A sajtó egésze nem tulajdonított túl nagy jelentőséget annak, hogy vasárnap, egy fiataloknak szóló műsorban lépett fel Francois Hollande elnök. Két nappal az esemény után nem foglalkozott többet vele, sem a Le Monde, sem a Le Figaro részletesebb kommentárt nem fűzött hozzá. Inkább csúfolódott.
A lapok azon töprengtek, miért dönthetett az Élysée ura úgy, hogy éppen ebben a szokatlan időpontban és e csatornán szólaljon meg, ráadásul, két óra hosszat fecsegjen, nem éppen jelentős témákról. Némelyek arra jutottak, hogy azért próbált közeledni az ifjabb generációhoz, mert tagjait érinti legjobban a munkanélküliség, amely a társadalom kulcskérdése. Az ifjú korosztály helyzete amúgy is sanyarú, csaknem reménytelen.
Csakugyan erről is szó lehetett. S erre utalt is bevezetőjében Hollande, de inkább csak kutyafuttában. Annyit említett, hogy a huszonöt esztendősnél fiatalabb korosztály, annak is az a része, amely csak rövidített munkaidőben dolgozik, csekély bérért, kiegészítő juttatásra, úgymond prémiumra számíthat majd. És lesznek új könnyítések, az inasok számára is, enyhítenek az őket foglalkoztató vállalkozások terhein.
Hollande úgy vélte, „nagy szociális reformja” ötéves államfői megbízatásának legfontosabb része (tegyük hozzá, hogy már három évnél több is letelt belőle). A nagy intézkedések alaposabb kifejtése azonban elmaradt. Pedig a most megtartott megyei választás előtt, amelyen a Szocialista Pártot súlyos veszteségek érték, már pedzették azt, hogy az elnök nagy bejelentésre készül.
A műsorból azonban jobbára nem ez keltette a legnagyobb figyelmet. Hanem az a bejelentés, amely csakugyan meglepetést keltett, amely szerint az államfő maga fordul a francia alkotmánybírósághoz, az Alkotmánytanácshoz, hogy az alaptörvény felett őrködő testület vizsgálja fölül a lehallgatási módszereket. Azokat, amelyeket a biztonsági szervek alkalmaznak az állampolgárok telefon- és egyéb beszélgetéseinek a megfigyelésére, levelezésük ellenőrzésére, amit egyébként a nyugati rendszerek a náluk kevésbé szabad társadalmakban emberjogi szempontból általában kifogásolnak.
Bár az is igaz, hogy e módszereket Nyugaton is egyre nélkülözhetetlenebbnek állítják be, utalván arra, hogy így szavatolják a társadalom és az állam biztonságát. Hollande szavai mindenesetre azt sejtették, hogy a tekintetben Franciaországban is sokszor túllő a célon, emiatt is van szükség az erre vonatkozó rendelkezések fölülvizsgálatára. Megemlítette, hogy „fölhatalmazás nélkül senki nem fülelheti le a magánbeszélgetéseket, csakis akkor, ha indokolt a terrorista tevékenység gyanúja”, de a téma futólagos említése is elég volt ahhoz, hogy a Canal+-on való fellépésének legfontosabb témájává lépjen elő.
S ott volt egy másik téma is, amelynek az említését, pontosan annak módját, a sajtó nagy része „kétbalkezesnek” minősítette. Decemberben regionális választásokat rendeznek, és különösen az Atlanti-óceán vidékén a szélsőjobboldal nagyarányú előretörésre számítanak, kivált a szocialisták rovására.
Hollande támadást intézett Marine Le Pennel, a Nemzeti Front elnökével szemben, azzal vádolta, hogy „az 1970-es évek kommunista röpcéduláinak a szellemében agitál, amikor azt követeli, zárják le a határokat, államosítsák az ipart, üldözzenek ki bizonyos pénzügyi csoportokat, hogy az országot fenyegető minden kockázat eltűnjék. Azért agitál így Madame Le Pen, említette, mert ezen a vidéken még mindig „elég jelentős a kommunista befolyás”. Azzal a különbséggel, hogy a kommunisták nem a „szegények elűzéséért szállnak síkra”.
Pierre Laurent, a Francia Kommunista Párt (FKP) jelenlegi főtitkára azonnali nyilvános bocsánatkérést követelt Hollande-tól, arra emlékeztetve őt, hogy az 1970-es években a szocialisták közös programot írtak alá a kommunistákkal. Mint fogalmazott, Hollande megfogalmazása „nem ügyetlenség volt, híven tükrözte a Szocialista Párt baloldali egyeduralmi törekvéseit, a mai államfő nem építő partner, mint a maga idejében Mitterrand volt”. Mellesleg az Élysée-palota közölte, esze ágában sincs bocsánatot kérni.
Nem meglepetés, hogy az a csekély számú vezércikk, amely az elnök fellépéséről született, jobbára gúnyos hangvételű volt. Azt emelték ki, hogy Hollande „egy szórakoztató műsorban csak tékozolta az államfői szavakat, tréfálkozott, sanzonok csatornáján beszélt, lapos kifejezéseket használt, összességében pocsék variété műsora volt”. Az egyetlen szinte komoly hangú kommentár a Le Monde-ban jelent meg, az sem közvetlenül a Canal+ produkciójáról, hanem a Szocialista Pártnak június elején összeülő kongresszusára utalt.
Jean-Christophe Cambadélis első titkárnak három más vezetővel együtt sikerült többségi álláspontot fabrikálnia, és ezzel megmentette a kongresszust, de a pártot nem. A szocialistákat komoly veszélyek fenyegetik. A legutóbbi időközi választásokon tömérdek szavazatot veszítettek. A taglétszám hivatalosan 160 000, a gyakorlatban azonban tavaly mindössze 60-70 000-en fizettek tagdíjat. Maga a párt – írta a Le Monde – „részeg hajó, amelynek van ugyan kapitánya, de nincs benne újító hajlam”.
Ugyanakkor Nicolas Sarkozy újult energiával készül a következő, nem egészen két esztendő múlva esedékes államfőválasztásra, amelyen 2012-es csúnya vereségéért visszavágni készül, egyelőre valóban a győzelem reményében. Sajtóvélemények szerint „harapós kedvében van”, az egész konzervatív tábort maga mögé akarja felsorakoztatni. Méghozzá látványos elképzeléssel, az eddigi UMP-t, (Népi Mozgalmak Szövetsége), amelyet annak idején maga keresztelt el így, most átvarázsolná „Köztáraságiakká”, nagy tagtoborzás kíséretében.
Azt hirdeti, „az a dolgom, hogy cementként tartsam össze ezt a családot, hiteles alternatívát kínáljak föl az országnak”. Közvetlen környezete szerint „igazi politikai ragadozóvá vált, visszanyerte eredeti természetét. Harcosan kemény, készen áll a megmérkőzésre”. Később azonban kemény politikai küzdelmek várnak rá. Méghozzá a saját táborában. Nem léphet föl egyetlen jelöltként, az UMP-ben, (még így nevezi a pártját), jövőre előválasztásokon kell szembenéznie két ellenféllel, mindenekelőtt Alain Juppé volt külügyminiszterrel, Lyon nagyon népszerű polgármesterével, a nála sokkal mérsékeltebb és diplomatikusabb vetélytárssal.
Akinek eközben szövetségese is van: Francois Fillon egykori kormányfő, maga is harcra kész, nem kevésbé elszántan. Sarkozyvel szemben az előnyük a nagyobb higgadtságuk, megfontoltságuk. A volt államfő abban bízik, meglehet e két úr kényelmes helyzete pillanatnyilag csak látszólagos, nagyobb a népszerűségük a jobboldali érzelmű lakosság körében, a párt „kemény magjában”, a „funkcik” között azonban inkább ő a favorit.
Becslések szerint a 2017-es elnökválasztás első fordulójában legalább 10 millió voksra van szükség a továbblépéshez, a második menetbe jutáshoz, a végleges győzelem húszmillió voksolót igényel. Az UMP előválasztásán egymillió követőt kell mozgósítani. A külföldön kevésbé ismert Odoxa közvéleménykutató a L’Express hetilap számára készített fölmérést, és ez egyelőre annyit mutatott ki, hogy elkezdődött a Sarkozy-Juppé párbaj. A friss arányok szerint Sarkozy előnye csekély, 51 százalékos, Juppé mögötte 49 százalékot mondhat magáénak, minden elképzelhető még.
Hollande elnök pedig, ha nem lesz más szocialista jelölt, 2017-ben elvben megkísérelheti második mandátumának a megszerzését. Mint mondta, később dönti el, vállalkozik-e a két év múlva esedékes megmérettetésre. A jövő esztendőnél semmiképpen sem hamarabb. Nem lesz unalmas a következő erőpróba sem.
