A lezuhanó aviatikus lelkiállapota

„A katonai röpülök lélektana" cím alatt a londoni „Times"-ban egy angol aviatikus igen érdekes részleteket mond el élményeiről és leírja azokat az érzéseket-, amelyeket lezuhanás közben átélt. Angolországban szállt föl, hogy keresztülröpülje az Északi-tengert és Belgiumban tegyen megfigyeléseket. Ugyanazon az úton kellett volna visszatérnie és odahaza jelentést tennie.

Megbízatása tehát keresztülküldte a tengeren, a partok mentén és egy olyan vonalon, amelyet a németek tartottak megszállva, erősen védelmeztek és éppen a levegőből jövő támadásokat figyelték fokozott éberséggel.

Amikor a röpülő azt hitte, hogy az ellenséges ágyuk tűzvonalába került, fölemelkedett és a tenger fölött lebegő sötét felhő mögé rejtőzött. A felhő szürkés volt. Fekete felhők közé nem mert volna hatolni, mert a hivatásos aviatikusok nagyon jól tudják, hogy a fekete felhő rend-kívül veszedelmes rájuk.

Körülbelül 2500 méter magasságban röpült, amikor a felhők eltakarták és biztosságban érezte magát. Ellenséges lövedékek nem érhették; alig röpült tovább néhány másodpercig, a felhőréteg mindegyre sűrűsödött. Olyan sötét lett, hogy az iránytűjén és a hőmérőjén sem tudta magát kiismerni. Gépének igen nagy volt a röpülőgyorsasága és nem tudta magát többé tájékozni. De készülékei nélkül is tudta, hogy hirtelen időváltozás készül. A gépe hevesen ingadozott, úgy hogy alig tudott kormányozni. Bár teljesen megértette a helyzet komolyságát, nyugodt maradt.

Arra gondolt, hogy az ellenség tűzvonalában kisebb veszedelem fenyegeti, mint a felhők között, ahol egyáltalán nem tud tájékozódni. Nem is igen ért rá, hogy sokáig gondolkozzék a veszedelemről. Most már csak annyit tudott, hogy a gépe zuhan, de nem tudta megállapítani, milyen irányba. A kormányszerkezet nem működött; a tehetetlenségnek ez az érzete azonban nem fosztotta meg a lélekjelenlététől.

Hirtelen azt vette észre, hogy nagyon meghúzódik az öve, amelyen az üléshez kapcsolta magát. Ebből joggal azt következtethette, hogy a gépe fölfordult. Ez a megfigyelés egy pillanatra kétségbe ejtette: úgy érezte, hogy mindennek vége és a gépével együtt a sorsára kell magát bíznia. Ezután tompa nyomás nehezedett rá, ami félig öntudatlanná tette. Sajátságos módon azonban a gyöngeség és a kétségbeesés érzését csakhamar a legnagyobb nyugodtsággal váltotta föl. A biztosság egészen indokolatlan tudata fogta el és a legkellemesebben érezte magát

Közben gépe folyton lefelé szállt. A lehulló kő gyorsaságával esett, miközben szerencséjére önmagától a normális helyzetébe fordult vissza. Az aviatikus ezt arról vette észre mindjárt, hogy az öve meglazult és nem szorította annyira. Megint mozogni tudott és támaszpontot kereshetett a vállának és a térdének. Nem félt többé. Legelőször is azt vette észre, hogy a gépe kikerült a felhők közül. Maga alatt látta a tajtékzó fehér hullámokat, a háborgó tengert. önkénytelenül is a kormánykerékhez, nyúlt. Megint irányítani tudta a gépet.

A magasságmérőről megállapította, hogy körülbelül 450 méterre van a tenger tükre fölött. Néhány pillanat alatt tehát több mint 1800 métert zuhant lefelé. Sajátságos zúgást érzett a fülében és megértette, hogy pillanatra megsiketült. A gép erős zakatolását sem tudta kivenni.

De nem sokat törődhetett most ezzel. Csak azzal vigasztalta magát, hogy hirtelen siketségét esésének gyorsasága és a légköri nyomás hirtelen változása okozta. A rázkódás ellenére, amely az esés borzalmas pillanatában érte az idegeit iránytűje és térképe segítségével csakhamar megint tájékozni tudta magát. Odaröpült, ahová utasításai szerint mennie kellett és bombákat dobott le. Alig teljesítette ezt a föladatát egész lélekállapota megváltozott.

— Olyan boldog voltam, hogy kiabálni szerettem volna örömömben — mondta barátainak.

 — Gyerekes buzgalommal kerestem át a holmimat, hogy nincsen-e még nálam valami, amit odadobhatnék. Csak egy doboz gyufát találtam, amit bátor lendülettel a mélységbe hajítottam.

Népszava 1915. április 3.