„Úgy kell beszélni róla, hogy az mindenkihez szóljon”

A Kossuth-díjas színművésznek negyedszázada jelent meg az első lemeze, rajta többek között az azóta legendássá vált Lövölde tér című dallal. A töretlen népszerűséggel bíró albumon kívül több lemez is fűződik Kern András nevéhez, a legfrissebb 2010-ben jelent meg, Semmi baj címmel. Közelgő nagykoncertje kapcsán a zenéről és a lemezeiről kérdeztük.

- Több interjúban megemlítette, hogy egy gyermekkori élménye – a Budapesti tavasz című film utcai forgatása –volt az, ami a színész pályára terelte. Akadt ilyen meghatározó élménye a zenében is?

- Nem, ilyen konkrét nem volt... Egyszer csak rájöttem a sok rockzene meg sanzon hallgatása közben – amelyek összefüggenek a fiatalsággal, és az ember hallgatja őket 16 éves korától 30 éves koráig –, hogy mekkora műfaj ez, hiszen lehetővé teszi, hogy három percben elmeséljünk valamit a világról... Egy efféle kötött műfaj biztos valami nagyon jó dolog – így támadt kedvem hozzá.

- 1985-ben, 20 éve jelent meg az első lemeze. Hogy született meg és valósult meg az ötlet?

- A hanglemezgyár elküldött nekem egy anyagot azzal, hogy nem énekelném-e el egy nagylemezre. Nekem az nem tetszett. De felvetettem, hogy sajátot szívesen énekelnék, olyat, amelynek én írnám a szövegét s különböző zeneszerzők a zenéjét, erre azt mondták: Jó! Akkor megnéztem 12 vázlatszerű szöveget, hogy valójában mi lenne az, amit elénekelnék, azt aztán megzenésítették különböző (Bornai Tibor, Laár András, Horváth Attila, Másik János, Heilig Gábor – a szerk.), no meg a szöveget is helyrepofoztuk közösen – így született ez az első album.

- Ahogy nézzük a lemezek sorát, vannak olyanok, amelyek között egy év, másikak között tíz év is eltelt. Van-e a nagyobb szüneteknek valami különleges oka?

- Szerintem nincs: amikor ránk tört... Vagy éppen összegyűlt egy lemeznyi mondanivaló vagy akarás, vagy összejöttek a dalok, vagy valaki fölkért, hogy csináljunk egy lemezt – akkor éppen lett egy. Máskor meg nem. Nekem ez nem fő foglalkozásom, hanem inkább hobbim vagy mellékfoglalkozásom, így ezek a dolgok véletlenszerűen alakulnak: sodortatom magam az élettel. Nincsen előre eldöntve, hogy mikor jelenjenek meg, ráadásul mostanában mintha már kiment volna a divatból az egész lemezgyártás. A lemezvásárlás biztos. Nem nagyon csinálnak az emberek úgynevezett nagylemezt, 10-12 számmal forgó korongot... Nagyon változik a világ. Attól is függtek a megjelenések, hogy akkor éppen kellett-e, éppen divatban volt-e, volt-e időnk, mondanivalónk, agyunk, mindenfélénk – inkább véletlenek voltak ezek.

- Formálódik esetleg most egy következő lemez anyaga?

- Most éppen nem formálódik...Beszélünk róla mindig, de éppen az előbbiek miatt nehéz. Mindenki csak egy számot csinál, aztán felteszi az internetre...

- Több helyen megfogalmazta, hogy dalai a „budapesti életérzést” közvetítik, mégis olyan emberek örök kedvencei ezek a számok, akik még sohasem jártak a Lövölde téren, s csak Öntől tudják, hogy ott mindig hideg van...

- Az nem úgy van, hogy csak azokat ragadja el, akik ismerik a helyeket: engem is elragad a New York-i 42. utca... Amikor például az Amerika, látlak, Amerika című számot írtam, tényleg még sosem jártam ott. Nem úgy van, hogy ahhoz ott kell élni, hiszen Helsingörben is kevesen jártak, mégis sokan szeretik a Hamlet nevű történetet nézni... Nem kell ahhoz ismerősnek lenni, csak úgy kell beszélni róla, hogy az mindenkihez szóljon.

- A zenélésben mit szeret jobban: a stúdiózást vagy a közönség előtti koncertezést?

- Kifejezetten a stúdiózást. Hosszú ideig féltem is a közönség előtt való énekléstől, hiszen kizárólag csak lemezre csináltuk az első pár felvételt... Igen, a stúdiót szeretem jobban. Mostanra persze már kevésbé félek az élőkoncerttől, mert megszoktam azt is, de ez csak két-három éve van így!

- Mondhatjuk-e azt, hogy zenészként ÉS színészként is kiveszi a részét a kulturális életből, vagy inkább „csak” színész, aki olykor-olykor kirándul egyet a zenébe?

- Inkább a második... Most véletlenül tényleg sokat dolgozom, de nem szerepelek mindig ennyit: de tényleg szinte minden nap játszom. Márciusban-áprilisban is 30 körüli előadásszámom van.

- Hogyan tudja a feszes színházi programjába beilleszteni a Kongresszusi Központ-béli nagykoncertet? Van valami különleges felkészülési módszere?

- Nincs ilyen. De mivel a Vígszínházban csináltunk már ilyet, nem teljesen idegen számomra, hogy nagy helyen is fellépjünk. Ugyanúgy fogunk felkészülni, mint egy másik koncertre. Csak ez most éppen a kongresszusiban lesz. A Heilig Gabival, aki nekem nagy segítőtársam, mesterem és barátom áténekeljük a repertoárban szereplő dalokat, amelyeket én már tulajdonképpen tudok, hiszen mára már azért vagy 30-szor elénekeltük itt, ott, amott, csak mindig elfelejtjük, ezért fel kell újítani. Aztán a zenészekkel is próbálunk – majd egyszer csak előadjuk...

- Szokott koncert közben változtatni a dalok sorrendjén?

- Nem!

- Lesznek-e vendégei a Kongresszusi Központban?

- A koncerten Heilig Gábor lép még fel, említettem már, hogy régi barátom, sok számnak is a szerzője, no meg a Hernádi Jutka, aki szintén régi barátom, vannak közös dalaink és színdarabokban is játszunk együtt. A Fesztbaum Béla is ott lesz talán... Én vagy 20-22 számot énekelek majd, ők 4-4-et. Nem lesz más vendég.

- Ha már másokról volt szó: milyen zenét hallgat szívesen?

- Borzasztó és destruktívan hangzó lesz a válasz: semmilyen zenét sem hallgatok szívesen, mert olyan zajos környezetben élek, annyian beszélnek, zenélnek, kiabálnak, színdaraboznak a fülembe állandóan: vagy próbálunk, vagy filmet csinálunk, vagy koncertezünk, vagy játszunk, hogy én legszívesebben a csöndet hallgatom.

- Ha választhatna – helytől és időtől elszakadva – melyik előadó koncertjére menne el szívesen, ki lenne az?

- Alan Price... (orgonista, az Animals egyik alapítója – a szerk.)... Hetvenes évek... Nem vagyok egy nagy zeneértő.... Tulajdonképpen nem is mennék el semmilyen koncertre...