Közéletünk mélypontján

Hazai közéletünk a mélypontra jutott, amint azt a Quaestor-botrány parlamenti vitája során a KDNP frakcióvezetője mondta. Ámde az ő kellő megrendülésről tanúskodó és a szokásosnál is mélyebb zengésű hangján előadott nyilatkozata a kétségtelenül igaz következtetést nem a milliárdos csalás megtörténtéből vonta le, hanem a példátlan ügyre reflektáló hozzászólásokból. Mert az ellenzék "csúnyán beszél", és – ugye – ez nem illendő. De vajon kinek jutna eszébe szépeket mondani egy olyan országban, ahol ez a minden eddiginél súlyosabb csalás-sorozat megtörténhetett?

A Quaestor üggyel kapcsolatos és egymásnak ellentmondó kormányzati kommunikációra az idézett hozzászólás tette fel a koronát, mert „a jóság nyelvén” szólva rombolt le minden lehetséges etikai fölfogást. Ebben az esetben ugyanis a csúsztatás, a közvélemény figyelem elterelésének, félrevezetésének félreérthetetlen szándéka a jó erkölcs megóvása érdekében született.

Ami elhangzott, nem tekinthető szimpla hazugságnak, mert abban még marad választási alternatíva: a kijelentést vagy elhiszünk vagy sem. Harrach azonban a hallgatóságát meg akarta fosztani a jogos kételkedéstől. Úgy mondott igazat, hogy a botrány nyomán feje tetejére állt valóság alá puha párnát csúsztatott s ezzel tudtunkra adta, hogy csak szokásos ellenzéki provokációval van dolgunk és a kormány háza táján minden a legnagyobb rendben van. Vagyis minden ugyanúgy folytatódhat, ahogy eddig. Annak a regnáló hatalom kommunikációjában gyakorta előforduló jelenségnek lehettünk a tanúi, amelyről a politikában - a tragikus sorsú ENSZ-főtitkár, Dag Hammarskjöld naplójának lefordítása révén - is ismert költő, Auden ars poeticájában ír: „A néma Gonosz kölcsönvette a Jóság nyelvét”.

Szigorú, de igazságtalan

A Quaestor-botrány kapcsán az igazságosság követelménye abban merül ki, hogy a politikai hatalom-gyakorlók körén kívül eső szereplők szigorú büntetést fognak kapni. Vagyis a bűn elkövetése büntetést von maga után. És ezt kormánypárti politikusok a közvélemény megnyugtatására sohasem felejtik el nyomatékosan hangsúlyozni. Holott könnyen belátható, hogy a Quaestor-vezér aligha tudott volna ennyi töméntelen pénz birtokába jutni,ha nem lett volna meghitt és bensőséges viszonyban az aktuális politikai hatalommal. Nemegyszer személy szerint azokkal a közszereplőkkel, akik a saját felelősségükről azzal akarják elterelni a figyelmet, hogy most korábbi partnerük fejét követelik.

Az nem igazán meglepő, hogy a Fidesz igazságosztó szigora a számára kellemetlen ügyek szereplőivel szemben erőteljesen működik, miközben az önkritika legcsekélyebb megnyilvánulását is igyekszik távol tartani magától. Egyoldalú és elfogult hatalomgyakorlásának módszerei alapozzák meg azokat a kételyeket, amelyek napjaink Magyarországában a hatalmi ágak, nevezetesen a politikai hatalom és igazságszolgáltatás szétválasztásával kapcsolatban merülnek fel.

Fichtét, de legfőképpen Hegelt terheli a felelősség a hatalom jogalkotó erejének túlhangsúlyozásáért. Mert igaz ugyan, hogy a parlamentben hozzák a törvényeket, de mégsem fogadható el a Carlyle megfogalmazása, mely szerint „hatalom és jog, melyek első pillanatra merőben különbözőnek látszanak, idő múlásával egy és ugyanazt jelentik”. Mégpedig azért nem, mert ha ez igaz lenne, akkor a hatalom-váltás demokratikus követelményű forgandóságának együtt kellene járnia a jogrendszer teljes átalakításával. És azért sem, mert a visszamenőleges hatályú törvényhozásnak is utat engedne. A politika ciklikus változásai következtében nem alakulhatnának ki az együttélést tartósan és megbízhatóan szabályozó társadalmi normák sem, amelyek nélkül a közösségi élet elképzelhetetlen.

Erkölcs, jog és társadalmi normák

Törvény-gyárként működő parlamentünk éppen a fentiek és az új paragrafusok sokasága miatt nem tudott jogbiztonságot teremteni. A politikai érdekek futószalagjára helyezett jogalkotás magától értetődően nemcsak az állampolgárok, hanem a hivatásos alkalmazók elbizonytalanodásához vezetett. Az sem véletlen, hogy ilyen körülmények között a pártállástól független társadalmi normáknak legfeljebb csak a nyomait fedezhetjük fel. És azokat is csak távol, egyre távolabb a közélet területétől. Ha pedig a helyesen működő lelkiismeret számára útmutatásul szolgáló erkölcsi értékeink maradványait vesszük számba, akkor még az előbbieknél is lehangolóbb kép tárul elénk.

Magyarországon a kormányzati hatalom magának korlátlan szabadságot, szimpatizánsaitól feltétlen hűséget követel, politikai ellenfeleinek - olykor jogi eszközök alkalmazásával történő – megaláztatását munkálja. Az átlag-állampolgártól pedig elvárja ennek a szereposztásnak kritikátlan tudomásul vételét. Könnyű belátni, hogy a hatalom-gyakorlásnak ez a katekizmusa erőteljesen ellene hat a jogbiztonságnak és a közrend nyugalmi állapotában erősödő társadalmi normáknak, az etikai értékek tiszteletben tartásáról nem is beszélve.

S habár erkölcsöt, jogot és a társadalmi normákat indokoltan különböztetjük meg egymástól, mégsem mereven elválasztható fogalmakról van szó, hanem ellenkezőleg: egyik a másikból ered és aligha lehet a köztük húzódó határvonalakat pontosan meghatározni. A pontatlanság azonban itt inkább előny, semmint hátrány: a külső előírásokat, szabályokat egy egészségesen működő közösségben az egyének nem a saját értékrendjüktől idegen, netán ellenséges kényszerként értelmezik, hanem a legbensőbb meggyőződésükkel összhangban lévő iránymutatásnak tekintik, amelynek betartása a javukra szolgál.

A Nikomakhoszi etikában már Arisztotelész is ehhez hasonló következtetésre jut, amikor az erények válfajait elemzi. A közösségi lét feltételeit megteremtő értékrendben bekövetkező romlás ragályos gyorsasággal terjed, végkifejletében magának a társadalomnak az immunrendszerét támadja meg. Mert vajon mi más egyéb okozhatná a hazai közvélemény sokszor tapasztalható és egyre növekvő apátiáját a saját ügyei, a közélet egésze iránt?

Ember embernek a farkasa

Amikor az erkölcsi meggyőződés és a jog nem talál magának utat a közvélekedéshez, hanem attól elkülönülő síkra terelődik, akkor a társadalom elveszíti az együttéléshez szükséges orientációs pontjait és az egyéni túlélési stratégiáktól a másokon nyerészkedni akaró ügyeskedésig terjedő magatartás-minták hadszíntere lesz.

A vallásháborúk idején élt Thomas Hobbes korának társadalmi állapotából kiindulva, de még inkább a fenyegető jövőre gondolva mondta, hogy „ ember embernek a farkasa”. Ha a Wall Street farkasáról szóló hollywoodi filmre gondolunk, aligha tarthatjuk túlzottnak a hobbes-i kijelentés hazai alkalmazását. A Quaestor-ügy kirobbanását követően a legkevésbé. Mert ebben máris sikerült túlszárnyalnunk Amerikát.

S mivel a tengeren túli országot korábban a korlátlan lehetőségek hazájának nevezték, ezek után már nekünk sem lehet okunk a panaszra: a Wall Street farkasánál a mieinknek háromszor nagyobb összeget sikerült megkaparintania, s nemcsak tudatlan kisbefektetőket vert át, hanem tárcavezetőket és jó néhány önkormányzatot is. Tegyük hozzá: különösképpen azt a tárcát, amely a „külügy” elnevezés mellett a „külgazdasági” jelzőt is büszkén viseli. Vagyis: a miniszterről logikusan feltételezhető volna, hogy gazdaságpolitikai ismeretekkel is rendelkezik.

De ha itthon át tudták verni, vajon hogy’ igazodik el a hazaival összehasonlíthatatlanabbul nagyobb volumenű és jóval bonyolultabb nemzetközi gazdasági életben? Vajon milyen szerződéseket köthet ez a mindig magabiztosságot sugárzó mosolyú külgazdasági- és külügyminiszter? Vajon a hazai tranzakció sikertelenségéért képes lesz-e külföldi megállapodásokkal kárpótolni minket – és önmagát?

Nem fogunk benne és a hozzá hasonlók elszánt igyekezetében csalódni. Hiszen máris van egy biztos pont, sőt, egy egész ország, ahol politikai vezetőinket nem akarják leigázni, nincs okvetetlenkedő és provokatív ellenzék, ahol végre megkapják az őket megillető tiszteletet. Gondoljunk csak Kazahsztánra!

A Quaestor-ügy kapcsán ugyan a kormányzat arcára fagyott a mosoly, de ne csüggedjünk, a joviális derű vissza fog térni, hiszen korábban is mindig mindent, könnyű szívvel meg tudtak bocsátani önmaguknak.

Az igazság és az igazságosság

A hatalomviselők szabadságban való tobzódása jogbizonytalansághoz, végső soron zsarnoksághoz vezet – írja Platón „Az állam”-ban. De mielőtt a társadalmi berendezkedés mindenestül az egyeduralom befolyása alá kerülne, mintegy a végkifejlet előkészítő fázisaként, a felelősségteljes kritikai gondolkodásigényét igyekeznek felszámolni; mindannyiunk helyett akarnak gondolkodni és dönteni.

Az igazság megállapítása az intézmények hatáskörébe kerül. És ez teljesen magától értetődő: ott kell gondolkodni, ahol a döntések születnek. Egyebütt felesleges. Legfeljebb egyéni passzióként szolgálhat. Ahogy a divatból kiment házimuzsikálás, az előadók saját és óvatlan vendégeik szórakoztatására. Azzal a tudattal, hogy a műkedvelő előadások sohasem fognak egy szalonnál nagyobb nyilvánosság elé kerülni.

Az igazságnak a politikai hatalom részéről történő kisajátítása együtt jár a hazugsággal. Hiszen az elbirtoklás maga is a félrevezetés szándékából ered. Az elméleti-eszmei jellegű igazságból következik annak gyakorlata, amelyet igazságosságnak nevezünk. Goethe szerint „valamennyi törvényt és erkölcsi szabályt egyedül az igazságra vezethetjük vissza”. A politikai hatalom igazság-privilégiumára való visszavezetés viszont értelmetlen, mert az már nem is igazság.

A tények meghamisítása, a valóság elferdítése, a tévhitek terjesztése a közéletben különösképpen veszélyes, mert itt a gyakorlati következmények sohasem maradhatnak el. Téveszméktől terhelt közéletünkről tehát valóban elmondhatjuk, hogy mélypontra jutott.

De ez csak a korábbiakat illető viszonyítási pont. Senki sem hiheti, hogy innen már csak felfelé vezet az út. Van még ennél lejjebb is. És pillanatnyilag ez utóbbi feltételezés a reálisabb. Gondoljunk csak a politikában szaporodó szélsőséges eszmék gátlástalan terjedésére! A Fidesz forgatókönyvének dramaturgiája szerint folytatódik a megtévesztés bevált gyakorlata: a legnemesebb eszmékre hivatkozva akarják megsemmisíteni a legalapvetőbb erkölcsi értékeket.

A még sohasem kormányzott Jobbik érintetlenségéről, ártatlanságáról és a Fidesz hozzájuk viszonyított mégiscsak konszolidáltabb magatartásáról szóló közhiedelem egyaránt téves, mert éppen az összefüggéseket, az eszmetörténeti alapokon álló folytonosságot hagyja figyelmen kívül. A Nyugat hanyatlásáról, nemzeti függetlenségünket veszélyeztető gyarmatosítási szándékáról, az Európai Unió becsmérléséről és ezzel párhuzamosan a keleti nyitásról harsogó kormányzati kommunikáció éppen azt alapozza meg, amit a Jobbik hirdet. És ebből következik, hogy a Jobbik a Fidesz politikájának hiteles folytatója, tehát nem érintetlen, és ugyanebből, hogy a Fidesz „sem jobb a Deákné vásznánál”, mert a Jobbik erősödése elképzelhetetlen lenne a fideszes eszmék békemenetesen vulgarizált terjesztése nélkül.

Ezért a köz- és gazdasági életünk farkasairól szólva, nem szabad megfeledkeznünk az „ordas eszméikről” sem…