Öreg szívek szállodája

Publikálás dátuma
2015.03.26 06:50
A második részre nemcsak a romjaiból kikecmergett szálloda, hanem a lakói is új életre kelnek FORRÁS: INTERCOM
Fotó: /
A Keleti nyugalom – A második Marigold Hotel című film ugyanazzal hódít, mint az előző Marigold Hotel, a színészi remeklésekkel. John Madden rendező Judi Dench, Maggie Smith, Bill Nighy és David Strathairn mellé bevette a a brit nyugdíjas buliba a hófehérre őszült Richard Gere-t is. India maradt, ami volt: színes és zajos.

Ki gondolta volna, hogy ennyire bejön a brit nyugdíjasparádé, az indiai színen játszódó Keleti nyugalom – Marigold Hotel? Olyannyira bejött, hogy most itt A második Marigold Hotel, az előzőhöz hasonló remek színészfelhozatallal. Mostanra kiesett az eredeti sztori írója, Deborah Moggach, aki a regényét kölcsönözte a távoli India isten háta mögötti kisvárosában játszódó vígjátékhoz. Ol Parker egyedül oldotta meg a forgatókönyv nagy kérdését, hogy lehet úgy tenni, mintha csupa történés lenne, miközben szinte semmi sem történik.

De győzte, méghozzá az első rész bájos, szeretni való old timer sztárjaival. És persze az agyonüthetetlen, életrevaló indiai főszereplő sráccal, Dev Patellel, akit tán az indiai világsztár, Radzs Kapur tiszteletére neveznek a filmben Sonny Kapoornak. Mindesetre valóban napfényes fickó ez az elragadóan cserfes indiai színész, aki fiatal kora ellenére tökéletesen állja a sarat a körülötte lévő nagynevű világsztárokkal.

És remekül táncol, amire a film egy jelenetben jó alkalmat ad, a néző szívbéli gyönyörűségére. Csupa napsugaras életrevalóság az egyénisége, amolyan indiai naturbursch, ravasz és naiv egyszerre a majdnem elviselhetetlen szóözönével, a lázas ügybuzgalmával, ahogy a káosz kellős közepén elvezetgeti a nyugdíjas angol hölgyek és urak feje fölött a nevezetes Marigold Hotelt.

Az első részben szinte meghalni jött az indiai városkába, a félig romos „álomhotelbe” a kis csapat kisnyugdíjas brit, akik ugyan nem egyenlőek a magyar kisnyugdíjasokkal, de a maguk módján kispénzűek, ezért valami tevékenység után néztek valamennyien. Így a második részre nem csak a romjaiból kikecmergett szálloda, hanem a lakói is új életre kelnek. És a néző ámulva figyelheti, hogy miként telik meg a történet embermeleg pillanatokkal, jó humorral, életteli mozzanatokkal, noha az ég világon szinte semmi nem történik.

Csak az élet. Judi Dench elmegy textilt válogatni, Maggie Smith gondosan vezeti a hotel pénzügyeit, Bill Nighy keményen és csalárd trükkökkel küzd a vészes emlékezetkieséssel, Ronald Pickup féltékenységi rohamában taxival száguldozik a kisvárosban és így tovább. Köznapi mozzanatok, de John Madden iskolapéldáját adja annak, hogyan lehet apró mozzanatokból, leheletnyi mosolyokból egy felhőtlenül szórakoztató, élvezetes filmet összerakni. Ráadásul szinte csupa öreg arcokkal a vásznon, ahol a ráncok játszanak főszerepet, táskás szemek méznek ránk, elnehezült kezek-lábak navigálják a formájukat vesztett testet. Ne is folytassuk.

Tudjuk, milyen kérlelhetetlenül kifordítja magából az embert az öregség, és Madden ebből az alapvetően keserű valóságból varázsol napsugaras kedélyt. Anélkül, hogy egy pillanatra is negédbe fúlna, vagy valami mást hazudna, mint amit az öregség hoz az embernek. Csakhogy észreveszi a szikkadt hús mögött azt a gazdag, kimeríthetetlen kincsesbányát is, amelyből mulatságos emberi tulajdonságokat, egyéni színeket, esendő karaktereket és mélységes életigenlést csal elő. És amit mindezzel mutat, az nem életkor függő, mondjuk így: a Marigold Hotel nem nyugdíjas-film, hanem a pozitív életérzés hirdetése.

Persze, szövődnek itt piciny összeesküvések, megesnek apró intrikák, botlanak itt lábak is, még szerelmek is szövődnek, szerencsére finom iróniával árnyalva az érzelmi színeket. De olyan erős mozzanatokat ne is keressünk, mint az előző filmben a váratlan halál, egy homoszexuális szerelem drámája, hirtelen felrúgott házasság. Itt a legerősebb emocionális vihar azon tör ki, hogy lesz-e második Marigold Hotel, illetve hogy valójában Richard Gere-e az álruhás hotelellenőr. Könnyed eleganciával és megfelelő aláfestő humorral sorjáznak a jelenetek, egy kis hagyományos indiai zenével-tánccal is kápráztatva a közönséget, de lényegében ez a film úgy, ahogy van, egy nagy, pozitív életérzés-halom.

De az igazi gyönyörűség a színészi játék káprázatos közvetlensége. Judi Dench és Maggie Smith játéka arra példa, hogy egy alapjában véve semmiségekből épült szerepből is milyen érdekes figura születhet, akire szívesen figyelünk. Az összeszokott társaságba újoncként Richard Gere lépett, a brit eleganciába egy kis hollywoodi negédet csempészve be. Persze, szerelembeeső szerepet kapott, kicsit meg is kísértette a kivénhedt hollywoodi bájgúnár figurája, de miután van olyan intelligens, hogy érezze, szívtipró amorózónak már nem igazán jön be, hát egy kis humorral enyhítette a lehengerlő személyiség hiányát.

Ha Magyarországon nem lenne olyan arcátlanul drága a mozijegy, mondhatnánk: fel nyuggerek!, fel a multiplexbe! Feltöltekezni egy kis önbizalommal, hogy fontosak vagytok, még van sorsotok, még végzetetek is! Ez a film arról szól, hogy a nyugdíj után is van élet, (britként Indiában legalábbis), akkor is megtelhet az ember természetes, jó humorral, tervekkel, élettel, reményekkel. Két kellemes órára legalábbis.

Keleti nyugalom – A második Marigold Hotel (****)

2015.03.26 06:50

A színkeverés mesterei a Müpában

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:49

Fotó: Müpa/
A kiváló kölni zenekar kivételesen bőkezűen bánt a hangszínekkel mind Mendelssohn, mind Mahler művének előadása során.
Isabelle Faust Kurtág Doloroso című művét játszotta ráadásként, ezzel tovább erősítette a kontúrjait annak a képnek, amit a versenymű előadójaként rajzolt fel magáról. Megmutatta ismét, hogy a hegedülésben a hangszeres játék csak eszköz, a lényeg, hogy értékes műveket játsszunk, a bennük rejlő gondolatokra irányítva a figyelmet. A német hegedűs a rá jellemező technikai fölénnyel szólaltatta meg Mendelssohn közismert dallamait is, ez, és a szintén sokszor hangoztatott elmélyült előadásmódja azonban arányban állt egymással, utóbbi nem telepedett rá a műre. Az első tétel fülbemászó dallamait, a lassútétel melankóliáját, a zárótétel könnyedségét a helyén kezelte, szép és elismerésre méltó olvasatát kivitelezve a darabnak. Már itt kiderült, a Gürzenich zenekar átlagon felüli képességekkel rendelkezik a hangszínek kikeverése terén: sokszor hívta fel legalább olyan erővel fel magára a figyelmet, mint a szólista.
A zenekar messzire nyúló hagyományokkal rendelkezik, ők mutatták be 1904-ben a Mahler szimfóniát is a szerző vezényletével. François-Xavier Roth négy éve áll a zenekar élén, és úgy tűnik, nem nyúlt mellé a város, amikor zeneigazgatónak választotta – ő az opera vezetőkarmestere is – az egykori fuvolistát. Olyan forradalmi tett is fűződik nevéhez, mint Sztravinszkij Tavaszi áldozatának korabeli hangszereken való előadása, a mű bemutatójának százéves évfordulója tiszteletére hat évvel ezelőtt. Ilyenkor persze el kell hagyni a Roger Norrington által sokszor kárhoztatott vibrátózást, vagy legalább is korlátok közé kell szorítani, hogy az általa „hollywoodi glamournak" nevezett megszólalási mód ne telepedjen rá hangzásra. Ez az olyan csillogó-villogó mai hangszerek használatakor is fontos, mint amilyenekkel most ült ki a színpadra a zenekar, mert ez kell ahhoz, hogy Mahler néha kegyetlenül metsző szólamai kiteljesedhessenek. Kiváló volt a rézfúvós szekció, ha szólózni, ha együttesen harsogni (nem harsánykodni) kellett, de nem maradtak el tőlük a fuvolások, klarinétosok, oboások és a fagottosok sem. Olyan szintű zenekari munka volt ez, ami már önmagában is sikerre ítéli egy olyan hatalmas - majd hetven perces - bonyolult mű előadását, mint az 5. szimfónia. Nehézségekkel teli utat kell bejárniuk a zenészeknek, az első tétel kezdő trombitaszólójától,a gunyoros gyászindulótól, a szerelmi vallomásként írt Adagiettón, és a többi tételen keresztül a zárótétel kontrapunktikus forgatagán át az utolsó hangig. Ha egy zenekar képes ezt a gazdagságot a maga teljességében, hiányosságok nélkül bemutatni, már nagyon sokat tett az élményért. De a kölniek ennél szerencsére jóval többre voltak képesek, a hangszíneik sokszor önálló előadói alkotóeszköznek tűntek. François-Xavier Roth csak azt a kérlelhetetlen élességet nem tudta hozni, ami a legjobb előadásainak sajátja. Hiányzott az a bizonyos életigenlés, ami az Alma Mahler iránti szerelem tükröződése, ami a sokszor kegyetlen hangzások után sejlik fel. E kettősséget kontúrosabban lehetett volna érzékeltetni. Infó: Mahler 5. szimfónia Isabelle Faust hegedű Gürzenich Zenekar Karmester: François-Xavier Roth Február 15. Müpa 
2019.02.17 15:49

A popkultúra átütő ereje - Újra Budapesten koncertezett Guido és Maurizio de Angelis

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:32

Fotó: MTI/ Mohai Balázs
Guido és Maurizio de Angelis újabb budapesti fellépése nem csupán egy koncert volt. Már a két évvel ezelőtti produkciójuknál is egyértelmű volt, hogy itt nem csak a zene a fontos, a dalok túlmutatnak önmagukon. A két olasz dalszerző és előadó ugyanis számos Bud Spencer mozis örökzöldnek írta a zenéjét. Így tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy az ítész mit gondol a zenék virtuozitásáról (vagy annak hiányáról), mivel ezek a nóták alapvetően nem színpadra, hanem filmzenének készültek. Tehát egy egészestés mozgókép atmoszférájának az erősítésére. Mivel Magyarországon a tévékultúra tett arról, hogy Bud Spencer és Terence Hill pofozkodós filmjeit még az is kívülről fújja, akinek nem állt szándékában rajongóvá válni, de nem tudta kikerülni a popkulturális nyomást. Így az is meghatódik a címadó dallamok felhangzásakor, aki nem tudja kívülről az összes Piedone epizódot. De így van ez Guido és Maurizio de Angelis a magyar piacon szintén kultikussá lett Sandokan című tévésorozat főcímdalával is, melynek magyarosított változatát annak idején a Neoton Família is nyomta – bárcsak feledni tudnám ezt az élményt. De nem ez volt az este csúcspontja, hanem a Különben dühbe jövünk című filmben felhangzó nóta, a Dune Buggy, amely kisebb táncot is generált az amúgy ültetős koncerten. A koncert sztárvendége maga Terence Hill volt, aki szerencsére nem énekelt, inkább csak mesélt a Bud Spencerrel való közös élményeiről, arról, hogy mennyire tiszteli Guido és Maurizio de Angelis-t és persze a kortársukat, Ennio Morricónét, akivel a Nevem: Senki című produkcióban dolgozott együtt. Sajnos, ahhoz túl távol voltam, hogy megkérdezhessem: Sergio Leone csak besegített, vagy titokban tényleg ő rendezte ezt a filmet? De Hill nem is ezért volt itt elsősorban, hanem azért, mert ő volt az arca és védnöke a annak a jótékonysági akciónak, ami a koncerten zárult: egy eredeti (nem a Különben dühbe jövünk-ben rommá tört) autóra, a Dune Buggy-ra lehetett licitálni, a befolyt összeget pedig a Heim Pál Gyermekkórház kapja meg.  Infó: Guido and Maurizio de Angelis február 16. Papp László Budapest Sportaréna
2019.02.17 15:32
Frissítve: 2019.02.17 18:11