Gyilkosságra hajlamosak vagyunk

Publikálás dátuma
2015.04.24. 03:12
A Karamazov testvérek előadása letaglózóan is felemelő, gyötrően is szép FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT
Tíz napja zajlik a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó a Nemzeti Színházban. Tizenhárom országból húsz produkció érkezik a jövő hét keddig tartó seregszemlére, amit második alkalommal rendeznek meg. Eddig nagy előadásokat és vitatható produkciókat is láthattunk.

A poklok poklába visz bennünket a világ egyik legjobb rendezőjének tartott Luk Perceval A Karamazov testvérek előadásával, amit a hamburgi Thalia Theater vendégjátékában láthattunk a Nemzeti Színházban. Közszemlére teszi az emberi kínt, behatol a lélek legmélyebb bugyraiba, reflektorfényt vetít rá, kinagyítva megmutatja nekünk, hogy tessék, ilyen vadállatiasan kegyetlenek, szadistán őrültek, kéjesen gyilkosságra hajlamosak vagyunk.

Bűnösök és kibírhatatlanok valamennyien, egy amúgy is elviselhetetlen világban. Főleg a második rész közben már ki kellene rohanni a színházból, mert olyan tükröt dug az orrunk alá, ami elviselhetetlen, de nem lehet sehová menekülni, mert annyira nagyszabású, olyan letaglózóan is felemelő, gyötrően is szép, és hihetetlenül magas színvonalú produkció, hogy az ember csak ül a székében, átadja magát a vad érzelmi hullámzásoknak, Dosztojevszkij kegyetlenül zseniális mondatainak, és a tébolyítóan remek színészi játéknak.

Már a díszlet is félelmetes, és grandiózus, számtalan, fölülről lelógatott, hatalmas, láthatóan nehézsúlyú fémrúd szabdalja az amúgy lényegében üresen hagyott teret, mintha temérdek megkondítható harang óriási fogantyúi lennének, és amikor megmozdítják őket, vészterhesen, fenyegetően, vagy éppen engesztelően, szólnak is a harangok, hol-csak egy-kettő, máskor egy egész harang-zenekar zendít rá lúdbőröztetően. Ezek közül a fémrudak közül, melyek olyanok, mint egy útvesztővel teli, kiismerhetetlen, és csaknem kiúttalan rengeteg, kerülnek elő a háttérből a szereplők, és eltörpülnek e különös fémerdő közegében.

Nincs is nagyon más díszlet, csak néhány szék az előtérben, melyekről azt is mondhatnám, hogy vallatószékek. Aki rájuk ül, ha igazat mond, ha hazudik, erőteljesen vall magáról, kiadja magát, megmutatja azt is, amit minden akaratával leplezne. Perceval a sötétségből kihasított fénnyel drasztikusan ráfókuszál a szereplőkre. Megmutatja valamennyi arcizmuk rezdülését, ideges rándulását, ahogy maguk előtt védekezően összekulcsolják a kezüket, vagy éppen remegtetik a lábukat.

Ruhában is meztelenre vetkőzteti, és ezzel kiszolgáltatottá teszi őket előttünk, hogy látva lássuk, mi is mennyire sebezhetően, rémisztően kiszolgáltatottak vagyunk, és belőlünk is mennyire előtörhetnek pusztító szenvedélyek, bármennyire is igyekszünk ezeket a társadalmi konvencióknak megfelelően visszafojtani.

A múlt nyáron, Gyulán láthattuk Perceval egy másik felejthetetlen előadását, a Macbethet, az is lidércesen hátborzongató volt, abban fenyegető, lázas, fékevesztett erotika tombolt, ami lidércesen fonódott össze a véres hatalmi tobzódással. Az a produkció temérdek, felfokozott hőfokú, akár halálos extázissal járó, mozgással párosult, a Karamazov testvérek előadásában leginkább csak ülnek a szereplők, és hosszan mondják és mondják a magukét.

Ebben az esetben a szó válik agresszióvá, a nézés barbárul elviselhetetlenné, akár egy kisujj rezdülése hátborzongatóan fenyegetővé. Nincs mód a színészek lenyűgöző teljesítményének taglalására, a fiatalok is elsőrangúak, valamennyien igazi egyéniségek, miközben egységes stílusban játszani képes, irigylésre méltó társulatot alkotnak.

Az Arlequin, a szerelem által pallérozva francia előadása a Compagnie La Piccola Familia előadásában nem hagy ilyen mély nyomokat, de szerethető előadás, Marivaux poétikus álomból szőtt világát, kedves vásári figuráit, bohócos alakjait, a maguk nagy lelkével, szerelmetes lényével, túlcsorduló, giccshatáron mozgó érzelmességével. Az ifjú, fenegyereknek számító rendező, Thomas Jolly ettől nyilvánvalóan kicsit ódzkodik, sötétebbnek, egyenesen Beckett-re emlékeztetően abszurdnak látja a világot, és ezt bele is rendezi ebbe az elemeltebb stílusú, mesés darabba.

A látvány szintjén, ami fölöttébb festői, szépséges víziók sorából áll, marad a lebegő álomvilág, de a szereplők gesztusai, cselekedetei, ármánykodásai meglehetősen eldurvulnak, és igencsak rút jövőképet festenek. A romantikusan érzelemdús história szikárabbá, borzongatóbbá válik. Vitatható ez a megoldás, hiszen különös „öszvér” keletkezik, de megkapóak az alakok, jók a figurák, anbiciózusan lendületesek a színészek, hat az előadás.

Érdekes, hogy a lengyel Maska Teatr viszont az abszurd drámairodalom klasszikusát, Tadeusz Rózewicz Fehér házasság című darabját némiképp elviszi a romantika, a kedvesség irányába, egyébként ugyancsak egy szerethető előadásban. Az a darab a testiség eluralkodásáról regél, arról, hogy képtelenek vagyunk úrrá lenni az ösztöneinken, kibukik belőlünk az állat, kétségbeesetten, de elég sikertelenül, próbáljuk kontrollálni a cselekedeteinket.

Óhatatlanul be vagyunk zárva testünk börtönébe, és ez a testiség olykor önállósodik, elszabadul, pusztítóvá válhat. Oleg Ziugzda rendezésében mindegyik szereplőnek csaknem életnagyságú bábuja van, látszik mögötte a színész is, így jól érzékelhető a tudathasadás, hiszen a báb olykor szinte önállósodik a mozgatójától, mást akar, mint ő. Kedves, humoros, játékosan tehetséges a produkció, de nem olyan döbbenetes, zsigerekbe hatóan fájdalmas, mint amilyen Rózewicz darabja.

Szerző

Fájdalmas üvöltés a szabadságért

Publikálás dátuma
2015.04.24. 03:11
A Kutyaház díszlete kétszintes ketrecből áll FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT
A Madách Nemzetközi Színházi Találkozó egyik leginkább várt előadása az Apolló mozi (Cinéma Apollo) volt. A svájci Théâtre Vidy-Lausanne produkcióját Matthias Langhoff és Caspar Langhoff jegyzi rendezőként.

Matthias Langhoff nagyon jó névnek számít az európai színházi körökben. Fénytervezőként kezdte színházi pályáját, így rendkívüli érzékkel alakítja ki ma is az előadásainak a látványvilágát. Az Apolló mozi látványával nincs is semmi baj, hiszen több rétegű teret érzékelhetünk. Egy áttetsző vetítővászon mögött zajlanak a valódi színpadi események, a vetítés és az élő színpadi játék váltakozik, illetve az első, jóval rövidebb részben, a filmmé a főszerep, a másodikban pedig a színpadi játéké.

A film a filmben játék jó ötlet, hiszen a történet filmes, vagyis egy moziban játszódik, Riminitől úgy 500 kilométernyire északra. Kevéssel a második évezred előtt. A filmszínházban Hans Reinghold régi filmjét, az “Odüsszeusz hazatérését” játsszák. A moziba beténfereg egy férfi, rendel egy sört a popcorn-t áruló bárpultos nőtől. Kettejük találkozása nyomán két teljesen különböző sors fonódik mégis valamilyen módon egymásba.

A filmrendező megvallja árulásait, gyarlóságait, a nő pedig magányát, kiszolgáltatottságát. A magánéleti sztorit pedig körülöleli a mitológiai történet, Odusszeusz legendája. A produkció szövegkönyvét egyébként Langhoff egy neves francia íróval, Michel Deutsch-csal együtt írta. Az előadást uralja a szárnyaló fantázia, amely újabb és újabb izgalmakat rejt, csak közben alkalmat ad arra is, hogy a néző elveszítse a fonalat, kizökkenjen. Mintha maga a valós történet kevésnek bizonyulna, és idővel maga alá temetné a rendező öntörvényű víziója.

A színészek, különösen a két főszereplő, François Chattot és Evelyne Didi mindent megtesznek, hogy élvezhető legyen a játékuk, ám, mégsem sikerül áttörni azt a bizonyos falat és ebben nem csak a már említett áttetsző vetítővászon a hibás. Úgy érezni, hogy egy remek ötlet, melyet Moravia A megvetés című regénye inspirált, lett a látvány és a túlbonyolított rendezői koncepció áldozata. A MITEM-en most először kísérleteztek a szinkronnal, nem eredménytelenül, Udvaros Dorottya, Tompos Kátya, Olt Tamás, Bakos-Kiss Gábor sokat tett azért, hogy az Apolló mozi története mégis valamennyire eljusson a közönséghez, amely egy része nem volt türelmes és előadás alatt elhagyta a nézőteret.

A Vlad Troitskyi rendezte Kutyaház (Felülnézetben. Alulnézetben) című előadást viszont nem hagyták el a nézők, pedig a rendező nem bánt különösebben finoman a közönséggel. A kijevi Kortárs Művészeti Központ (DAKH) produkciójának díszlete kétszintes, alul egy szűk alacsony ketrecből állt, felül pedig ahová felterelték a nézők egy részét, paddal körülhatárolt nyitott teret alakítottak ki. A két szintet acélháló választotta el egymástól, a közönség fentről nézte a ketrecben zajló eseményeket. A ketrec tulajdonképpen egy bunkerként értelmezhető, ahol rabok, vagy inkább elnyomott alattvalók sínylődnek.

A főnök, egy atletikus termetű fiatalember, vegzálja őket. Történet nincs is annyira, a mozaikos jelenetekben az elnyomó hatalom könyörtelen természetrajza tárul elénk. A szürke ruhás rabok némelyikének hol énekelnie kell, szórakoztatni a fölöttük állót, de ebből inkább fájdalmas siratóének lesz, máskor takarítani, mindig a parancsnak megfelelően kell cselekedni. Ha a főnök eszik, vagy tévét néz, akkor is meg kell hunyászkodni, az alattvalók pedig ehetik a moslékot.

Ez az egész kissé didaktikusnak hat, mindenesetre ahogy múlik az idő, úgy válik egyre embertelenebbé, így emelve a tétet is, végül már csak a túlélés a cél mindenáron. A ketrec közepén egy kalitkában a fő ellenség található, őt a főnök teljesen megalázza, megfosztja őt emberi mivoltától, leönti fekáliával. Az éltető oxigén is egyre fogy, az acélhálóra felülről padlókat dobálnak, a nézőknek is el kell húzniuk a lábukat, nehogy megsérüljenek. A ketrec elsötétedik. A szünet után változik a perspektíva.

A nézőket terelik be a szűk, rendkívül alacsony ketrecbe, felül pedig szertartás zajlik, elképzelhető, hogy egyfajta rekviem a korábban elpusztítottakért. Másodjára mi, a ketrecbe szorult nézők, magunk is átélhetjük, milyen a beszorítottság, a szabadság elvesztése, amikor ránk zárják a bunker ajtaját. Fölöttünk olykor bakancsok bántó zaja hallatszik, szemünkbe a csapódó cipők csípős, könnyeztető pora hull. Egyszer valaki megkérdezi tőlünk, honnan jöttünk, van-e dalunk, himnuszunk. Először hosszas hallgatás a reakció, majd valaki elkezdi énekelni a magyar himnuszt.

A bezártak java követi. Katartikus pillanat, a dal értelmet nyer, identitást, összetartozást fejez ki. Az előadás akár véget is érhet, és ez meg is történik, előtte még folklór elemekkel vegyített kórusrészletek hangzanak el, megfordítva a hangulatot, némi reményt mutatva, hogy talán nincs még mindennek vége. Az előadást követő közönségtalálkozó sok mindent megmagyaráz. A rendező elmeséli, milyen stációkon ment át az előadás.

Elmeséli azt is, hogy a forradalom idején a társulat tagjai mindennap kimentek a térre, óránként elénekelték a himnuszt, tüntettek, este pedig mentek a színházba próbálni. Nappal a színészekből forradalmárok, este pedig újra színészek lettek, olyanok, akik a színpadon és azonkívül is a szabadságukért harcolnak. Azt hiszem, van tőlük mit tanulni.

Nem kér bocsánatot a Burgtheater

Nem kér elnézést és magyarázatot sem ad a Burgtheater a vasárnapi fesztiválszereplésükön történt akciójára a Nemzeti Színháznak írt levelében - közölte a budapesti teátrum csütörtökön az MTI-vel. A bécsi színház igazgatója postafordultával megválaszolta Vidnyánszky Attila magyarázatot kérő levelét, de a levelet nem teszik közzé.

A Nemzeti Színház kommunikációs osztálya csütörtökön azt a tájékoztatást adta, hogy a megkapták a Burgtheater válaszlevelét, de - a feladó döntését tiszteletben tartva -, ők sem teszik azt közzé. Mint fogalmaztak, a levélben semmi újdonság nem szerepel, ha nyilvánosságra kerülne, az sem vinne senkit közelebb a megoldáshoz.

A levélben nem kérnek elnézést a társulat akciója miatt és nem adnak magyarázatot a politikai nyilatkozat felolvasására, és arra se, hogy a Burgtheater igazgatója és a darab rendezője miért mondta le a fesztiválon való részvételt - mondták. Mint ismeretes, a Burgtheater vasárnap esti vendégjátéka, a Sirály előadása után egy, a magyarországi demokráciát féltő politikai nyilatkozatot olvasott fel a bécsi társulat egyik tagja a Nemzeti Színházban.



Szerző

„Beszakad tőle az ember mellkasa”

Publikálás dátuma
2015.04.24. 03:10
Jonathan Franzen azt mondta a megnyitón, hogy mindig is csillag akart lenni FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Átvette a Budapest Nagydíjat Jonathan Franzen amerikai író, a 22. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége tegnap a nyitóünnepségen. A Fővárosi Önkormányzat és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése díjának átadásán Háy János mondott laudációt, a nagyközönség pódiumbeszélgetésen találkozhatott először a mai amerikai irodalom első számú sztárjával.

Mindig is csillag akartam lenni, csillag az irodalom egén – így hangzott Jonatha Franzen első mondata a budapesti nagyközönség előtt a 22. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. A karcsú, jó kiállású író a délutáni pódiumbeszélgetésen Winkler Nóra kérdéseire jó humorral beszélt arról, neki mit jelent a regényírás. – Számomra a legjobb cucc, ami csak létezik, és amiről nem jöttem le öt éven át. Azzal a különbséggel, hogy ez a cucc nem viszi, hanem hozza a pénzt. Részletesen mesélt a madármegfigyelésről, ami az egyik szenvedély.

Találkozások Franzennel

A könyvfesztivál díszvendége ma a sajtóval találkozik. Olvasói szombaton 11 órakor hallhatják személyesen: az Európa Kiadó rendezésében a Millenáris Osztovits Termében Diszkomfortzóna címmel beszélgetés hangzik el Jonathan Franzennel Bart István és Veiszer Alinda részvételével. Ugyancsak szombaton 12.30 órakor a B17 standnál a könyveit dedikálja.

A Budapesti Nagydíj átadása előtt Háy János mondott laudációt. „Nem kockázatmentes Franzent olvasni, megroppantja az élettel szembeni védőburkunkat, nem azért, hogy jó vagy rossz szivárogjon be a repedéseken, hanem azért, hogy bejusson a valóság, az élet a maga kockázatával” – mondta és hozzátette: „Olyan finoman és mélyen ábrázol, hogy beszakad tőle az ember mellkasa.”

A magyar olvasó abban a szerencsés helyzetben van, hogy Bart István remekmívű fordításában három Franzen-regény is elérhető magyarul, a negyedik magyarul megjelenő könyvének a fesztiválon lesz a bemutatója. Az Európa Kiadónak köszönhetően eddig eljutott a magyar olvasóhoz az 1992-ben született Erős rengés, a 2001-es kiugró remekmű, a Javítások, s a 2010-es óriási visszhangot vert Szabadság. Legújabb könyve, a Diszkomfortzóna - egy másik amerikaival (Dylan Thomas) szólva – „az író arcképe kölyökkutyakorából”. Az életrajzi ihletésű kötet szombati bemutatóján a szerzővel együtt a fordító, Bart István is az olvasók elé lép.

A most 56 éves Jonathan Franzen ma az amerikai irodalom egyik legnagyobbja. Első számú sztárja. Fenegyerek. Legendák keringenek róla. Nevéhez imádják hozzáfűzni, hogy lenézi az e-könyveket és gyűlöli az internetet. (És micsoda mókás ellentmondás: minderről az internetről, közelebbről a youtube-on található interjúiból lehet következtetni.) Ő volt az, aki megtette, amit senki más, hogy a szám szerint a harmadik, a kirobbanóan nagy sikert hozó regénye (Javítások) után nem ment el a nagyhírű tévészemélyiség, Oprah Winfrey meghívására a nevezetes könyves műsorába.

Kilenc évvel később, a még nagyobb sikerű következő regénye (Szabadság) után viszont már jó hangulatban beszélgettek. Az a korábbi balhé határozottan jót tett a szerzői reputációnak. Kivételes helyre emelte a szellemi ranglétrán az, hogy tíz év után ő volt az első író, akit a Time magazin a címlapjára tett, s aláírta: A nagy amerikai regényíró.

Ezek a hírnevet fényező csillogó csecsebecsék, amelyeknek természetesen megvan a maguk súlya, de az irodalmi parnasszust az méri ki Franzennek, amit Háy János mondata jelent. Hisz hány szerzőről mondható el, hogy olyan finoman és mélyen ábrázol, hogy beszakad tőle az ember mellkasa? Franzent a családregény műfajának kirobbanó sikerű életre keltése okán szokták Tolsztojhoz, meg Thomas Mannhoz hasonlítani, ahogy egyik méltatója találóan nevezi meg Franzen mellbevágó irodalmi újdonságát: „visszaemelte a klasszikus szépirodalmat eredeti rangjára és valódi sztár lett általa.”

Budapest büszkesége, igazi kulturális csúcsteljesítmény, hogy a könyvfesztivál a fennállása több mint két évtizede alatt a kortárs nemzetközi irodalom – mondhatjuk : a világirodalom – legjelentősebb alkotói közül nyerte meg eddigi díszvendégeit. Néhány kiragadott név, Günther Grass, Ljudmila Ulickaja, Mario Vargas Llosa, Slawomir Mrozek, Umberto Eco, Jorge Semprun, Salman Rushdi neve Kertész Imréé mellett. A lista tanusítja, hogy mára a díszvendégeknek adományozott Budapest Nagydíj irodalmi tekintélyt szerzett magának az évek során. A tekintélyt öregbíti az idei alkalom, Jonathan Franzen Budapest Nagydíja is.

Franzen Illinois-ban született, apai ágon svéd felmenőkkel is dicsekedhet. Német nyelvből szerzett diplomát az egyetemen, ösztöndíjasként többször töltött hosszabb időt Németországban. A diploma után Bostonba költözött az írói karrier reményében, amikor azonban a reménye nem vált be, New Yorkba települt át, ott jelent meg 1988-ban az első regénye, A huszonhetedik város. St.Louis-t, a szülővárosát tette színhelyül, de ahogy ő fogalmaz, ez a könyve nem talált el a saját olvasóihoz.

Második regénye, az Erős rengés szerinte szintén túl dühös volt ahhoz, hogy megfogja az olvasót. A nagyívű Javítások 2001-ben egycsapásra híressé tette, a középnyugati amerikai családról szóló művel elnyerte a nagytekintélyű amerikai Nemzeti Könyvdíjat. Következő művén tíz évig dolgozott, a Szabadság klasszikus amerikai nagyregény, amelyet neveztek már az évszázad regényének és azt tartják róla, hogy évtizedek óta könyv nem rázta meg úgy az amerikai olvasókat, mint a Szabadság..

Alkotói szándékáról Franzen így vall: „Az az irodalom, ami engem érdekel, amit én akarok előállítani, arra irányul, hogy vegyük le a fedőt felületesen élt életünkről, és nyúljunk bele az alatta fortyogó forró anyagba”, fogalmaz a Magyar Lettre-ben közölt hosszabb interjújában. És még hozzáteszi: ”Örömet akarok szerezni mindennel, amit írok. Intellektuális, emocionális, nyelvi és esztétikai örömet.”

Programok standról-standra
A tegnapi ünnepélyes nyitány után mától teljes nagyüzem indul „Európa legnagyobb könyvesboltjában”: a vasárnap záruló 22. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál standjain mintegy félszáz külföldi író és félezer hazai és határon túli magyar szerző dedikál és találkozik olvasóival különböző programokon. A Millenárison idén több mint 400 esemény várja az érdeklődőket, és Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatója tájékoztatása szerint az 500 forintos belépőt le lehet vásárolni, sőt, van olyan stand, ahol dupla értékben.A fesztivál díszvendég-országa idén nem hagyományos módon valamely más ország lesz, hanem maga a 220 éves szervezett magyar könyvszakma.
A MKKE szakmai konferenciája ma délelőtt ennek jegyében foglalkozik a könyvpiac és könyvkiadás jelen problémáival. Három téma kerül terítékre: A könyvkereskedelem átalakulása, változás a terjesztésben itthon és külföldön, Digitális technika, a könyv jövője és Az állam szerepvállalása a könyvipar piacosításában. Ugyancsak az évforduló jegyében született meg a magyar próza estjének programja is Csillagtérkép címmel. Szombaton este 6 órától a Supka Géza teremben zenés szórakoztató műsorral lép közönség elé Grecsó Krisztián és Háy János, akikkel két zenész, Egyedi Péter és Kollár Klemencz László működik együtt a múlt és a jelen irodalom útjainak felidézésében.
Jordán Tamás olvassa a szemelvényeket, Juhász Anna vezeti az estet.Idén 15. alkalommal kerül sor az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljára, amely 17 szerzőt vonultat fel, köztük a magyar Mán-Várhegyi Rékát. A szerzők kétrészes pódiumbeszélgetésen mutatkoznak be szombaton 14 órától a Lázár Ervin teremben. Az alkalomra háromnyelvű kiadvány is megjelent, amelyben minden szerző regényének részlete olvasható az eredeti nyelven kívül angolul és magyarul is. Aki a könyveiket keresi, a B38-as standon megtalálja mindazt, ami fellelhető róluk-tőlük.
A Millenáris pavilonjaiban elhelyezkedő kiadói standokon sokezer könyv várja az érdeklődőket. A friss kiadások iránt érdeklődőknek az eligazodás kedvéért a MKKE külön Könyvajánló katalógusban adja közre a fesztivál könyvújdonságait. Természetesen idén is készült részletes programfüzet, amely időbeli és helyi bontásban óráról-órára felsorolja a gazdag kulturális programokat és a sűrű dedikálásokat.
A szemfüles autogramvadász a díszvendég Jonathan Franzenen kívül olyan szerzőket cserkészhet be a fesztivál idején, mint a német irodalom fenegyereke, Daniel Kehlmann, az izraeli Etgar Keret, a holland Tommy Wieriga, az amerikai Marianna D. Birnbaum, hogy csak néhány nevet emeljünk ki. De dedikálni fog Ormos Mária, Markó Béla, Závada Pál, Dragomán György, Bodrogi Gyula, Ungváry Rudolf, Ungváry Krisztián, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Nyáry Krisztián, Komoróczy Géza, Spiró György, Konrád György és még sokan a kedvenceink közül. Vasárnap 17 órától pedig Születésnapi Irodalmi Szalon várja a közönséget a Teátrumban, ahol a kerek életkorú szerzőket köszöntik a 90 éves Nemeskürty Istvánnal és Vitányi Ivánnal kezdve a sort, le egészen a 65 éves ifjakig.



Szerző