Törökország különös események színhelye volt mostanság. Egy ellenőrizhetetlen bejelentés nyomán megrekedt a török-kurd békefolyamat, furcsa letartóztatások történtek, néhány órára betiltották a közösségi médiát, s ez csak néhány példa. Az országban minden korábbinál nagyobb a feszültség talán amiatt is, mert nem lehet kiszámítani a hatalom újabb húzásait. S ahogy közeledik a június 7-én esedékes parlamenti választás időpontja, úgy lesz egyre vészesebb a helyzet.
Nem kérdés, hogy a Recep Tayyip Erdogan államfő fémjelezte kormánypárt, az AKP sorban negyedszerre is győz, s Ahmet Davutoglu maradhat a kormányfői székben. Az a politikus, aki 2014 augusztusa óta áll a kabinet élén, miután Erdogan átült az elnöki székbe.
Ha ennyire biztos a kormánypárt diadala, miért ekkora a harci idegesség? Nem mindegy ugyanis, mekkora lesz az AKP fölénye. A párt célja az, hogy – akár koalíciós partnerekkel - 363-nál több mandátumra tegyen szert, ez ugyanis kétharmados, alkotmányozó többséget biztosítana a törvényhozásban. Az új alaptörvényben rögzítenék: Törökország parlamentáris demokráciából elnöki köztársasággá alakul át. Így ugyanis Erdogan államfőként is teljhatalmat gyakorolhatna.
Erdogan bő tizenegy évig szolgált kormányfőként, de nem lett elege a hatalomból, sőt, lényegében egyeduralkodó vezetőként akarja irányítani hazáját államfőként is. Célja az, hogy 2023-ig, a Török Köztársaság megalapításának századik évfordulójáig a világ tíz legfejlettebb állama közé vezesse az országot.
Népszavazás a hatalomról
A június 7-én esedékes választás ezért nem egy átlagos voksolás lesz. Afféle népszavazás Erdogan hatalmának további kiterjesztéséről. Szó se róla, az elnök népszerű, az egyik legkedveltebb politikus hazájában, különösen vidéken, Kelet-Törökországban örvend magas népszerűségnek. A muzulmán értékek hangoztatása, a valláson alapuló politizálás igen népszerű a konzervatív tömegek körében.
Erdogan mégsem nem nevezheti magát a „nép államfőjének”, rengeteg bírálója akad, kivált a nagyvárosokban, Ankarában és Isztambulban. Maga Bülent Arinc kormányfőhelyettes is elismerte: „az ország fele gyűlöli az AKP-t, és spirituális vezetőjét, Erdogant”. Az államfőt azonban ez cseppet sem érdekli. Ha megszerezné a teljhatalmat, véghezvihetné nagy tervét, s nemcsak a bíráló hangokat hallgattathatná el, hanem továbbra is a hozzá közel álló cégek kaphatnák meg a zsíros állami megbízásokat.
Bár elnökként pártok felett kellene állnia, nyílt titok, hogy ő állította össze az AKP választási listáját – írja a Hürriyet című lap. Hozzá közel álló személyek sorát „nyert meg” jelöltnek. Több tanácsadója száll harcba a parlamenti helyért, de felbukkan a listán veje, Berat Albayrak neve is. Utóbbi villámkarriert futott be hazájában. Évekig az Egyesült Államokban dolgozott a Calik Holding pénzügyi képviselőjeként, 2007-ben aztán, 35 évesen, bekerült a cég felügyelő bizottságába. A holding rendkívül befolyásos vállalattá terebélyesedett Recep Tayyip Erdogan miniszterelnöksége alatt. Jelenleg már legalább 20 ezer alkalmazottja van országszerte. Számos közbeszerzést, pályázatot nyert meg.
A Calik Holdingnak is volt szerepe a török média megzabolázásában. Erdogan veje közbenjárásával térítette „jó útra” a Sabah című, 1985-ben alapított lapot, amelyet a 2000-es évek elején adtak el a Sabah Holdinghoz tartozó Turkuaz csoportnak. A lap manapság a kormányzat szócsövei közé tartozik.
Az AKP választási listája mindenesetre egyvalamit egyértelműen elárul. Hiába biztosít az alkotmány csak jelképes jogköröket az államfő számára, Erdogan továbbra is kemény kézzel irányítja saját tömörülését, senkinek sem hagy beleszólást a párt ügyeibe.
Személyi kultusz fenyeget?
Erdogan rendkívül megosztó személyiség, s ennek is nagy szerepe van abban, hogy a voksolás közeledtével mind aggasztóbbá válik a törökországi helyzet. Egyre több jel utal arra, hogy Erdogantól már a személyi kultusz kialakítása sem áll távol. Amikor nemrégiben Ankarában vett részt egy ünnepségen, az oszmán katonai kápolnában, felcsendült egy Hasan Celal Güzel volt politikus által komponált „himnusz”, amelyben a szerző nem fukarkodott az új „szultánt” dicsérő jelzőkkel.
A műben ugyanis a „vezetőnket” Attila hun királyhoz, továbbá a birodalom alapítójához, Oszmánhoz, II. Mehmethez (1432-ben foglalta el Konstantinápolyt), I. „Rettenetes” Szelim szultánhoz (az oszmán tengeri haderő létrehozója, ő zabolázta meg a janicsárokat), a Szigetváron meghalt Nagy Szulejmánhoz és az államalapító Mustafa Kemal Atatürkhöz hasonlítja. A himnusz így folytatódik: „A török nemzet hűséges Erdoganhoz, az aranylánc utolsó gyűrűjéhez”. A dalszövegíró még az alkotmánymódosításra is kitér. Nem túl meglepő módon teljes erejével támogatja Erdogan nagy álma, az elnöki rendszer megvalósulását, amelyhez Allah segítségét kéri.
Erdogan ugyan elhatárolódhatott volna ezektől a józan ész határain túlmenő megnyilvánulásoktól, de nem tette meg, sőt, éppen az ellenkezője történt. Az említett eseménynek ugyanis volt egy különösen érdekes mozzanata. Erdogan úgy fogalmazott, hogy az „Új Törökországért” folytatott harc „lesz a mi vörös almánk”. A „vörös alma”, azaz a „kizil elma” nem cseng túl jól az európai történelemben, hiszen az oszmán terjeszkedés, a pántürk ambíciók megvalósulásának rokonértelmű kifejezése volt.
A kormány módszerei
Ezek a megnyilvánulások tetszenek az államfő elkötelezett híveinek, ellenfeleit azonban még jobban elidegeníti magától, még inkább megosztja a társadalmat. A kormányzat szinte minden történést a saját javára próbál meg felhasználni. Néhány hete a kelet-törökországi Trabzon közelében megtámadták a népszerű isztambuli klub, a Fenerbahce focistáit szállító buszt: ismeretlenek rálőttek a járműre. Csodával határos módon nem történt nagyobb tragédia. A politikai vezetők politikai kérdést fabrikáltak az ügyből, nem mulasztottak el egyetlen lehetőséget sem arra, hogy kifejezzék együttérzésüket a gárdával.
A kormányzat mindent elkövet azért, hogy napirenden tartsa a néhány héttel ezelőtt szélsőbaloldaliak által meggyilkolt ügyész, Mehmet Selim Koraz esetét is. Az egész világot bejárták a képsorok, amint a szélsőségesek fegyvert fogtak a férfi fejéhez. Később megölték, miután nem teljesítették követeléseiket. A kormány azóta a terrorellenes küzdelem élharcosának tünteti fel magát, amely mindent elkövet azért, hogy a jövőben elkerüljék a hasonló eseteket.
Hogy ez az igyekezet mire lesz elég, egyelőre nem tudni. A legutóbbi felmérések szerint azonban az AKP nem szerepel jobban a következő parlamenti voksoláson, mint legutóbbi 2011-esen, amikor 327 képviselői helyre tett szert, tehát majdnem negyven mandátummal maradt el a kétharmadtól. Másfél hónappal a választás előtt reménytelennek tűnik, hogy a párt ily mértékű népszerűség-növekedésen menjen keresztül, ezért is vetnek be mindent az AKP szorgos kampánystratégái.
Ez az agresszív kormányzati előrenyomulás azonban visszaüthet. Felmérések szerint a legnagyobb ellenzéki tömörülés, a Köztársasági Néppárt (CHP) évek óta nem állt ilyen jól, népszerűsége eléri a 30 százalékot. A legnagyobb győztes azonban a kurd HDP lehet, amely első ízben nemcsak egyéni jelölteket állít, hanem pártként is megméretteti magát. Várhatóan sikerül átlépnie a 10 százalékos parlamenti küszöböt.
Az AKP minden bizonnyal koalíciós társra lesz utalva. Nem lesz azonban könnyű partnert találni. Kizárt, hogy a CHP szövetkezne Erdoganékkal, s a kurd HDP elutasítása is előre borítékolható. Felettébb valószínűtlen az is, hogy a nacionalista MHP igent mondana az AKP esetleges megkeresésére.
A kampány már lázasan folyik, amiből a TRT állami tévé is kiveszi a részét. A csatorna arra hivatkozva utasította el a CHP reklámfilmjének közlését, hogy bírálják benne a kormánypártot. „Az indoklás a politikai a politikai szatíra példája” – közölte a néppártiak egyik illetékese. Alighanem még sok meglepetés éri az ellenzéket a voksolásig.