„Hogyan lehet riportot készíteni egy olyan településen, ahol nemhogy névvel, de név nélkül sem áll szóba velünk senki?” 2013 novemberében ezzel a kérdéssel indítottuk beszámolónkat az ócsai devizahiteles lakóparkból. A napokban újra ott jártunk, és csak annyival tudjuk kiegészíteni, hogy már lelket sem látni a vonalzóval tervezett mesterséges faluban. Bízunk benne, hogy azért, mert napközben mindenki dolgozik.
Ez részben igaz is. A közelben működő horganyzóüzembe szinte mindig van felvétel, de sokan ódzkodnak az ottani munkavállalástól. Azt mondják, a vegyszeres kádak gőze mérgező, irritáló, ezért veszélyes ott dolgozni. A cég erről nyilván másképpen vélekedne, s feltesszük, valóban mindent elkövetnek munkásaik védelmében – de a szóbeszéd erős. Van azután a növénynemesítő cég a szomszédságban, ott is jövedelemhez juthat, aki akar. Csak nem mindenki akar.
Érdemes felidézni, hogy a kezdetektől minden jó érzésű, és világosan látó hozzáértő, és kívülálló által élesen támadott ócsai projekt víziója mi volt. Az otthon nélkül maradt kárvallott devizahitelesek kaptak volna itt átmenetileg hajlékot, kertet, lehetőséget. A talpraállás előszobájának tervezték - lett belőle egy hatalmas pénztemető. Egy koncepciótlan, életidegen gettó. A falutól több kilométerre, a vasútállomástól ötre.
Csakhamar kiderült azonban, hogy az ország távoli, de még közelebbi szegleteiből sem tolongtak az otthontalanná vált emberek. Pedig ekkoriban még 500 házból álló „lakóparkot” (már a név is vicces, ha akár a Pasa parkkal hasonlítjuk össze) álmodtak. Nos, az első ütem 80 háza sem akart megtelni. Az pedig, hogy ma minden épületben laknak, pusztán annak köszönhető, hogy a látványos kudarc miatt a kormány koncepciót váltott.
Katasztrófa sújtotta területekről kitelepítettek átmeneti szállásává minősítette át a telepet, ennek minden hátrányával együtt. A deviza-sorstársakból verbuválódott első 40 család kapott még ugyanennyi reményvesztettet - utóbbiak viszont a kilábalás legcsekélyebb remény nélküliek.
Megjelent a széthúzás, az acsarkodás, a klikkesedés. Sok lett a problémás lakos, akik úgy vélik, mindent helyettük old majd meg valaki – állam, önkormányzat, akárki. Legalábbis, ami pénzbe kerül. Mások emiatt bezárkóztak, és nem érdekli őket semmi, néha egy sportesemény mozdítja csak meg őket. És ami „régen” sosem fordult itt elő, visszatérő vendég lett a faluban a rendőrautó.
Ha ez lehetséges egyáltalán, akkor azt mondhatjuk: a halott falut is megölték azok, akik emberek sorsát íróasztal mellett, ácsceruzával rajzolják, és baltával faragják. És nem akad senki, aki azt mondja, térjetek észre.
Vajon mit mondhatunk arról az elméről, aki a falu szélére, a bekötőútra, távol a házaktól, a füves grund mellé építtetett mozgássérült parkolót? Aki viszont a főúton lévő buszmegállótól nem tervezett járdát a telepig, hogy árkon-bokron-sáron kelhessenek át azok, akik ott szállnak le, az ottani kisboltban vásárolnak. Az sem tökéletesen világos, hogy száz méteren belül miért van két megállóhely.
Kénytelenek vagyunk megint idézni a másfél éves cikkünkből: „annak is örülnének, ha egy egyszerű buszforduló épülne, mert messze a falu, és ritkán van bejárás. De ezt persze kifelejtették a tervekből. Mert az "okosok" buszt is csak képen láttak, és nem tudják, hogy az általuk tervezett szűk utakon nem képes megfordulni.”
Az olvasó nyilván már kitalálta: buszforduló azóta sincsen. Így rendes céljárat sem, ámbár az önkormányzat a falu pénzén felfogadott egy kisbuszos vállalkozót, aki besegít a közlekedési gondok enyhítésébe. Ez azért remek dolog, mert az ős-ócsaiak emiatt még jobban utálhatják, ha akarják a „telepieket”.
Egy szakember javaslatára megkeresték a Volánt, hogy indítson körjáratot a Népligettől Gyálon, Ócsán át Dunaharasztiig, illetve onnan vissza. Ez nem csak az ócsaiaknak lenne jó, de az érintett teleüléseknek is minőségi változást jelenthetne a közlekedésben. Választ sem kaptak.
A hétköznapokkal azért elvan a pótfalu. Szombaton viszont csak reggel van egy busz 8-kor, tízkor egy vissza – halljuk. Vasárnap ez sincs. De hová is mennének, ha minden zárva?
Ismerőssel találkozunk. A mozgáskorlátozott Ofella János az első beköltözők egyike. A Tokodról ideköltöző család 2013-ban lelkesen mesélt lapunknak, hogy 60 négyzetméteres otthonát ötödmagával lakta be, és szép reményekkel néz a jövőbe. Mostanra Ofella úr állást kapott: a máltai szeretetszolgálat helyi irodájában számítógépes adatrögzítést végez. Ennek megfelelően nem is igen nyilatkozna, mert ahhoz már engedély kell. Mi elmegyünk, ő marad, nem is igen forszírozzuk a beszélgetést.
Az iroda előtti lépcsőn egy asszony ül, fiatal fiúval beszélget. Ő itt afféle telefon-felügyelő. Mondja: délután háromig a szeretetszolgálat készülékén ingyen telefonálhatnak a helyeik, de csak előzetes bejelentkezés után, és kizárólag hivatalos ügyben. Fülke nincs a telepen. Autója sok lakónak van, de a látszat kicsit csal, mert a legtöbbnek csak kevés benzin lötyög a tankjában, ezerszer meggondolják, elinduljanak-e vele. Ráadásul nem tennénk le a nagyesküt, hogy akár csak a felének is érvényes a műszakija.
Az egyik portán egymást érik a drága autók, talán tucatnyi is áll ott. Autószerelő – böki oda egy ritka járókelő, látva bámész tekintetünket a kerítésnél. Ezért is érdemes volt idáig eljönnünk, hisz autószervizt műhely nélkül eddig még nem láttunk.
Minthogy a kihalt utcákon végképp reménytelennek tűnik a szóbaelegyedés, elzarándokolunk a boltig. A bejáratnál reklám: „Hazai termék, magyar bor”. Érdeklődnénk forgalomról, miegymásról. Barátságos eladónő tanácsolja: álljunk ki az ajtó elé, és számoljuk meg a vevőket. Meghallgatjuk még, hogy az újságírók mind bunkók, szemben a csiszolt modorú útszéli boltosokkal. Miután hamar ismét a friss levegőn találjuk magunkat, már nincs érkezésünk megkérdezni vajon a boltban van-e hitel. Persze a hitelkárosultak telepén miért is lenne…
