A Petőfi Sándor-kultusz városa

A város, egykoron Nagy-Küküllő vármegye székhelye, a tizenkettedik század közepén II. Géza királyunk által betelepített szászok (vagyis németek) egyik fontos központja volt – mint ilyen, az erdélyi (és a magyar) történelem „szakrális” helye.

Egy hosszabb utazás során töltöttem két napot Segesváron. Ez a város valamikor Erdély, illetve a közép-európai (magyarországi) német (szász) nemzeti közösség egyik kulturális és igazgatási központja volt. Egy egész hétig jártam a szomszédos országok magyar közösségeit: utamat Szabadkán kezdtem, ahol a hagyományos: Kosztolányi Dezső emlékét idéző tanácskozáson és ünnepségen vettem részt. (Különben a város szülötte és a modern magyar irodalom egyik leginkább tisztelt és szeretett alkotó egyénisége születésének százharmincadik évfordulóján.) De most csak segesvári utamról szeretnék nem túl részletesen beszámolni.

Csak néhány mondatban emlékeznék meg Segesvár gazdag múltjáról. Ahogy a szakirodalomban tájékozódom, 1191-ben építettek egy favárat, ez a tatárjárás idején elpusztult, később, már kőből, újraépült, folyamatosan bővült és gazdagodott, annak ellenére, hogy Erdély drámai eseményektől igencsak terhes történelme során többször is a pusztítás áldozata lett. Nem csak a háborús események viselték meg, több alkalommal a tűzvész és a pestisjárvány is, amely Erdélyben máskülönben gyakran szedte áldozatait. Mindennek ellenére Segesvár az erdélyi országrész egyik ékessége maradt, amelynek építészeti kultúrája, egyáltalán művelődési élete, mindig figyelemre méltó értékekkel gazdagította a közép-európai régió (a régi Magyarország és a régi Erdély) történetét.

Érdemes néhány szót szólni a város etnikai összetételéről, ennek változásairól is. Az utolsó osztrák-magyar népszámlálás alkalmával, vagyis 1910-ben Segesvárnak valamivel több mint tizenegy ezer lakója volt, ebből öt és félezer (vagyis a lakosság fele) volt német, háromezer román és kétezer hatszáz magyar. 1992-ben (ennek a több mint két évtizede tartott népszámlálásnak az adatai állnak a rendelkezésemre) a harmincnégyezer ötszáz lakosból huszonötezer háromszáz volt a román, közel hétezer a magyar, ezerháromszáz a német és nyolcszáz a cigány.

Az egykori városalapító szászok létszáma az ezerkilencszáznyolcvanas években csökken igen radikálisan, midőn a bukaresti diktátor jó pénzért árúba bocsátotta Erdély német népességét, amely búcsút mondva nyolc évszázados történelmének Nyugat-Németországba települt át. Ennek ellenére Segesvár (Nagyszeben, Brassó és Beszterce mellett) ma is az erdélyi szász kultúra egyik fontos székhelye, gazdag egyesületi és egyházi élete, német iskolái és kulturális kiadványok sora tanúskodik erről.

A segesvári magyarság számaránya és kulturális, illetve közéleti szerepe kétségtelenül megerősödött a romániai rendszerváltozást követő negyed évszázadban. Korábban is működtek magyar egyházközségek (római katolikus és református), egyesületek és kulturális fórumok, így 1898-ban (amikor még összesen csak 382 magyar élt a városban) Balázs Imre református lelkész alapította meg a Magyar Polgári kört, a későbbi Kaszinót, ez volt utóbb, már Trianon után, a magyar színjátszás és irodalmi élet központja. A két világháború közötti korszakban Magyar Élet címmel egy hetilap, majd Színházi Élet címmel egy alkalmi értesítő, illetve műsorfüzet is megjelent.

Nem lehet meglepődni azon, hogy a város magyar kulturális életének meghatározó tényezője volt Petőfi Sándor kultusza, hiszen a költő Segesvár közvetlen közelében esett el (vagy tűnt el), és a segesvári magyarság mindig igyekezett elevenen tartani emlékezetét. 1897-ben állították fel (Köllő Miklós szobrászművész munkája nyomán) mellszobrát, ezt 1920-ban, miután a román hatóságok el kívánták távolítani, Kiskunfélegyházára szállították (ma is ott áll), majd, midőn az 1848-as forradalom emlékét Erdély-szerte megünnepelték, a neves román szobrászművész: Romulus Ladea jóvoltából a költő ismét köztéri szobrot kapott. Ezt meg is látogathattam a vár nevezetességei között.

Magam Petőfi halálának 150.évfordulója alkalmával a Magyar Írószövetség ünnepi delegációjával jártam Segesváron, és koszorúztam meg a költő fehéregyházi szobrát. Emlékezetes ünnepi összejövetelnek lehettem résztvevője, egész Erdélyből, Magyarországról, a Felvidékről, Kárpátaljáról, Bácskából gyűltek össze a megemlékezők.

A város magyar kulturális élete a negyedszázada végbement romániai forradalom után bontakozhatott ki ismét. Megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség segesvári szervezete, majd a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület (ennek tiszteletbeli elnöke a kiváló költő: Kányádi Sándor lett), újjászerveződtek a Petőfi-kultusz eseményei, létrejött az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) segesvári szervezete, a város több alkalommal is az országos Petőfi vers- és prózamondó verseny színhelye volt, 1993-ban a város magyar tanárai és egykori diákjai létrehozták a Gaudeamus Alapítványt, amely ma saját székházában középiskolai kollégiumot tart fenn. Ebben a kollégiumban egy jó évtizede már jártam – az Illyés Gyula Közalapítvány Kuratóriumának elnökeként, a Kuratórium folyamatosan támogatásban részesítette a diákotthont. A diákotthon lakói hozták létre a Kikerics elnevezésű néptáncegyüttest, amelynek mára egész Erdélyben tekintélye van. Segesvárnak ismét van magyar sajtója: a közeli Medgyesen szerkesztett Nagy-Küküllő című közéleti lapnak a városban is szerkesztősége működik.

Petőfi Sándor: A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis proféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Kit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

Segesvár bizonyára legfontosabb magyar kulturális intézménye a Mircea Eliade (az európai hírű román filozófus és mítoszkutató) nevét viselő gimnázium magyar tagozata. Valójában én is ezt az intézményt látogattam meg. Legnagyobb sajnálatomra az iskola magyar tagozatának vezetőjével (a két tannyelvű gimnázium igazgatóhelyettesével), Farkas Miklóssal nem találkozhattam. Súlyos műtéten esett át éppen akkor, amikor a városban jártam. Korábban ő volt segesvári vendéglátóm, most csak telefonon beszélhettem vele, és kívánhattam neki teljes felépülést.

Vendéglátóm ezúttal Tóth Tivadar matematika-tanár volt, ő szintén kiváló házigazdának és őszinte jóbarátnak bizonyult. Természetesen ismét meglátogattam a régi városrész nevezetes épületeit, és egy régi módon berendezett kávéházban is megihattam egy csésze erős kávét. Két úgynevezett „rendhagyó” irodalomórát tartottam a gimnázium magyar diákjai számára: az elsőt az Erdélyi Helikon című hírneves kolozsvári folyóirat körül gyülekező magyar irodalom három kiváló költőegyéniségéről: Áprily Lajosról, Reményik Sándorról és Tompa Lászlóról, a másodikat pedig Kós Károlyról és az erdélyi magyar történelmi regényről. Lelkes diákközönséggel és felkészült tanár-kollégákkal ismerkedhettem meg, talán elmondhatom, hogy két korábbi segesvári látogatásom után ez a harmadik tette rá ottani szolgálatomra a „koronát”.