A színészekkel most sem volt semmi baj, hiszen még az epizódokban is a hazai színjátszás színe-javával találkozhattunk. Nem beszélve a főszereplő Haumann Péterről, vagy Reviczky Gáborról, és az ügyesen öreggé és csúnyává maszkírozott Nagy-Kálózy Eszterről. Hitelesek voltak a külső helyszínek, és még elég népes statisztasereg is megjelent a filmen. Akkor mi volt a baj?
A forgatókönyv. Ami egyre zavarosabb lett, egyre követhetetlenebb. Figurák tűntek fel, és el, akiknek nem volt lényegbevágó szerepük a történetben, de az egyik főszereplőt, a Reviczky alakította tanácsost sem érteni, hogy miért gyűlöli ennyire a Kossuth táborát már-már eszelősen védelmező honvéd-őrnagy fiát. S ha el akarja kapni, miért kell egy koporsóban magával cipelni a cukrászt, akinek a bejglijeivel egy másik kocsiban, nemcsak az őrnagy ül, hanem a szerelmese is, de még a pozsonyi szomszédasszony grófnő is. Még leginkább a titokzatos, varázsolni is képes, kocsis van a helyén, Kálloy Molnár Péter jóvoltából, talán ő a sorozat legemlékezetesebb figurája.
Aztán itt vannak a kis forgószelekből előlépő ismeretlen figurák, de forgószél nélkül is időnként felbukkan egy a cukrász lányába szerelmes, ki tudja kiféle, miféle fickó. Még „szerencse”, hogy az utolsó epizódban egymást lövi le apa és fia, aztán kiderül, hogy a debreceni bejgli-rendelő is éppen elhalálozott, felesleges volt a road-movie a hadszintérré vált országban, 1849 májusában. Lehet, hogy az alapmű, Fehér Béla regénye jó olvasmány, de csak remélni lehet, hogy Rudolf Péternek lesz még ennél jóval használhatóbb irodalmi nyersanyaga.