Az ember rögtön azt gondolta, hogy persze-persze, délibábos álmai vannak, gőze nincs arról, hogy mit vállal, ha ott lesz néhány hónapig, és megtapasztalja a totális reménytelenséget, eliszkol olyan messzire, amerre csak lát. Hogy aztán ez a srác meglepően gyorsan, szívósan, elképesztő lelkesedéssel, és egyre gyarapodó szakmai tudással, jó színházat csinál, közönséget szerez, feliratozva az előadásokat a románok közül is, majd kulturális államtitkár is válik belőle, aki egész Romániában a kultúráért felel, aztán a közrádiót igazgatja, hogy azóta a tévéjátékok készítését irányítsa, hát azt bizony a fene nem gondolta. Hogy pedig mostanra, a határon túli magyar színjátszás legnagyobb hazai szakértőjétől, Darvay Nagy Adrienne-től, 400 oldalas, vaskos könyv is megjelenik róla, Szereptudásra vagy rögtönzésre címmel, végképp az elképzelhetetlen birodalmába tartozott.
Bár azért voltak figyelmeztető jelek, mert ez a fiatalember, aki inkább látszott hódító szépfiúnak, mint tapasztalt, bölcs direktornak, gyakran tűnt föl Magyarországon is, fesztiválokon, fontos előadásokon, nemcsak ott volt, hanem szóba is elegyedett sokakkal, elmesélte ki is ő, ismerkedett, ahol csak tudott, szívta ki a tudást másokból, lázasan kapcsolatokat épített. Én is így ismertem meg. Néha tán fellengzős volt a dumája, időnként nagyzolónak hatott, mint aki önigazolásul is légvárakat épít, de rendíthetetlenül, hittel, mondta és mondta az elképzeléseit, mindehhez abszolút értelmes, érdeklődően tájékozott volt, úgyhogy lassacskán nem csak ő hitt a lehetetlenben. Bármennyire is fantazmagóriának látszott, amit akar, képes volt maga mellé állítani egyre többeket. Ami a legfontosabb, hogy meg tudott nyerni fiatal színészeket, hogy szerződjenek hozzá, a színházi senki földjének számító teátrumba, bízzanak abban, hogy nem a süllyesztőbe kerülnek, hanem remek csapat tagjai lehetnek, izgalmas előadásokat létrehozva.
Aki tovább hitetlenkedett, de azért pár év múlva elment, amikor a temesváriak Musset szédületesen romantikus, elképesztően szerteágazó, hihetetlen költői szövegfolyamokból álló, Lorenzaccio című művével vendégszerepeltek az Új Színházban, azoknak leesett az álluk. Zsúfolásig telt a nézőtér, pótszékes ház volt, és az előadás után olyan dübörgő, meglepett, őszinte, zsigeri ünneplés, hogy az igazán ritkaságszámba megy. Valóban katartikus volt az élmény. Szintén katartikus volt a Demeter hathatós közreműködésével többször is megszervezett temesvári csepűrágó fesztivál, temérdek ember hömpölygése az utcán, román, német, magyar nyelvű előadások egyaránt, nívós népünnepély, tiszta Európa volt a lepusztultság közepén.
Demeter megnyerte az egyik legjobb román rendezőt, Viktor Ioan Frunzát, aki később sokat dolgozott Temesváron, több nagy előadást létrehozva, ahogy a feleségét, Adriana Grandot is, aki fantasztikusan pompázatos, nagyúri jelmezeket tervezett. Ahhoz képest, hogy a minap még alig volt társulat, lehettek vagy harmincan is a színen, egy pazarló módon kiállított, igencsak kimunkált, szédítő sodrású, bámulatos energiájú előadásban, ami fejbekólintóan szólt a hatalmi tébolyról, a fiatalok kiábrándultságáról, sötét, elviselhetetlen időkről, de ugyanakkor az egész produkció léte, színvonala, irigylésre méltó tettvágyról, tehetségről, munkabírásról tanúskodott. Félreértés ne essék, nem volt ez tökéletes produkció, időnként például az idősebb színészgeneráció porosan avítt, deklamáló hanghordozása, már-már ásatag, túlgesztikuláló játékmódja éles ellentétbe került a friss, új törekvésekkel. De érződött a roppant nekifeszülés, a nagyot akarás elszántsága, és hogy teher alatt nő a pálma és nőttön-nő, ez pedig hátborzongatóan feszültté, soha nem felejthetővé tette az előadást.
És arról sem lehet elfelejtkezni, hogy Demeter a címszereplőhöz fogható súlyú figurát játszott benne, ő volt Alessandro de Medici. Ebben az esetben aztán bőven használhatta szépfiú voltát, hiszen orgiákon résztvevő, kibírhatatlan, gyűlölt zsarnokot, pénzt, emberi érzéseket nem kímélő, önimádó aranyifjút adott, aki közben élet-halál harcot vív, és végül veszít, a nála is amorálisabb, mindenkin elhatalmasodó Lorenzaccio-val, őt Balázs Attila formálta meg kitörő vulkánként, zseniális tehetségként.
Egyébként azóta ő vette át Demetertől a színházat, ami bár voltak jelentős hullámvölgyek, figyelemreméltó maradt. Az más kérdés, hogy az egykor két jó barát, nemcsak a színpadon, hanem az életben is megvívta a párharcát, csúnya szakításra került köztük sor, de hát tudjuk, magyarok esetében két dudás meglehetősen nehezen fér meg egy csárdában.
Egy ideig pedig megfértek. Szintén monumentális vállalkozásként, ugyancsak Frunza rendezésében, a Hamletet mutatták be, ebben megint csak egymásnak feszültek a színen, hiszen Balázs volt a dán királyfi, Demeter pedig a trónbitorló Claudius. Ezt a nagyszerű, feszültséggel teli előadást különleges helyszínen, a Nyugati pályaudvar grandiózusan szép, Ceglédi várójában is előadták, igazán kiugró sikerrel. Lehetne folytatni a felsorolást, de útjaik kettéváltak. Darvay Nagy Nagyváradon megjelent, lenyűgöző tudásanyagot, óriási empátiát, és emberismeretet tartalmazó könyve lényegében a temesvári igazgatásnál véget ér.
Demeter pályája viszont természetesen nem. Egészen a kulturális államtitkárságig vitte, aminek tán már az is alapját képezte, hogy az RMDSZ alapító tagja volt. A kormányváltás után is kulturális tanácsadó maradt, de közben két esztendeig a román közszolgálati rádió elnöke lett, azóta pedig televíziós producer, a tévészínház igazgatója. És nem csak ilyen minőségében nem szakadt el a színháztól, Bukarestben, románul, két teátrumban is játszik.
Kisebbségiként meglehetősen sokra vitte. Ehhez Franciaországban kulturális menedzserséget is tanult, meg azóta jogot is végzett. Szerintem már sokkal többre jutott, mint amit fiatalkori fantasztaként elképzelt. És még mi minden állhat előtte!
