Havanna: a félelem éhbére

A francia Laurent Cantet Kubában forgatta az egyetlen éjszaka alatt játszódó, titkokkal és feszültséggel teli filmjét, a Havannai éjszakát, amelyben egykori jó barátok néznek szembe egymással és önmagukkal, mérlegre téve a jelent és a múltat. A móka és kacagás mögött összetört pályák, félrecsúszott életek sejlenek fel a kamaradrámában remeklő kubai színészek játékában.

Romantikus fényű naplemente egy havannai ház tetőteraszán, ahonnan a környező házak mozgalmas teraszain túl a tengerre és a kubai főváros szétfutó sugárutjaira látni. Ezen a tetőteraszon játszódik szinte mindvégig a francia Laurent Cantet Kubában forgatott játékfilmje, a Havannai éjszaka. Ravaszdi helyszín, rálátni róla a város mediterrán lüktetésére, de mégis kiemelkedik a sodrásból, ahová az élet sűrűje a szomszédos teraszokról ellenállhatatlanul beszűrődik.

A szomszédban hol felnőttek és gyerekek kiabálnak, hol az éppen halálra ítélt malac visít fülhasogatóan, tehát kiválik és elkülönül a színhely, mégis ott van az eleven élet mozgásában. Itt találkozik hosszú évek múltán öt barát, hogy megünnepelje a viszontlátást: négyen várják az ötödiket, aki 16 évvel korábban váratlanul nem jött haza a spanyolországi kiküldetésből, most látogat először haza, Havannában ismét találkoznak.

Az együtt töltött éjszaka a film. Ivás, dal, tánc és főként – érzelmileg felfűtött beszélgetés. Vallomások és számonkérések, eufória és lehangoltság, öröm és szemrehányás. Egyetlen helyszín, egyetlen éjszaka, és egyetlen tömbben sűrűsödik az arisztotelészi poétika szigorúan vett hármas egysége szerinti „cselekmény” is, ami nem más, mint megszakítás nélkül hömpölygő párbeszéd a játszók között. A klasszikus színpadi formát Cantet és operatőre, Diego Dussuel mesterien felszabdalja izgalmas, mozgalmas, meglepetésekkel járó filmes folyamattá.

Ügyesen játsszák ki a bravúros városképet, a minduntalan beúszó arcok közelijein váltakozó érzelmeket, mindig belerejtve a szereplők egymás közti interakcióiba a filmen mindvégig izgatóan végighúzódó feszültséget. Az is bravúr, hogy a néző mindvégig bizonytalan, miféle titok rejtőzik az öt ember kapcsolatában, s ez a bizonytalanság egészen a film végéig lendítő erőként működik. Sőt, a titok kipattanásán túl is, hiszen a rejtély lelepleződésével sok minden más megvilágításba kerül. És kérdésessé válik, történt-e árulás a barátságban?

(Csak zárójelbe: ennek a filmnek határozottan jót tett volna a magyar szinkron, a spanyolul pergő dialógusok olyan tömények, kifejezőek és élesek, hogy a feliratok olvasása miatt kevesebbet látunk a színészek játékából. A Havannai éjszaka olyan film, amelyben a remekül megírt párbeszédek, a legismertebb kubai író, Leonardo Padura társ-forgatókönyvíró ütős szövegei meg az egészen kiváló színészcsapat összjátéka együtt teszik ki a mozi erejét.)

Az öt szereplő rendkívüli természetes játékkal ejt bámulatba. Együttesük egy jazz koncert jam session produkciójára hasonlít, ahogy egymástól átvéve a szót, fokozatosan bontakozik ki a saját, erőteljes témából a közös, együttes téma. A párbeszédekből lépésről-lépésre derülnek ki a sorsok, a titkok, a csalódások, a tragikus törések: az egyéni életek teljessége. Nem hangzik el a forradalom szó, a Moncada később hatalomra került hőseinek nevét sem ejti ki egyikük sem, csak a puszta életükről vallanak.

Attól izgalmas a Havannai éjszaka, hogy ezekben a vallomásokban sűrűn benne van a történelem, a forradalom, a megbicsaklás, a remények kihunyása. Az orvosnő (Isabel Santos), aki nem tud megélni a munkájából, ha a betegeitől nem kapna ajándékot, s Amerikába szökött két lányáról is hajnalra kiderül, még hírt sem adnak magukról. A feketebőrű mérnök (Pedro Julio Diaz Ferran) inkább fusizik, félretolva a diplomáját használt akkumulátorokat javít, hogy el tudja tartani a családját.

A tehetségesnek indult festőt (Fernando Hechevarria) addig támadták és próbálták elhallgattatni az egyéni stílusa miatt, míg a „minél színesebb, annál kelendőbb” csiricsáré látványosságokkal piacol honfitársai és a festményeket várásroló turisták között. A társaság legpénzesebb tagjáról (Jorge Perugorria) nem csak az derül ki, hogy dúskál a luxusban, hanem az is, hogy íróként nagy tehetségnek számított, de azt nem akarta írni, amit elvártak tőle, hát akkor legalább megpróbál jól élni. És csöppet sem szégyelli, hogy üzleti ügyeskedéssel keresi magát degeszre.

A megtért disszidens barát (Nestor Jiménez) figurájába sűríti a legerősebb drámát a történet. Ő az, akit a hatalom fenyegetésétől való irtózatos félelem vitt odáig, hogy fiatalon elhagyja a hazáját és Spanyolországban maradjon, ahol soha nem érezte magát másnak, csak számkivetett hontalannak. Mind a négy barát története lényegében annak a története, hogyan tör meg egy sorsot egy autoriter rendszer kényszere. Az ötödik barát viszont eljut a legvégsőkig: először feladja önmagát meg az önbecsülését, s végül az irtózatos félelem löki ki őt saját hazájából.

A szóváltások, a számonkérések, a vallomások ismert dramaturgiai eszközei a jó kamarafilmeknek. A Havannai éjszaka attól erős és hatásos, mert itt múlt és a jelen szinkronban van jelen, s ahogy felfeslik fokozatosan az öt élet, és lelepleződnek az összefüggések, az nem a szemrehányás, hanem az önmagukkal való szembenézés drámája. Ettől emlékezetes Cantet filmje.

(Havannai éjszaka ****)