Két és fél Magyarország

Csak részben van igaza Tóbiás Józsefnek, amikor a tapolcai választások után azt mondja, mostantól új helyzet van a politikában. Nincs új helyzet. „Csak” immár pucéran látható: ránk köszöntött a hárompárti valóság. Ami persze maga is csak látszat, mert mi a Jobbikot nem gondoljuk másnak, mint a Fidesz szélsőjobb szélének, amely frissen faragott néppárti álarcban éppen a Fidesz – mint „a nemzet egészét képviselő erő” – centrumban elfoglalt helyét igyekszik elfoglalni. (Akkor is, ha ez a "centrális erőtér" eddig is nagyrészt hazugság volt. De a néma szavazókkal most nem foglalkozunk.) Tapolcával Magyarország politikai értelemben, ha nem is három, de két és fél részre szakadt. Egy rész demokratikusra, másfél rész jobb-szélsőjobbra.

Ha pedig a szocialisták elnöke ez alkalomból várja el a Fidesztől, tegye végre világossá, hol áll, akkor nagy a baj. Mert eddig is tudtuk, hogy a kormányfő (értelmezésében: a nemzet) fő ellensége a demokratikus oldal (kiemelten a baloldal) és csak másodlagosan a Jobbik. Amelyre akár titkolt nosztalgiával is tekinthet, mert a hatalom viselésének minden korlátja nélkül mondhatja ki azt, amit kormányzati ketrecében és morális szétázottságában a Fidesz már csak eldadogni tud. A demokratikus oldal (a pislákoló konzervatívoktól, a liberálisokon, és polgári demokratákon, zöldeken át, a szocialistákig, hogy túlérett kategorizálással éljünk) egyelőre csak szemléli a jobboldalon belül kibontakozó hatalmi küzdelmet, amely Tapolca után elvben mind nyíltabban kellene, hogy folytatódjon.

Kérdés: fog-e. Mert, ha a Fidesz továbbra is csak dadog, akkor a Jobbiknak dadog, ha pedig nyíltan kikel ellene, hogy a bal- és szélsőjobb elleni kétfrontos harcban a saját "centrumát" védje, úgy radikalizálódnia kell. Kellene, de ennek Európában már keményebb korlátai vannak/lesznek.

Mégis korai öröm a Jobbiké. Ha csak 2018-ban lesz a következő választás, úgy túl korán nyertek. Hosszú évek jönnek rájuk, kérdés, hogy az a néppárti hazugság, amellyel a Jobbik megkörnyékezi a nemzetet, kitart-e addig, vagy a most meghúzódó segédcsapatok a népszerűség növekedésével ismét ráéreznek az üvöltés „szépségére”. A Jobbiknak sokkal nagyobb lett volna az esélye a 2018-as hatalomátvételre, ha Rig Lajos csak egy-két évvel később bújik elő a Vona Gábor mögötti homályból, s így ellenfeleinek kevesebb idejük marad az ébredésre. Bár: ha a demokraták nem térnek észhez, ha a Fidesz is csak ücsörög, akkor végignézhetjük, hogyan oszlanak el a közeledő kormányzás felelősségének nyomasztó fellegei Vona Gábor feje fölül, hogyan építi pártját kormányzóképes erővé, hogy aztán több mint hetven év után ismét radikális szélsőjobboldali erő kormányozza az országot. Ez a szélsőjobb pedig nem lesz finnyás akár az utcán is átvenni a Fidesz által kreált törvényes keretek között megszerzett mandátumát.

Tapolca után semmi sem maradhat változatlan. A Fidesz sem. A Jobbik győzelme talán annak a Lázár Jánosnak tette a legnagyobb szívességet, aki maga erőltette ki, hogy a kormányfő, ha szinte láthatatlanul is, de csodafegyverként megjelenjen a terepen, s saját imázsát rongálja tovább. A vereség katalizálhatja a párton belüli háborút, hiszen meglehet, a Fidesz-hívők közül még akad vak, aki elhiszi Orbánnak, „van olyan, hogy a kapufáról kifelé pattan a labda”, de a párt elitjében mind többeknek látniuk kell azt is, amit Orbán nem akar látni: kapus is áll abban a kapuban.

Lejárt a kormányfő politikai szavatossága, ideje, hogy az alapító atyák helyét átvegye egy gyorsabban kommunikáló, olajozottabban hazudozó, ifjabb gárda. Élén, mondjuk Lázárral, aki mielőbb panoptikumban szeretné tudni politikai szülőit-nevelőit, s legfeljebb azt ígérheti nekik, hogy tisztességesen megépíti majd azt a panoptikumot. Orbánnak mennie kell, hogy ez a cseppet sem rokonszenves, de kétségtelenül dinamikusabb és ravaszabbul simulékony társaság megmentse az Orbán nélküli Fidesz hatalmát. Először is azzal, hogy Orbánnál alkalmasabbnak mutatja magát a kompromisszumokra a demokratikus oldallal. Lázár a hatalom birtokosának, a kormányfőnek az árnyékában, de a végrehajtó hatalom tényleges gyakorlójaként óvatosan kimondja: sem a nyilasok, sem a kommunisták nem vállalhatók, a Fidesz sosem fog koalícióra lépni velük. Jobbik van, kommunisták nincsenek. A demokratákról egyelőre nem beszél.

Ami a baloldalt illeti, ha Tóbiás Józsefnek igaza van, és igaza van, hogy Tapolca után „sokkal nagyobb a felelőssége minden baloldali vezetőnek, hogy ne önmagát, ne szervezetét, hanem azt a társadalmi modellt igyekezzen építeni, amely 2018-ban győzelemhez segíti Magyarországot”, akkor ezen a térfélen is erjedniük kell a hatalmi viszonyoknak. Mert a modell, amiről beszél, egyelőre lepel alatt lapul. Lehet ébresztőt fújni, de az kevés. Komolyan bele kell gondolni abba, amit Lendvai Ildikó ír: "a demokratikus oldal háziversenye eddig csak bosszantó volt, mostantól öngyilkosság”. A suicid hajlam persze nemcsak a baloldalé, hanem a nemzeté is, amely hihetetlen lendülettel keresi a Jobbikban saját nyakára a kötelet.

Azt mondtuk: Rig Lajos kicsit korán kopogott az ajtónkon. De: nem csak kopogott, be is lépett. Immár az előszobánkban forgolódik.