Előfizetés

Tűzpárbaj: terepjáróval rohantak a katonai objektumba

Publikálás dátuma
2015.03.31. 09:17
Ebbe a katonai létesítménybe akart betörni autóval a két női ruhát viselő férfi. FOTÓ: Getty Images/Chip Somodevilla
Két női ruhát viselő férfi megpróbált terepjáróval betörni hétfőn egy Maryland állambeli katonai létesítménybe, tűzpárbaj alakult ki, a kocsiban ülők egyike életét vesztette, a másik pedig megsebesült - közölték tisztségviselők, hozzátéve, hogy nem terrortámadás történt.

A támadók gépkocsija egy, az utat eltorlaszoló rendőrségi terepjárónak rohant. Az incidensben egy rendőr megsérült. Az eset a hadseregnek a Baltimore közelében fekvő Fort Meade településen lévő létesítményénél történt, amelyben a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA), valamint a Pentagon Védelmi Információs Ügynökségének (DISA) és a Kibernetikai Parancsnokságának székhelye is van. Az objektumban 11 ezer katona és 29 ezer civil alkalmazott teljesít szolgálatot. 

A Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) szóvivője annyit közölt az AP hírügynökséggel, hogy az incidens lezárult, az FBI nyomozói szemtanúkat hallgatnak ki. A támadók kilétével és indítékával kapcsolatban még nem hangzott el hivatalos tájékoztatás. Helyi tévék képein két megrongálódott terepjáró látszott az NSA egyik kapujának a közelében - az egyik felirata NSA-rendőrség volt -, valamint mentőautóba tettek egy megsebesült egyenruhás férfit.

Március 3-án éjjel egy Hong Young nevű férfi nyitott tüzet az NSA egyik épületére. A rendőrségi vallomása szerint hangokat hallott, amelyek ilyen utasítást adtak neki.

Az arany pusztító hatalma

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2015.03.31. 07:45
Alberich a kincsekkel, és Loge (Marcus Jupither, Adrian Eröd)
Már a nyitány alatt ősködszerűen hömpölyög a színpad, követi a zene áradását, színek, formák kavarognak egymásba, előtűnnek a semmiből és tovább hömpölyögnek, ahogy Wagner zseniális muzsikájának a motívumai is. A jeles animációs filmrendező, M . Tóth Géza állította színpadra Wagner remekművét, A Rajna kincsét, a Magyar Állami Operaházban.

Vetítést látunk A Rajna kincse előadásán, de nem síkban, elölről és hátulról is vetítenek, így sajátos térhatás alakul ki, mintha a világmindenség kialakulásának tanúi lehetnénk, úgy változnak a formák, a színek, a méretek egyaránt. Merész víziók ezek, ha úgy tetszik, álomképek, de közben valós momentumok is felfedezhetők bennük, sőt, előfordul, hogy ezek válnak dominánssá, tájak, házak is fel-feltűnnek, legvégül egy túlontúl valóságos áruház, nagyon is mai, roskadozó polcú, ahol még árleszállítással is csábítják a vevőket a minél mohóbb fogyasztásra.

Ádáz harc dúl Wagner műveiben, pénzért, hatalomért (Egri Sándor, Kálmándi Mihály, Gábor Géza, Cser Krisztián) FOTÓK: NAGY ATTILA

Ádáz harc dúl Wagner műveiben, pénzért, hatalomért (Egri Sándor, Kálmándi Mihály, Gábor Géza, Cser Krisztián) FOTÓK: NAGY ATTILA

M. Tóth Géza rendező, aki kiváló animációs filmes, hathatósan beveti a műfajnak ezt a fegyvertárát. Megold vele sok mindent, ami hagyományos színpadtechnikával alig-alig elképzelhető. Szabadon meglódulhat a képzelet, ahogy a zene szárnyalhat. Az más kérdés, hogy van, akinek ez már sok, túlspilázottnak érzi, lehet hallani a nézőtéri megjegyzésekből. Nekem alapvetően tetszik ez a látvány, de ennek varázsos jellege miatt még inkább zavar, amikor szól a zene, vetítenek is éppen, és ez igyekszik eltakarni, hogy nagy elánnal, és többször meglehetős hangossággal, rendezik át a színt, még valami le is zuhan, rögtön oda a földöntúli jelleg.

Ez bizony az Operaház régen felújításra váró, elaggott színpadtechnikáját, és a hősiesen küzdő díszletezők munkáját jelzi. A nyers rögvaló találkozik így az istenek szférájával, nem túl szerencsésen. De Halász Péter a karmesteri pulpituson, meg a mind színvonalasabb, helyenként gigászi teljesítményt nyújtó zenekar, valamennyire úrrá lesznek ezen a helyzeten is, ahogy a nyitány alatt megvívnak a közönség nehezen abbamaradni akaró köhögő rohamaival, sustorgásaival is. És nem úgy, hogy drasztikusan hangosra váltanak.

Halkan, szinte a semmiből kúszik elő ez a zene, kezdetben alig érzékelhető, csaknem észrevétlenül hatol be a hallójáratainkba, még leheletnyit hangosodik csak, de közben már kavarog, megállíthatatlanul örvénylik, eluralja az agytekervényeinket, az érzékeinket egyaránt. Nemigen lehet már köhécselni, susmorogva traccsolni, Wagner a maga monumentális összművészetével hatni kezd.

A Rajna kincsével elkezdődik A Nibelung gyűrűje, amit többen egyszerűen csak A Ringnek neveznek, ez a négy operából álló roppant mű, ami tényleg a világmindenségről, az élet egészéről szól. A szerelem szédítő erejéről éppúgy, mint a pusztító indulatokról, a dermesztő aljasságról, és a pénz, az arany, ha úgy tetszik, a kapitalizmus gyilkos voltáról.

Három sellő lebeg, nem a vízben, hanem a légben, de a megvilágítástól, a hullámokat megjelenítő zenétől, az izgalmasan játszadozó árnyékoktól, könnyen hihető, hogy a Rajnában hűsölnek. Arra jön Alberich, a csúf, ormótlan törpe, és megkívánja őket, de még inkább a folyó mélyén rejtőző aranyat, amiről énekelnek, és aminek segítségével világuralomra törhet, ha még gyűrűt is kovácsoltat belőle, akkor különösen.

Cserébe ugyan a szerelemről le kell mondania, de azt vállalja. Wierdl Eszter, Simon Krisztina, Heiter Melinda sellőkként igazán vonzóak, szirénhangjuk behízelgően rosszra csábít. Marcus Jupither rögtön érzékelteti a visszafojthatatlan vágyat, ami, bár rút testével nehezen hódolhat a szerelemnek, áttranszponálható hatalmi vággyá.

Elképesztő, hogy Shakespeare korábban már mi mindent megírt, például a púpos, hatalmi tébolyában rútul elfajzó III. Richárdot, meg az arany személyiséget torzító, pusztító voltát is. A Rómeó és Júliában például van egy kurta epizódszerep, a rendezők általában ki is hagyják. Egy patikus, akitől Rómeó, amikor már halottnak hiszi Júliát, mérget vásárol, hogy követhesse kedvesét a megsemmisülésbe.

Miután átadja neki az aranyat, azt mondja, Mészöly Miklós fordítása szerint, hogy „Én adtam mérget néked, nem te nékem.” Ha úgy tetszik, erről szól, nemcsak A Rajna kincse, hanem az egész A Nibelung gyűrűje. Amíg az arany nem kerül vissza a Rajna mélyére, senkinek nem lehet nyugta, senki nem lehet biztonságban.

És hát tudjuk, hogy az aranyat csak a mesében vonják ki a világból, csillogó, hívságos csáberővel itt pusztít közöttünk nap, mint nap. M. Tóth rendezőként nyilvánvalóan erről akar leginkább beszélni. Segít neki ebben Tihanyi Ildikó díszlettervező is, akinek nem vetített, hanem épített, ezért különösen hangsúlyos díszlete, egy hatalmas kincshalom, amit Alberich mások leigázásával hordott össze magának. Ott trónol a közepében, és ahogy Marcus Jupither játssza, amilyen elvadult az arca, nem hagy kétséget afelől, hogy bármire képes a vagyon gyarapítása érdekében. De elrabolják tőle. Méghozzá két isten.

Wotan, aki két óriással fölépítette az istenek lakát, Walhallát, de kifizetni már nem tudta őket, ezért zálogban maguknál tartják felesége húgát. Őt kell a kincsekkel, meg a világuralmat biztosító aranygyűrűvel kiváltani. Kálmándi Péter fajsúlyos Wotan, hangban és alakításban is, nehezen inog meg, aztán nehezen is válik meg az ebül szerzett vagyontól. Itt visszaüt a varázsos animáció, hiszen úgy rabolják el Alberichtől a kincset, hogy ráveszik, változzon kis varanggyá, és így meg tudják kötözni.

Az ember ennyi csoda után már várja, hogy, na, ezt hogyan oldják meg, hát sehogy, ugyanakkora marad, mint eddig. A tűz isteneként Adrian Eröd viszont mindent eljátszik, és elénekel, amit csak lehet. Vitathatatlanul övé a legjobb alakítás az előadásban. Az ő figurája az, aki pontosan érti, pikírten kommentálja, hogy mi történik a világban, és igyekszik taktikázni, megélni, amennyire csak lehet.

A Gábor Géza és Cser Krisztián által megformált két óriás, amint megkapják a kincset, összevesznek, Fafner megöli Fasoltot. A kimúlt, drabális test, ott marad a színpad közepén kiterítve. Amikor a kincstől és ezzel a rontástól megszabadult istenek elindulnak új lakukba, a Walhallába, a halotton kell keresztül lépniük, hogy remélt boldogságuk felé tarthassanak. A rendező ezzel jelzi, hogy az arany birtoklása hetedíziglen öl, hogy közel sincs még itt a megnyugvás. És azzal, hogy végül bevetíti egy szupermarketről, bevásárlóközpontról, a modern kor fogyasztásának megtestesüléséről a képeket, túl direkten is párhuzamot von a mával.

A Művészetek Palotájában a Wagner-napok újabb Wagner kultuszt teremtett nálunk. Amit mutat az is, hogy hétköznapi előadáson dugig volt az Operaház, ahol most évről évre bemutatják A Nibelung gyűrűje darabjait. A mostani produkció még nem az a minden tekintetben nemzetközi színvonal, amit a Müpában megszokhattunk. De nagyon biztató.

Az arany pusztító hatalma

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2015.03.31. 07:45
Alberich a kincsekkel, és Loge (Marcus Jupither, Adrian Eröd)
Már a nyitány alatt ősködszerűen hömpölyög a színpad, követi a zene áradását, színek, formák kavarognak egymásba, előtűnnek a semmiből és tovább hömpölyögnek, ahogy Wagner zseniális muzsikájának a motívumai is. A jeles animációs filmrendező, M . Tóth Géza állította színpadra Wagner remekművét, A Rajna kincsét, a Magyar Állami Operaházban.

Vetítést látunk A Rajna kincse előadásán, de nem síkban, elölről és hátulról is vetítenek, így sajátos térhatás alakul ki, mintha a világmindenség kialakulásának tanúi lehetnénk, úgy változnak a formák, a színek, a méretek egyaránt. Merész víziók ezek, ha úgy tetszik, álomképek, de közben valós momentumok is felfedezhetők bennük, sőt, előfordul, hogy ezek válnak dominánssá, tájak, házak is fel-feltűnnek, legvégül egy túlontúl valóságos áruház, nagyon is mai, roskadozó polcú, ahol még árleszállítással is csábítják a vevőket a minél mohóbb fogyasztásra.

Ádáz harc dúl Wagner műveiben, pénzért, hatalomért (Egri Sándor, Kálmándi Mihály, Gábor Géza, Cser Krisztián) FOTÓK: NAGY ATTILA

Ádáz harc dúl Wagner műveiben, pénzért, hatalomért (Egri Sándor, Kálmándi Mihály, Gábor Géza, Cser Krisztián) FOTÓK: NAGY ATTILA

M. Tóth Géza rendező, aki kiváló animációs filmes, hathatósan beveti a műfajnak ezt a fegyvertárát. Megold vele sok mindent, ami hagyományos színpadtechnikával alig-alig elképzelhető. Szabadon meglódulhat a képzelet, ahogy a zene szárnyalhat. Az más kérdés, hogy van, akinek ez már sok, túlspilázottnak érzi, lehet hallani a nézőtéri megjegyzésekből. Nekem alapvetően tetszik ez a látvány, de ennek varázsos jellege miatt még inkább zavar, amikor szól a zene, vetítenek is éppen, és ez igyekszik eltakarni, hogy nagy elánnal, és többször meglehetős hangossággal, rendezik át a színt, még valami le is zuhan, rögtön oda a földöntúli jelleg.

Ez bizony az Operaház régen felújításra váró, elaggott színpadtechnikáját, és a hősiesen küzdő díszletezők munkáját jelzi. A nyers rögvaló találkozik így az istenek szférájával, nem túl szerencsésen. De Halász Péter a karmesteri pulpituson, meg a mind színvonalasabb, helyenként gigászi teljesítményt nyújtó zenekar, valamennyire úrrá lesznek ezen a helyzeten is, ahogy a nyitány alatt megvívnak a közönség nehezen abbamaradni akaró köhögő rohamaival, sustorgásaival is. És nem úgy, hogy drasztikusan hangosra váltanak.

Halkan, szinte a semmiből kúszik elő ez a zene, kezdetben alig érzékelhető, csaknem észrevétlenül hatol be a hallójáratainkba, még leheletnyit hangosodik csak, de közben már kavarog, megállíthatatlanul örvénylik, eluralja az agytekervényeinket, az érzékeinket egyaránt. Nemigen lehet már köhécselni, susmorogva traccsolni, Wagner a maga monumentális összművészetével hatni kezd.

A Rajna kincsével elkezdődik A Nibelung gyűrűje, amit többen egyszerűen csak A Ringnek neveznek, ez a négy operából álló roppant mű, ami tényleg a világmindenségről, az élet egészéről szól. A szerelem szédítő erejéről éppúgy, mint a pusztító indulatokról, a dermesztő aljasságról, és a pénz, az arany, ha úgy tetszik, a kapitalizmus gyilkos voltáról.

Három sellő lebeg, nem a vízben, hanem a légben, de a megvilágítástól, a hullámokat megjelenítő zenétől, az izgalmasan játszadozó árnyékoktól, könnyen hihető, hogy a Rajnában hűsölnek. Arra jön Alberich, a csúf, ormótlan törpe, és megkívánja őket, de még inkább a folyó mélyén rejtőző aranyat, amiről énekelnek, és aminek segítségével világuralomra törhet, ha még gyűrűt is kovácsoltat belőle, akkor különösen.

Cserébe ugyan a szerelemről le kell mondania, de azt vállalja. Wierdl Eszter, Simon Krisztina, Heiter Melinda sellőkként igazán vonzóak, szirénhangjuk behízelgően rosszra csábít. Marcus Jupither rögtön érzékelteti a visszafojthatatlan vágyat, ami, bár rút testével nehezen hódolhat a szerelemnek, áttranszponálható hatalmi vággyá.

Elképesztő, hogy Shakespeare korábban már mi mindent megírt, például a púpos, hatalmi tébolyában rútul elfajzó III. Richárdot, meg az arany személyiséget torzító, pusztító voltát is. A Rómeó és Júliában például van egy kurta epizódszerep, a rendezők általában ki is hagyják. Egy patikus, akitől Rómeó, amikor már halottnak hiszi Júliát, mérget vásárol, hogy követhesse kedvesét a megsemmisülésbe.

Miután átadja neki az aranyat, azt mondja, Mészöly Miklós fordítása szerint, hogy „Én adtam mérget néked, nem te nékem.” Ha úgy tetszik, erről szól, nemcsak A Rajna kincse, hanem az egész A Nibelung gyűrűje. Amíg az arany nem kerül vissza a Rajna mélyére, senkinek nem lehet nyugta, senki nem lehet biztonságban.

És hát tudjuk, hogy az aranyat csak a mesében vonják ki a világból, csillogó, hívságos csáberővel itt pusztít közöttünk nap, mint nap. M. Tóth rendezőként nyilvánvalóan erről akar leginkább beszélni. Segít neki ebben Tihanyi Ildikó díszlettervező is, akinek nem vetített, hanem épített, ezért különösen hangsúlyos díszlete, egy hatalmas kincshalom, amit Alberich mások leigázásával hordott össze magának. Ott trónol a közepében, és ahogy Marcus Jupither játssza, amilyen elvadult az arca, nem hagy kétséget afelől, hogy bármire képes a vagyon gyarapítása érdekében. De elrabolják tőle. Méghozzá két isten.

Wotan, aki két óriással fölépítette az istenek lakát, Walhallát, de kifizetni már nem tudta őket, ezért zálogban maguknál tartják felesége húgát. Őt kell a kincsekkel, meg a világuralmat biztosító aranygyűrűvel kiváltani. Kálmándi Péter fajsúlyos Wotan, hangban és alakításban is, nehezen inog meg, aztán nehezen is válik meg az ebül szerzett vagyontól. Itt visszaüt a varázsos animáció, hiszen úgy rabolják el Alberichtől a kincset, hogy ráveszik, változzon kis varanggyá, és így meg tudják kötözni.

Az ember ennyi csoda után már várja, hogy, na, ezt hogyan oldják meg, hát sehogy, ugyanakkora marad, mint eddig. A tűz isteneként Adrian Eröd viszont mindent eljátszik, és elénekel, amit csak lehet. Vitathatatlanul övé a legjobb alakítás az előadásban. Az ő figurája az, aki pontosan érti, pikírten kommentálja, hogy mi történik a világban, és igyekszik taktikázni, megélni, amennyire csak lehet.

A Gábor Géza és Cser Krisztián által megformált két óriás, amint megkapják a kincset, összevesznek, Fafner megöli Fasoltot. A kimúlt, drabális test, ott marad a színpad közepén kiterítve. Amikor a kincstől és ezzel a rontástól megszabadult istenek elindulnak új lakukba, a Walhallába, a halotton kell keresztül lépniük, hogy remélt boldogságuk felé tarthassanak. A rendező ezzel jelzi, hogy az arany birtoklása hetedíziglen öl, hogy közel sincs még itt a megnyugvás. És azzal, hogy végül bevetíti egy szupermarketről, bevásárlóközpontról, a modern kor fogyasztásának megtestesüléséről a képeket, túl direkten is párhuzamot von a mával.

A Művészetek Palotájában a Wagner-napok újabb Wagner kultuszt teremtett nálunk. Amit mutat az is, hogy hétköznapi előadáson dugig volt az Operaház, ahol most évről évre bemutatják A Nibelung gyűrűje darabjait. A mostani produkció még nem az a minden tekintetben nemzetközi színvonal, amit a Müpában megszokhattunk. De nagyon biztató.