Nálunk ugyan még csaknem három évünk van az esedékes parlamenti választásokig, de a kétségtelen szélsőjobboldal máris azzal fenyegeti az elvben centristának mondott, de rokonszenveivel néha a Jobbik felé húzó Fideszt, hogy megelőzi. A kettőjük különbsége csupán néhány százalék. Különbség még, de a határvonal lassan közelít egymáshoz. Franciaországban nem virtuális választáson, hanem igazin (csupán helyhatóságin), az ottani ugyancsak szélsőjobboldali Nemzeti Front, a szintén centristának mondott UPM-et, Nicolas Sarkozy pártját még nem szorongatja, de már a nyakában nyargal. Tetemes különbséggel, mégis a nyomában jár. Marine Le Pen mozgalma viszont már megelőzte a francia baloldalt, jóllehet kozmetikázással próbálkoznak még baloldali frontról beszélni, az ottani szocialisták és távoli rokonaik már a harmadik helyen kullognak.
"Jelentéktelen közjáték"
Nálunk, ha összeadjuk az MSZP-t, a mögötte igyekvő Demokratikus Koalíciót és a többieket. körülbelül hasonló következtetésre juthatnánk. Ebből vontam le kétségtelenül azt az elhamarkodott következtetést, hogy a fasizmusból immár hét évtizede kikecmergett ország, és a pétainizmust legyőző nyugat-európai hatalom, csaknem hasonló gondokkal küszködik, mindkettőnek egyaránt jelenlévő szélsőjobboldali rémmel kell szembenéznie. Mégsem egyformán, - ez volt az én személyes tételem -, mert a gallok mögött mégis ott a több évszázados demokratikus hagyomány, és éppen azért, mert a vérükben ott a demokrácia, ha küzdelmesen is, de boldogulhatnak.
Ezt a tétet, ha teljesen még nem cáfolta is meg, de kezdi keresztülhúzni a valóság. Két egészen meglepő példa is látszik bizonyítani. Egy öregúr, részint szenilis is már, most a napokban újabb botránnyal állt elő. Amit már legalább ötször mondott, és ami miatt már többször jogerősen el is ítélték, ismét kijelentette, hogy a holokauszt és általában a gázkamrák gyakorlata „jelentéktelen történelmi közjáték volt”, miért kell ekörül még manapság is ekkora lármát csapni. Az öregúr Jean-Marie Le Pen, a francia Nemzeti Front megalapítója, a mai napig is díszelnöke. Súlyosbítja viszont a helyzetét, hogy édes leánya, Marine Le Pen örökölte tőle a pártelnökséget, ő ma az FN nagyasszonya.
Nem csak az a baja, hogy a papa fecseg, az is, őnagysága azzal a kényes fölállással néz szembe, mint nálunk Vona Gábor, a Jobbik elnöke. Görcsösen kell bizonyítania, hogy a Front nem neonáci, előfordulnak benne gondolat maradványok, azok azonban csak véletlenek, a párt egészében megjavult. A papa harciassága semmivel sem több, mint a Duna-parti cipőket megbecstelenítő Kulcsár Gergely „csínyje”. Marine Le Pennek ugyanúgy igyekeznie kell meggyőzni a közvéleményt, hogy a Front dehogyis náci maradvány, mint Vonának iparkodnia, ez már más párt, mint amilyennek indult, úton van a demokrácia felé. Franciaországban azzal súlyosbítva, hogy az édesatyát kell megtagadni, kijelenteni, a Front mai támogatóinak a többsége, őszintén szembefordult az alapító eszmékkel.
Putyin "szerelme"
Akad természetesen Franciaországban is, mint nálunk, aki hajlandó elhinni is ezt, az eset mégis földúlta a közéletet. És akkor váratlanul megint robbant egy friss, az eredetében kicsit régebbi, alig egyéves botrány, amely eléggé erősen megrendítette a kozmetikázó szándékot. Kicsit emlékeztet ez is a honi, magyar viszonyokra, és éppen frissessége miatt időszerű is. Vonáék vonzalma, egészen nyílt rokonszenve Putyin oroszországi mozgalma iránt.
Az orosz elnök budapesti látogatása után lett nyilvánvalóvá ez, a cinkosságnál is több rokonszenv. Arra nálunk egyelőre még nincsenek adatok, hogy ez az egy húron pendülés jár-e anyagi vonzattal, a Szajna partján viszont igen. Pedzegették már tavaly is, de most, március vége és április eleje fordulóján szaporodnak a tények. Jó két éve, amikor elkezdődött Ukrajnában az oroszok Krím félszigeti inváziója, Marine Le Pen önnön ösztöneire hallgatva tudatta Moszkvával, Putyin környezetével, hogy szemben a Nyugat egészének meghökkenésével, a szívük-lelkük Moszkva oldalán. Konsztantyin Rikov, az orosz törvényhozás egyik hangadó képviselője, (Marine Le Pennek személy szerint csak Kosztya), a főnök sugallatára azt üzente a francia Nemzeti Front elnökének, örömmel vennék, ha a nagyasszony személyesen tenné tiszteletét a Krímben, a nagyvilág előtt tüntetőn támogatva az akciót, akad Nyugat-Európában, aki fönntartás nélkül a Kreml oldalán áll. „Nagy szükség volna rá…”, győzködték Moszkvában Rikovot, érje el. A látogatás amúgy nem jött létre, mert Marine Le Pen országát járta, javában dúlt már a francia helyhatósági választások kampánya, nem hiányozhatott. Ellenben megérkezett a pártelnök asszony támogató üzenete, hivatalosan is elismeri a Krímnek az Oroszországhoz csatolt népszavazás eredményét, „az értékekről közösek, Franciaországnak érdeke, hogy a ’Nagy-Európa eszmét’ támogassuk, a civilizációnk azonos”. Amióta megtörtént ez a kapcsolatfölvétel idestova egy esztendő telt el, és mostanában szivárognak ki a megerősítő részletek.
Milliók a bankszámlára
A csöndes alku nem ingyen jött létre. Tavaly novemberben az Első Cseh-Orosz Bank kilenc millió euró kölcsönt utalt át a francia Nemzeti Front folyószámláira, mert a választási hadjárat rengeteg pénzt emésztett föl. Azokban a napokban tartotta vezetőségválasztó kongresszusát a Front, imponáló többséggel ismét Marine lett az elnök. Az ünnepélyes kongresszuson ott tapsolt a lelkes küldöttek között a moszkvai hatalom két ugyancsak boldog megbízottja is. Nem annyira a részetek pikáns jellege miatt foglalkozik annyira a francia minőségi sajtó az új Le Pen jelenséggel, hanem mert valóban kezd a politikai élet egyik kulcskérdésévé válni. A két hangadó hírforrás, a Le Monde és a Le Figaro azzal érvel a téma napirenden tartása mellett, hogy a közéletnek egyik alapvető problémájáról van szó. Sorozatosan követik egymást Franciaországban az országos és helyi választások, a jobboldalon el kell dönteni, pontosan ki hol áll, hogyan lehet a legeredményesebben megközelíteni a társadalom legkülönbözőbb rétegeit. A Le Monde azt írta, hogy Marine Le Pen elszánta magát, minden áron megőrzi a Nemzeti Front szélsőjobboldali jellegét, ugyanakkor számot vetve a közhangulattal, „dediabolizálni” törekszik pártját, vagyis amennyire csak módja van rá, megszabadítani „pokolfajzat” hírnevétől.
Vagyis pontosan ugyanaz a szándék, mint Magyarországon a Jobbik, és személyesen Vona Gábor törekvése. Azzal a lényeges különbséggel, hogy noha kétségtelenül sok a hasonlóság, a társadalom eltérő jellege és összetétele, demokratikus hagyományai miatt, Marine Le Pen van könnyebb helyzetben. A mögötte álló párt, a társadalom megfertőzött rétegei nagyobb intellektualitást képviselnek, neki Vonánál és a Jobbiknál sokkal fontosabb a különbségtevés. A helyzete viszont annyiban kényesebb, hogy édesapjáról van szó, ugyanakkor a mögötte álló parlamenti gárda szellemi fölkészültsége más minőséget képvisel. Ezért nyilvános állásfoglalásai is mind elszántabbak, ma már ott tartanak, hogy a médiában nem habozik kijelenteni, mind formáját, mind tartalmát tekintve elszántan szakított édesapjával.
Magyarországgal azonban van egyéb kényszerű egybeesés is. A politikai mezőny közepén Párizsban ott az úgynevezett középpárt, az UMP, a Népi Mozgalmak Szövetsége, amelynek a gyökerei még de Gaulle tábornokhoz nyúlnak vissza, és a társadalmi háttere is inkább centrista jellegű. Jelenlegi vezére, a nevében is magyar eredetű Sarkozy, minden követ megmozgat, hogy a politika egyetlen jobboldali erejeként szerepelhessen, akárcsak nálunk is görcsösen erre igyekszik Orbán Viktor. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a Fidesz az eredetét nem tudja, de nem is akarja Antal József MDF-jéből származtatni, sőt éppen szakítani igyekszik ezzel a kínos hagyománnyal. „Tiszta” jobboldali jellegét hangsúlyozná, inkább horthysta szellemi örökségét emelné ki.
Mások a hagyományok
Csakhogy az úgynevezett nemzeti jelleget elvitatja tőle a Jobbik, amely képes vonzani nagyobb választó rétegeket is. Bármilyen különösnek tűnhet is föl, Sarkozynek bizonyos mértékben hasonló dilemmával kell szembenéznie, Csak valamivel finomabban. Ha megőrizni óhajtja választói tömegtámogatását, kényszerűen udvarolnia kell a Nemzeti Front megfertőzött követőinek, ezért, ha magyar netán kirándul a francia sajtóba, hasonló jelenséggel szembesül, mint idehaza Orbán. Azzal a gyanakodással, hogy Sarkozy finom eszközökkel ugyan, de udvarol Marine Le Pen követőinek. A pártja most ugyan eléggé lényeges különbséggel megelőzte a Nemzeti Frontot, a helyhatósági választásokat behozhatatlan fölénnyel nyerte meg, decemberben azonban újabb, regionális választások lesznek, más szabályokkal. A többségi rendszert az arányosság követi, a Le Pen tábor nem csupán veszélyes vetélytárs lehet, fenyegető ellenfél is, amely már csakugyan ostromolhatja a Sarkozy-párt vezető helyét. Ezért a volt államfő kénytelen mind kegyetlenebb olyan gyanúsításokkal szembenézni, hogy kacérkodik a Nemzeti Fronttal, a szélsőjobboldal érvrendszerei felé sompolyog, hajlamos maga is az ördöggel cimborálni, csakhogy ne sérüljenek korlátlan vezéri ambíciói.
A francia politikai-társadalmi hagyományok azonban más jellegűek, mint a Duna-partiak. A republikánus meggyőződés ott több évszázados örökség, még a Hitlerrel cimboráló Pétain marsall is ragaszkodott hozzá. A Sarkozy vezette UMP egész jellegében más jellegű, mint az Orbán személyéhez igazított Fidesz. Ott valamennyire illik még de Gaulle hagyatékát őrizni, és bizonyos mértékben mentesülve a nemzedéki elfogultságoktól, jelen van benne az a valamennyire fiatalabb korosztály, amely közvetve Pompidou korszakát átörökítve, az UMP-ből hiteles konzervatív pártot teremthet. Sarkozynek már most olyan vetélytárssal kell számolnia, mint Alain Juppé volt külügyminiszter, aki az elkövetkező hónapokban veszélyes ellenfél lehet a 2017-es államfői választásokon. És jóllehet nálunk keserves azzal az eshetőséggel számolni, hogy a francia baloldalt kétbalkezességei esélytelenné tehetik az Élysée-palota 2017-es öröklésére, ha a Nemzeti Front iránt elszánt Juppé az ottani fölülkerekedő, tisztes jobboldali konzervatív erő, az Angela Merkellel egyívású folyamatosság juthat szerephez Párizsban is. Marine Le Pen és Nemzeti Frontja rovására.
Európának sem mindegy.