szűk körben, barátságtalanul nyilatkozzék főnökéről: az elnök alacsony termetére utalva „piciként” szólt róla, ha a kedve meg éppen úgy hozta, megkockáztatta a „törpe” jelzőt is. Egyszer magányos ebéd közben ráförmedt felettesére, „én itt eszem, te meg belekotyogsz”. Ha befolyását akarta a nyilvánosság elé tárni Buisson megengedte magának még azt is, hogy kijelentse, „nélkülem semmire se megy ez a Napoléon. Az én fickóm, én vagyok az iránytűje”.

A történész professzor aztán nekilátott, hogy a politikai múltat egyéni ízlését, értékítéletét követve írja át. Főként a tévéműsorokban. Ismét nemzeti hőssé emelte a náci megszállókkal együttműködött és emiatt elmarasztalt Pétain marsallt, átértékelte az indokínai, vietnami és az algériai háborút, gyalázta Léon Blum szocialista politikust, a Népfront korszak vezető egyéniségét. Amikor már „legbensőbb tanácsadóként” volt hivatalos az államfői palotába a zárt „zöld szalonban” ebédelt kettesben az elnökkel.

Igényt tartott rá, hogy a személyes fürdőszobában moshasson kezet, az ovális étkező asztalt az ő kívánságának megfelelően mandula zöld abrosszal terítsék, neki kedves függönnyel árnyékolják be az ablakokat. Beleszólt abba is, hogy rajta kívül kikből álljon még Sarkozy legszűkebb gárdája. Ha éppen olyan hangulatban volt, hogy nyilvánosan is elmarasztalón szóljon az éppen hivatalban lévő igazságügy miniszter asszonyról, úgy nyilatkozott, „az a tolvaj tyúk”.

A befolyását fölhasználta arra is, hogy visszamenőlegesen fölülvizsgálja a közelmúlt történelmét. Már Sarkozy lejáró elnöki évében, 2012-ben azzal ostromolta az elnököt, hogy marasztalja el a de Gaulle által megkötött éviani egyezményt, az algériai háborút lezáró okmányt. Az Észak-Afrikából áttelepült lakósoktól, főként az arab származásúaktól, ne vonják vissza ugyan tartózkodási engedélyüket, de politikai egyenjogúságukat nyirbálják meg.

Amikor aztán elérkezett Sarkozy búcsúzásának az ideje, a lezárult államfői fél évtized kemény bírálata kezdődött meg. Egy részletben azonban Buisson kivételt tett. Nem engedte kétségbe vonni a távozó „hadvezérségét” azzal kalkulálva, hogy a 2017-ben esedékes új elnökválasztáson a hajdani főnök nem csupán ismét jelölt lehet, ha a szerencse netán úgy alakul még másodszor is államfő.

A záróakkord megint érdekes fordulatokat hozott. Patrick Buissonnak van egy fia, Georges, aki apja fénykora idején úgy érezte, a papa árnyékában reá nemhogy nem mosolygott a szerencse, sőt hátrányokat is szenvedett ettől. A Le Monde két munkatársának könyve szerint a 2012-es bukás után a fiú „szárnyakat kapott”, úgy érezte, elérkezett az ő ideje. Titokban lelépett a szülői házból, rejtőzködve megnősült. Úgy vélte, elég sokáig engedelmeskedett, viselkedett gerinctelenül, most itt az alkalom, hogy nyilvánosan is kifejtse a véleményét a Sarkozy-féle öt évről. Mi történt erre?

Szerző
Frissítve: 2015.03.24. 20:35