Nyughatatlan volt az idei húsvét: bombázások, túszejtés, mészárlás, vérontás, gyász és könnyek. Annyi sok rossz hír között az egyetlen, amely bizakodásra adhat okot, hogy elviekben létrejött a nemzetközi megállapodás Irán nukleáris programjának korlátozásáról. Ferenc pápa is reményt keltőnek nevezte az egyezséget húsvéti békeüzenetében. Másfél év diplomáciai csatározásai után múlt héten megtörtént az áttörés. Barack Obama méltán illette történelmi jelzővel a Hatok és Teherán között tető alá hozott atomalkut, de jól tudja, még majd három hónapnyi fáradtságos aprómunka van hátra, mire minden részletet tisztáznak, minden szám, technikai specifikáció a helyére kerül.
A 44. amerikai elnök kínosan érezte magát, amikor a Nobel-békedíjat odaítélő bizottság hivatali ideje első évében megelőlegezte számára a nagy nemzetközi elismerést. A reméltnél jóval kevesebbet tudott teljesíteni ígéreteiből a fegyverzetkorlátozás, a leszerelés, a nukleáris térhódítás megakadályozása terén. Most, amikor kevesebb, mint két év van hátra Obama második terminusából, már jól látszik, a demokrata elnök külpolitikai teljesítményének ékköve lehet a megegyezés Teheránnal. Míg elődje egyre inkább elidegenítette a gonosz tengelyéhez sorolt kvázi-atomhatalmakat, Obama a konfrontáció helyett a párbeszédre és a diplomáciára tett.
Washington nem ok nélkül volt hajlandó újra és újra kitolni a határidőket, s keresni a közös nevezőt. Legalább annyira érdekelt az atomalku létrejöttében, mint Irán. Míg a világ időt nyert – Irán legalább egy évtizedig garanciát vállal, hogy nem fejleszt nukleáris fegyvert, Teherán esélyt kap arra, hogy a szankciók miatt lebénított gazdasága visszatérhet a normális kerékvágásba. Mindeközben garanciákat vár Washingtontól a saját biztonsága miatt aggódó, az iráni ígéretekben kevéssé bízó Izrael. Obamának pedig még saját törvényhozása szkeptikusait is meg kell győznie, hogy az utolsó pillanatban új szankciókkal ne hiúsítsák meg a megbékélés reményét.
