Parajelenség az egészségügyben

Még javában zajlik a kormánypárt által beígért fővárosi szuper kórház helyszínéről szóló vita, máris újabb álvitával igyekeznek a nyilvánosság figyelmét elterelni a magyar egészségügy kríziséről. Az Igazságügyi Minisztérium honlapján megjelent az a törvénytervezet, amely az elégedett beteg utólagos háláját mentesíti a büntetőjogi következményektől. Tekintsünk most el attól a szemantikai vitától, hogy a gyógyulásért ebben a formában kifejezett köszönet jelenti-e egy következő vizit, szolgáltatás esetére bizonyos előnyök igénylését az ellátás bonyolult folyamatában.

Az igazi baj az, hogy a politika vélhetően leveszi a napirendről az egészségügyi bérek felzárkóztatását. Volt már ilyen összekacsintás az államszocializmus éveiben: nem növelték a jövedelmeket, de cserébe szemet hunytak a hálapénz burjánzása felett, jóllehet expressis verbis még soha nem szüntették meg a hálapénz említett formájának büntetőjogi fenyegetettségét. Ezzel a „liberalizálással” – a munkajogba csempészett kórházigazgatói engedélyre is rálicitálva - a kormány elintézettnek véli az egészségügy egyik legsúlyosabb problémájának megoldását. Jellemző képmutatás. Nincs pénz bérre, de legalizáljuk a torz érdekeltséget konzerváló hálapénzt.

Az, hogy erről a tervezett kormányzati lépésről a Rezidens Szövetség fogalmazta meg a legélesebb kritikát, talán nem véletlen. Ők ugyanis olyan egészségügyben akarják megkezdeni gyógyító tevékenységüket, ahol nem a szürke zónába tartozó paraszolvencia a legnagyobb rendező erő. Tisztességes bért akarnak, sőt tisztában vannak azzal is, hogy az egészségügyben kialakult szokásjog szerint ők legfeljebb 8-10 év múlva uralhatják a paraszolvencia elosztását. Nem akarnak ez idő alatt megszégyenítő fizetésekért dolgozni.

Sajátosan árnyalja a hálapénzzel kapcsolatos örökzöld vitát a KSH által közzétett adat, miszerint 8,3 milliárd forint hálapénzt kaptak az elmúlt évben az egészségügy dolgozói. Ha csak ekkora összegről lenne szó, az orvosok és a nővérek boldogan beleegyeznének abba, ha a kormány béremeléssel ezt a szerény összeget pótolná. A kormány is szégyellhetné magát, hogy egy ilyen nagyságrendet (ami legfeljebb egy fél stadionra elég) nem akar béremeléssel kiváltani.

A kérdés tehát az, hogy mennyi az annyi. Sajnos azonban ennek az összegnek többszöröse a tét. 1999-ben egy Tárki tanulmány 31 milliárd forintban jelölte meg a betegek által fizetett hálapénz nagyságrendjét. 10 évvel később a Corvinus Egyetem Marketing Tanszéke által végzett kutatás 73 milliárdot becsült. Valószínű, hogy az utóbbi néhány évben csökkent a paraszolvencia összege, s ennek két oka van. Az egyik, hogy a fizetőképes betegek egy része átment a magánszektorba és ott nem hálapénz formájában fizeti meg az orvosokat. A másik, hogy a gazdasági válság rontotta a lakosság fizetőképességét.

Szorítok a pályakezdő szakorvosoknak, hogy sikerüljön kivívniuk a hálapénztől mentes egészségügyet. Erre az esélyük azonban csekély. Sokan közülük kapaszkodnak az útlevelükbe, ha a kormány ezt az álságos, a lakosságot megtévesztő jogszabályt a parlamenttel elfogadtatja, akkor egyértelművé válik, hogy a kormány nem képes, de nem is akar az egészségügy betegségeire gyógyírt találni. Csak azt nem tudom, hogy mi lesz szegény Zombor államtitkár zseniális kezdeményezésével, hogy azok a szakorvosok számíthatnak fizetésük kiegészítésére, akik aláírják a röghöz kötést és nem fogadnak el borítékot betegeiktől?