Nem szeretnék bíró lenni

A napokban megkérdezte az ötéves unokám, mi akartam volna lenni, ha nem ez akartam volna lenni? Megpróbáltam fiúsra venni, hogy katona, meg vasutas. Az igazit úgysem értette volna meg: bíró.

De ma már nem szeretnék bíró lenni. Volt időszak, amikor azt gondoltam, hogy a bírónál nincs is szabadabb ember, mert csak egyetlen „gazdája” van, egy jó kiállású csaj, Justitia. De mára a hivatás szépsége is megkopott, meg mintha az istennőt is megviselte volna mindaz, ami fölött szemet kell hunynia.

Olvasom a hírekben, hogy megint elővették azt a „kémpert”, amelyben Szilvásy Györgyöt, a Gyurcsány kormány (megint a Gyurcsány!) egykori titokminiszterét vádolják kémkedéssel. Már annak idején sem értettem, hogyan lehet éppen azt az embert ilyen ürüggyel bíró elé citálni, akinek hivatalból az a dolga, hogy lefülelje az ellenség kémkedőit, sőt, „államellenes bűncselekményre való felbujtással” gyanúsítani az állam felkent szolgáját? Azt gondoltam, régen lerágott csont, egy zsákutcába futott koncepciós ügy, de, hogy újra elővegyék? Szegény bíró!

Az elmúlt fél évtizedben rá kellett ébrednem, hogy az Orbán-rezsimben minden elképzelhető, sőt, még annak az ellenkezője is. Az igazságot is lehet „relatívnak” tekinteni, szabadon értelmezni annak függvényében tetszik-e vagy sem a nekem mutatott „orcája”. Ha a bírói verdikt a politikai ellenfél ellen szól, akkor a hivatalosságok tapsolnak és az igazság győzedelmét harsogják, ha nem tetszik az ítélet, egyszerűen megvonják a vállukat és tudomást sem vesznek a döntésről. Még jó, ha nem mossák meg a nyilvánosság előtt a bíró fejét!

Ezért nem szeretnék ma bíró lenni. De így mégsem magyarázhatom el az ötévesnek.