Erdogan számára minden olyan egyszerűnek tűnt. Tavaly elnökké választották, s bár az alaptörvény szerint az ország parlamentáris demokrácia, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a volt miniszterelnök nem adja ki egykönnyen a kezéből a hatalmat, s továbbra is ő határozza meg Ankara irányvonalát mind bel-, mind külpolitikai szempontból. A kormányt, illetve az AKP pártot is úgy alakította át, olyan személyiségekkel töltötte fel, akik maradéktalanul hűségesek hozzá. Ezért is valósággal szenzáció, hogy a napokban nem is egyszer teljesen nyíltan bírálták őt a kormányzat egyes tisztségviselői.
Az egész ügy a kurd-török viszony eltérő kezelésére vezethető vissza. A két nemzetiség közötti konfliktus a hetvenes évek óta zajlik. A kurd ellenállás vezéralakja Abdullah Öcalan lett. Az 1948-ban született aktivista 1978-ban alapította meg a Kurd Munkáspártot, abban az időben, amikor Törökország saját belpolitikai botrányaival volt elfoglalva. (A belső konfliktusokat az 1980-as katonai puccs zárta le.) 1984-ben a PKK fegyveres felkelést indított az ankarai kormányzat ellen a kurd függetlenségért. A PKK elsősorban kábítószer-kereskedelem révén finanszírozta törökellenes kampányát.
A PKK ügye miatt a kilencvenes években fagypontra jutott a szíriai-török viszony is, miután Damaszkusz nyújtott menedéket Öcalannak. Szíria ezért rövid úton megszabadult tőle. Öcalan ezután számos országban bukkant fel, mígnem 1999-ben a török titkosszolgálat a CIA és a Moszad segítségével elfogta őt. Öcalant azóta is a Márvány-tengeren lévő börtönszigeten, Imraliban tartják fogva. Ezer katona ügyel rá.
A 2000-es évek közepétől Öcalan már nem támogatja a fegyveres felkelést - ez persze nem is meglepő, elvégre mégiscsak egy török börtön vendégszeretetét élvezi -, s a két nép békés egymás mellett élésének fontosságát hirdeti. 2006-ban ügyvédje révén olyan közleményt hozott nyilvánosságra, amelyben tűzszünetet hirdetett, s a Törökországgal való békekötés mellett foglalt állást. 2010-ben viszont már úgy nyilatkozott, értelmetlen a párbeszéd Ankarával.
Közben azonban ismét változtatott véleményén. 2012-ben már olyan messzire jutottak a tárgyalások Öcalan és a török kormány között, hogy a PKK vezére már szervezete lefegyverzésének lehetőségét is felvetette. Mindezt azzal a feltétellel, ha a kurdok kiterjedtebb jogköröket kapnak Törökországban. A harminc éve tartó török-kurd konfliktusban mintegy 45 ezren vesztették életüket.
A megbékélési folyamat nemcsak a török, a kurd radikálisoknak sem volt ínyére. 2013 januárjában ezt egy Párizsban, kurd női aktivistákkal szembeni merénylettel juttatták az illetékesek tudtára. Megölték egyebek mellett Sakine Cansizt, a PKK egyik társalapítóját, Öcalan egyik legfőbb bizalmasát. Még ugyanebben az évben Öcalan tűzszünetet hirdetett, és arra utasította a PKK-t, hogy fegyveresei vonuljanak vissza észak-iraki bázisaikra. A kurdok meg is kezdték a kivonulást, néhány hónap elteltével azonban leállították azt, mert azzal vádolták a török vezetést, hogy lépéseikért cserébe semmit sem tesz. A tűzszünet ugyan mind a mai napig tart, csak elszórtan sértik meg.
Az utóbbi években tehát tovább enyhült a feszültség a török vezetés és a kurd kisebbség között. Mígnem Abdullah Öcalan március 21-én arra kérte harcosait, tegyék le a fegyvert, adjanak esélyt a békének és a béketárgyalásoknak, hívjanak össze kongresszust, amelyen bejelentenék a fegyveres harc befejezését. „Negyvenéves mozgalmunk fájdalmas küzdelme nem volt hiábavaló, de mostanra fenntarthatatlanná vált” - mutatott rá a lázadóvezér üzenetében, amelyet Sirri Sureyya Önder, az ankarai parlament egyik kurd nemzetiségű képviselője olvasott fel.
Túlzás lenne azért azt mondani, hogy a kurdok túláradó lelkesedéssel hallgatták volna az emblematikus személyiségnek számító Öcalan sorait, hiszen már korábban is úgy érezték, hogy cserben hagyta őket Ankara. Sokan talán már nem is tartják annyira mindenhatónak Öcalant. A fiatalabbak már nem emlékezhetnek rá, másrészt több kurd úgy véli, hogy a börtönből nem is képes felmérni a valós helyzetet.
Közben az ankarai kormányzat is próbált közeledni, méghozzá a kurdok pártjához, a baloldali HDP-hez. Február végén 10 pontos keretszerződést kötöttek, amellyel fel akarták gyorsítani a nem éppen sebesen haladó békefolyamatot. Öcalan felhívása tehát a lehető legjobbkor jött, hiszen a kurdok újéve alkalmából megfogalmazott üzenete történelmi megbékélés lehetőségét vetítette előre.
Kedvező jelzések és lépések ide vagy oda, hamar kiderült, hogy a helyzet nem is annyira egyszerű. Erdogan egy Denizliben elhangzott felszólalásában bírálta a kabinetet, mert szerinte „antidemokratikus” az, ahogy Ahmet Davutoglu kormánya ki akar egyezni a kurdok pártjával.
S itt jött az igazi meglepetés. Első ízben fordult elő ugyanis, hogy a kormány nem hátrált meg Erdogannal szemben, hanem bírálta őt, méghozzá az a Bülent Arinc kormányszóvivő és miniszterelnökhelyettes, aki addig Erdogan feltétlen hívének számított. Egyértelműen elhatárolódott az elnöktől. Mint fogalmazott, először a kormánnyal kellene egyeztetni, s nem különféle nyilatkozatokat adni a televízió képernyőjén keresztül, amivel „csak sajátmagának árt” – fogalmazott Arinc, aki azt is megjegyezte, hogy Erdogan magatartása „udvariatlan” volt.
Hozzátette, a kormányzat a köztársasági elnök megjegyzései ellenére is folytatni kívánja a kurdokkal kapcsolatos politikáját. Arinc már március 21-én is bírálta az elnököt, mint fogalmazott, nem tudja támogatni „érzelmektől átfűtött” megnyilatkozásait. Erdogan ezt nem hagyta szó nélkül, ismét nekiment a kabinetnek.
Soha korábban egyetlen kormánypárti politikus sem merészelte nyíltan bírálni az elnököt egyetlen kérdésben sem, akkor sem, amikor egy sor olyan hangfelvétel került fel a YouTube videomegosztóra, amely Erdogan és köreinek korrupt magatartásáról tanúskodott. Igaz, az ellenzéki sajtóban már korábban is megjelentek olyan cikkek, amelyek szerint Erdogan és Davutoglu között nem teljes az összhang.
Azért is furcsa az államfő viselkedése, mert a török-kurd megbékélési folyamatot még ő kezdeményezte miniszterelnökként, s ennek kapcsán elismerésre tett szert Nyugaton is, komoly politikai tőkét kovácsolhatott az óvatos nyitásból. Korábban a Hakan Fidan titkosszolgálati vezetőt bízta meg azzal, hogy mérje fel a békefolyamat esélyeit.
Persze sosem álltak távol Erdogantól az ellentmondásos kijelentések. 2005-ben a törökországi kurdok székhelyén, Diyarbakirban elismerte, hogy Törökországnak szembesülnie kell a „kurd problémával”. Ezt a beszédét a történelmi jelzővel illették, mert a hivatalos Ankara előzőleg a kurdokat sem ismerte el nemzetként. Három évvel később megtörtént az, amit a kurdok évtizedeken keresztül elképzelhetetlennek tartottak volna: a török állami televízió megkezdte kurd nyelvű adását, a TRT 6-ot.
Erdogan azonban a minap már teljesen másként beszélt a kurd kérdésről. Úgy fogalmazott, hogy valójában nincs semmiféle kurd probléma hazájában, mert a kisebbség képviselői „ugyanazokkal a jogokkal rendelkeznek, mint bárki más”. Azt is mondta, nem támogatja, hogy megfigyelő bizottságot hozzanak létre a békefolyamat ellenőrzésére.
Nem mindig könnyű eligazodni Erdogan kijelentésein. Törökországban sokan úgy vélik, hogy a kurdok iránti közeledés nem az ő nevéhez köthető, hanem sokkal többet tett ezért Turgut Özal egykori miniszterelnök, illetve Erdal Inönü miniszterelnökhelyettes (kormányfőként is szolgált 1993-ban, de csak alig több mint egy hónapig). Az elnök bírálói úgy vélik, hogy Erdogan igazi kaméleonként viselkedik, úgy változtatgatja véleményét akár a megbékélés folyamatáról, ahogy azt pillanatnyi érdeke diktálja.
S most úgy látja, az ellenzéki nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártjának (MHP) szavazataira van szüksége. Ez a politikai erő mereven elutasítja a török-kurd megbékélési folyamatot, s a kurdok képviselőivel folytatott tárgyalásokat. Hogy miként is vélekedik ezekről a kérdésekről, erről már az is sokat elmond, hogy kongresszusát a kurd újév, Nevroz napján tartotta. Ezen az 1997 óta hivatalban lévő pártelnököt ismételten újraválasztották.
Miért fáj annyira Erdogan foga a nacionalista szavazatokra? Tudni kell, hogy az elnök még nem adta fel ördögi tervét, nevezetesen azt, hogy elnöki köztársasággá alakítsa át hazáját. A közte és a kormány tagjai között lezajlott legutóbbi viták is azt mutatták, hogy amíg nincs újra teljhatalom Erdogan kezében, addig a kormányzat némi hatalmi ellensúlyt jelenthet még úgy is, hogy a kabinetben az elnök régi bizalmasai foglalnak helyet. Erdogan azonban nem éri el a hatalomnak egy részével, mindenről ő kíván rendelkezni ugyanúgy, mint amikor miniszterelnök volt.
Ahhoz azonban, hogy módosítsa az alkotmányt, az AKP-nak nagy győzelmet kell aratnia a június 7-én esedékes parlamenti választáson, s a törvényhozásban a mandátumok kétharmadát kell megkaparintania. Csakhogy a kurdok keresztülhúzhatják az elnök számításait. A HDP ugyanis egyre erősebbé vélik, s egyes felmérések szerint akár 50-70 képviselői helyre is szert tehet. Erdogan tehát a kurdok előretörésétől tart, most már lényegtelen számára mindenfajta békefolyamat.
(Gál Mária)