Több mint leleplezés a Snowden-film

A szólás- és sajtószabadságról, a magánélethez való jogról, a hatalom és az egyén viszonyáról rengeteg kérdést vet fel Laura Pointras amerikai filmrendező dokumentumfilmje, a CitizenFour. A Nyitott Társadalom Archívum (OSA) és a Közép-európai Egyetem (CEU) szervezésében e héten Magyarországon első alkalommal vetítették le az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) volt szerződéses alkalmazottja, Edward Snowden történetét megörökítő, idén Oscar-díjjal jutalmazott alkotást.

A film rendezője maga is a megfigyeltek listáján szerepelt. A bostoni születésű Laura Poitras eredetileg szakácsnak tanult, s csak amúgy mellékesen kezdett filmművészetet tanulni a San Francisco-i Művészeti Intézetben, majd később New Yorkban. Ott volt, amikor a 2001. szeptember 11-én az ikertornyokat lerombolták, s attól kezdve le sem tette a kamerát. Ám a Ground Zero mellett nem a romokat, hanem az embereket fényképezte, ahogy szembenéztek a tragédiával. Aggodalommal töltötte el, hogy 9/11-re az amerikai kormányzat az emberi jogok erőteljes korlátozásával válaszolt. A Pentagon által kínált újságírói program lehetőségével élve dokumentálta az iraki háborúban történteket, járt a hírhedtté vált Abu Graib börtönnél is. Filmjei díjakat nyertek, ám ahányszor csak visszatért az Egyesült Államokba, már a repülőtéren rendre félreállították, átnézték a jegyzeteit, lefoglalták a kameráját, elkészült filmjeit. Laura – nem utolsósorban e zaklatások miatt – Berlinbe költözött, s már ott élt, amikor kapcsolatba lépett vele az NSA szerződéses alkalmazottja, Edward Snowden.

Oliver Stone is Snowden-filmet forgat

Snowden történetéről játékfilm is készül: a hét elején érkeztek hírek arról, hogy Washingtonban, a Capitolium és a Lincoln-emlékmű között elterülő parkban, a Mallon, illetve az informatikus kedvenc kávézójában, az Adams Morgan negyedben lévő Trystben már forgat Oliver Stone. A filmrendező a Guardian egyik újságírója, Luke Harding művét adaptálja, a könyv címe: „A Snowden-akták: Bennfenntes történet a világ legkeresettebb emberéről”. Stone filmje a tervek szerint decemberben kerül a mozikba.

Amikor Laura megkérdezte Snowdent, miért őt választotta, az informatikus azt felelte, nem ő választott, hanem a filmrendező választotta magát. Ismerte Poitras korábbi munkáit, s tudta, hogy szembekerült a hatóságokkal. Snowden rajta kívül a brit The Guardian újságíróját, Glenn Greenwaldot is megkereste, ám csak biztonságos csatornán lett volna hajlandó átadni az információkat. Greenwald nem ért rá ezzel bíbelődni, Poitras azonban kész volt megtanulni a kódolás szabályait, ezért ő kapta meg az első adatokat az informátortól, aki kezdetben még CitizenFour néven írta alá üzeneteit. A filmrendező sokáig azt hitte, hogy a háttérben maradva, név nélkül akarja közzétenni az NSA széleskörű adatgyűjtéséről szóló információkat, ám Snowden azt mondta, vállalni akarja az arcát, s nem akarja másra hárítani a felelősséget.

Poitras, Greenwald és a Guardian oknyomozó újságírója, Ewan MacAskill ezután utazott 2013 júniusában Hongkongba, ahol nyolc napon át filmezték Snowdent a hotelszobájában. Valamennyien rendkívüli kockázatot vállaltak, akkor talán nem is tudatosult bennük, mekkorát. Snowden sem a szüleinek, sem a barátnőjének, Lindsey Millsnek nem szólt egyetlen szót sem, nem akarta őket az ügybe belekeverni. Nem árulta el nekik, hogy odadobja régi, kényelmes életét, hawaii állását azzal, hogy a nyilvánosság elé tárja a jogsértéseket, melyeknek többé nem akart a részese lenni. Poitras filmje feltárja, ahogy Snowden a hongkongi hotelszobában lassan szembesült egyfelől azzal, hogy világhírűvé vált, leleplezéseiről írtak a lapok, róla szóltak a hírcsatornák tudósításai, másfelől azzal, hogy hirtelen azt sem tudta, mi fog történni vele a következő napon, órában.

Az informatikust látnivalóan megrázta, amikor az NSA nyomozói megjelentek hawaii otthonában, s barátnője megírja Hongkongba, mi mindenről faggatták. Biztos volt benne, hogy leleplezése csupán napok kérdése, noha nagyon széles körből merített adatokat, s eltüntette a nyomait. „Szívinfarktust kapnak, ha meglátják, mi mindenhez fértem hozzá” – mondta. Snowdent az NSA kölcsön adta a Booz Allen Hamilton védelmi cégnek, s rendszergazdaként jóval szélesebb felhatalmazása volt, mint egy átlagos NSA-alkalmazottnak. „Még a drónok működését is figyelhettük, valós időben” – árulta el.

A történet folytatása jól ismert. Snowden az interjúsorozat után illegalitásba vonult, az amerikai kormány bevonta az útlevelét, s ezzel egy ideig lehetetlenné tette elutazását Hongkongból. Végül Oroszországban kötött ki, több mint 40 napot töltött a seremetyevói repülőtér tranzitvárójában, mire egy évre ideiglenes menedékjogot kapott. (Azóta ezt további három évre meghosszabbították.) Időközben csatlakozott hozzá barátnője, s ma is feltehetőleg Moszkvában élnek. Poitras filmje azzal zárul, hogy a pár egy – ki tudja, hol található – kivilágított ablaksor mögött vacsorát készít. A volt NSA-alkalmazott számos konferencián beszélt videóláncon keresztül, s az újságírók, akik segítették, rendszeresen hoznak nyilvánosságra új információkat. Orosz ügyvédje szerint Snowden megfelelő garanciák esetén hazatérne az Egyesült Államokba. Egyelőre azonban nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem közérdekű bejelentőként kezelnék, hanem az 1917-es kémkedési törvény értelmében bíróság elé állítanák, s elítélnék, akárcsak a Wikileaks portálnak szivárogtató kiskatonát, Chelsea (Bradley) Manninget.

Az OSA vetítése előtt Gill Phillips, a The Guardian jogtanácsosa, valamint az Amerikai Polgári Szabadságjogok Egyesületét képviselő Anthony Romero, Snowden amerikai ügyvédje videóláncon válaszolt kérdésekre. Gill éppen Ausztráliában volt, amikor a Guardian akkori főszerkesztője, Alan Rusbridger felhívta telefonon, „ugorjon be” Hongkongba pár órára, mert kollégái tanácsot kérnének tőle. Csak ott szembesült vele, milyen titkos művelet közepébe csöppent. A jogi kockázatokról kérdezték, de addigra a kocka már el volt vetve, a sajtóprojekt elindult. Phillips szerint Poitras dokumentumfilmjének fő erénye, hogy hitelesen megörökítette Snowden vívódásának pillanatait. Az egész ügy arra is rávilágított, hogy itt nem egyik vagy másik országot érintő, hanem globális problémákról van szó, így több ország újságírói is együttműködtek. Amikor a brit törvények már akadályt jelentettek, az amerikai média – az amerikai alkotmány első számú kiegészítése védelmében – nagyobb szabadsággal tehetett közzé információkat.

Anthony Romero korábban más ügyekben már dolgozott együtt Greenwalddal, így került a képbe. Mindössze kétszer volt alkalma személyesen találkozni ügyfelével, Snowdennel Moszkvában. Konzultációikhoz ugyanakkor be kellett szereznie egy rendkívül drága berendezést, amely katonai szintű biztonsági kódolásra alkalmas. A legérzékenyebb kérdésekről nem tárgyalnak videóláncon. Snowden ügyvédje szerint ügyfele leleplezései emberi jogi kérdéseket érintenek. „Az emberek alapvető személyes szabadságjogait sérti, ha a kormányzat nyomon tudja követni legbizalmasabb kommunikációjukat is mindenféle átláthatóság, ellenőrzés nélkül” – mondta. Szerinte a Snowden által nyilvánosságra hozott programokkal az a fő baj, hogy nem a „rosszfiúkat” veszik célba, hanem mindenkit, válogatás nélkül. „Ha mindig csak arra figyelünk, hogy épp ki hallgat le minket, ki olvassa a levelezésünket, akkor alapjaiban sérül a szólásszabadság” – szögezte le. Romero úgy véli, Snowden az első, de biztosan nem az utolsó közérdekű bejelentő, aki a kormányzatok túlkapásairól hajlandó információkat közzétenni. Szerinte a Wikileaks-alapító, Julian Assange, a 35 évre ítélt Manning, illetve Snowden tevékenységét egy-két évtized elteltével egyértelműen pozitívan fogják majd megítélni.