Ki gondolta volna, hogy ennyire bejön a brit nyugdíjasparádé, az indiai színen játszódó Keleti nyugalom – Marigold Hotel? Olyannyira bejött, hogy most itt A második Marigold Hotel, az előzőhöz hasonló remek színészfelhozatallal. Mostanra kiesett az eredeti sztori írója, Deborah Moggach, aki a regényét kölcsönözte a távoli India isten háta mögötti kisvárosában játszódó vígjátékhoz. Ol Parker egyedül oldotta meg a forgatókönyv nagy kérdését, hogy lehet úgy tenni, mintha csupa történés lenne, miközben szinte semmi sem történik.
De győzte, méghozzá az első rész bájos, szeretni való old timer sztárjaival. És persze az agyonüthetetlen, életrevaló indiai főszereplő sráccal, Dev Patellel, akit tán az indiai világsztár, Radzs Kapur tiszteletére neveznek a filmben Sonny Kapoornak. Mindesetre valóban napfényes fickó ez az elragadóan cserfes indiai színész, aki fiatal kora ellenére tökéletesen állja a sarat a körülötte lévő nagynevű világsztárokkal.
És remekül táncol, amire a film egy jelenetben jó alkalmat ad, a néző szívbéli gyönyörűségére. Csupa napsugaras életrevalóság az egyénisége, amolyan indiai naturbursch, ravasz és naiv egyszerre a majdnem elviselhetetlen szóözönével, a lázas ügybuzgalmával, ahogy a káosz kellős közepén elvezetgeti a nyugdíjas angol hölgyek és urak feje fölött a nevezetes Marigold Hotelt.
Az első részben szinte meghalni jött az indiai városkába, a félig romos „álomhotelbe” a kis csapat kisnyugdíjas brit, akik ugyan nem egyenlőek a magyar kisnyugdíjasokkal, de a maguk módján kispénzűek, ezért valami tevékenység után néztek valamennyien. Így a második részre nem csak a romjaiból kikecmergett szálloda, hanem a lakói is új életre kelnek. És a néző ámulva figyelheti, hogy miként telik meg a történet embermeleg pillanatokkal, jó humorral, életteli mozzanatokkal, noha az ég világon szinte semmi nem történik.
Csak az élet. Judi Dench elmegy textilt válogatni, Maggie Smith gondosan vezeti a hotel pénzügyeit, Bill Nighy keményen és csalárd trükkökkel küzd a vészes emlékezetkieséssel, Ronald Pickup féltékenységi rohamában taxival száguldozik a kisvárosban és így tovább. Köznapi mozzanatok, de John Madden iskolapéldáját adja annak, hogyan lehet apró mozzanatokból, leheletnyi mosolyokból egy felhőtlenül szórakoztató, élvezetes filmet összerakni. Ráadásul szinte csupa öreg arcokkal a vásznon, ahol a ráncok játszanak főszerepet, táskás szemek méznek ránk, elnehezült kezek-lábak navigálják a formájukat vesztett testet. Ne is folytassuk.
Tudjuk, milyen kérlelhetetlenül kifordítja magából az embert az öregség, és Madden ebből az alapvetően keserű valóságból varázsol napsugaras kedélyt. Anélkül, hogy egy pillanatra is negédbe fúlna, vagy valami mást hazudna, mint amit az öregség hoz az embernek. Csakhogy észreveszi a szikkadt hús mögött azt a gazdag, kimeríthetetlen kincsesbányát is, amelyből mulatságos emberi tulajdonságokat, egyéni színeket, esendő karaktereket és mélységes életigenlést csal elő. És amit mindezzel mutat, az nem életkor függő, mondjuk így: a Marigold Hotel nem nyugdíjas-film, hanem a pozitív életérzés hirdetése.
Persze, szövődnek itt piciny összeesküvések, megesnek apró intrikák, botlanak itt lábak is, még szerelmek is szövődnek, szerencsére finom iróniával árnyalva az érzelmi színeket. De olyan erős mozzanatokat ne is keressünk, mint az előző filmben a váratlan halál, egy homoszexuális szerelem drámája, hirtelen felrúgott házasság. Itt a legerősebb emocionális vihar azon tör ki, hogy lesz-e második Marigold Hotel, illetve hogy valójában Richard Gere-e az álruhás hotelellenőr. Könnyed eleganciával és megfelelő aláfestő humorral sorjáznak a jelenetek, egy kis hagyományos indiai zenével-tánccal is kápráztatva a közönséget, de lényegében ez a film úgy, ahogy van, egy nagy, pozitív életérzés-halom.
De az igazi gyönyörűség a színészi játék káprázatos közvetlensége. Judi Dench és Maggie Smith játéka arra példa, hogy egy alapjában véve semmiségekből épült szerepből is milyen érdekes figura születhet, akire szívesen figyelünk. Az összeszokott társaságba újoncként Richard Gere lépett, a brit eleganciába egy kis hollywoodi negédet csempészve be. Persze, szerelembeeső szerepet kapott, kicsit meg is kísértette a kivénhedt hollywoodi bájgúnár figurája, de miután van olyan intelligens, hogy érezze, szívtipró amorózónak már nem igazán jön be, hát egy kis humorral enyhítette a lehengerlő személyiség hiányát.
Ha Magyarországon nem lenne olyan arcátlanul drága a mozijegy, mondhatnánk: fel nyuggerek!, fel a multiplexbe! Feltöltekezni egy kis önbizalommal, hogy fontosak vagytok, még van sorsotok, még végzetetek is! Ez a film arról szól, hogy a nyugdíj után is van élet, (britként Indiában legalábbis), akkor is megtelhet az ember természetes, jó humorral, tervekkel, élettel, reményekkel. Két kellemes órára legalábbis.
Keleti nyugalom – A második Marigold Hotel (****)