A poklok poklába visz bennünket a világ egyik legjobb rendezőjének tartott Luk Perceval A Karamazov testvérek előadásával, amit a hamburgi Thalia Theater vendégjátékában láthattunk a Nemzeti Színházban. Közszemlére teszi az emberi kínt, behatol a lélek legmélyebb bugyraiba, reflektorfényt vetít rá, kinagyítva megmutatja nekünk, hogy tessék, ilyen vadállatiasan kegyetlenek, szadistán őrültek, kéjesen gyilkosságra hajlamosak vagyunk.
Bűnösök és kibírhatatlanok valamennyien, egy amúgy is elviselhetetlen világban. Főleg a második rész közben már ki kellene rohanni a színházból, mert olyan tükröt dug az orrunk alá, ami elviselhetetlen, de nem lehet sehová menekülni, mert annyira nagyszabású, olyan letaglózóan is felemelő, gyötrően is szép, és hihetetlenül magas színvonalú produkció, hogy az ember csak ül a székében, átadja magát a vad érzelmi hullámzásoknak, Dosztojevszkij kegyetlenül zseniális mondatainak, és a tébolyítóan remek színészi játéknak.
Már a díszlet is félelmetes, és grandiózus, számtalan, fölülről lelógatott, hatalmas, láthatóan nehézsúlyú fémrúd szabdalja az amúgy lényegében üresen hagyott teret, mintha temérdek megkondítható harang óriási fogantyúi lennének, és amikor megmozdítják őket, vészterhesen, fenyegetően, vagy éppen engesztelően, szólnak is a harangok, hol-csak egy-kettő, máskor egy egész harang-zenekar zendít rá lúdbőröztetően. Ezek közül a fémrudak közül, melyek olyanok, mint egy útvesztővel teli, kiismerhetetlen, és csaknem kiúttalan rengeteg, kerülnek elő a háttérből a szereplők, és eltörpülnek e különös fémerdő közegében.
Nincs is nagyon más díszlet, csak néhány szék az előtérben, melyekről azt is mondhatnám, hogy vallatószékek. Aki rájuk ül, ha igazat mond, ha hazudik, erőteljesen vall magáról, kiadja magát, megmutatja azt is, amit minden akaratával leplezne. Perceval a sötétségből kihasított fénnyel drasztikusan ráfókuszál a szereplőkre. Megmutatja valamennyi arcizmuk rezdülését, ideges rándulását, ahogy maguk előtt védekezően összekulcsolják a kezüket, vagy éppen remegtetik a lábukat.
Ruhában is meztelenre vetkőzteti, és ezzel kiszolgáltatottá teszi őket előttünk, hogy látva lássuk, mi is mennyire sebezhetően, rémisztően kiszolgáltatottak vagyunk, és belőlünk is mennyire előtörhetnek pusztító szenvedélyek, bármennyire is igyekszünk ezeket a társadalmi konvencióknak megfelelően visszafojtani.
A múlt nyáron, Gyulán láthattuk Perceval egy másik felejthetetlen előadását, a Macbethet, az is lidércesen hátborzongató volt, abban fenyegető, lázas, fékevesztett erotika tombolt, ami lidércesen fonódott össze a véres hatalmi tobzódással. Az a produkció temérdek, felfokozott hőfokú, akár halálos extázissal járó, mozgással párosult, a Karamazov testvérek előadásában leginkább csak ülnek a szereplők, és hosszan mondják és mondják a magukét.
Ebben az esetben a szó válik agresszióvá, a nézés barbárul elviselhetetlenné, akár egy kisujj rezdülése hátborzongatóan fenyegetővé. Nincs mód a színészek lenyűgöző teljesítményének taglalására, a fiatalok is elsőrangúak, valamennyien igazi egyéniségek, miközben egységes stílusban játszani képes, irigylésre méltó társulatot alkotnak.
Az Arlequin, a szerelem által pallérozva francia előadása a Compagnie La Piccola Familia előadásában nem hagy ilyen mély nyomokat, de szerethető előadás, Marivaux poétikus álomból szőtt világát, kedves vásári figuráit, bohócos alakjait, a maguk nagy lelkével, szerelmetes lényével, túlcsorduló, giccshatáron mozgó érzelmességével. Az ifjú, fenegyereknek számító rendező, Thomas Jolly ettől nyilvánvalóan kicsit ódzkodik, sötétebbnek, egyenesen Beckett-re emlékeztetően abszurdnak látja a világot, és ezt bele is rendezi ebbe az elemeltebb stílusú, mesés darabba.
A látvány szintjén, ami fölöttébb festői, szépséges víziók sorából áll, marad a lebegő álomvilág, de a szereplők gesztusai, cselekedetei, ármánykodásai meglehetősen eldurvulnak, és igencsak rút jövőképet festenek. A romantikusan érzelemdús história szikárabbá, borzongatóbbá válik. Vitatható ez a megoldás, hiszen különös „öszvér” keletkezik, de megkapóak az alakok, jók a figurák, anbiciózusan lendületesek a színészek, hat az előadás.
Érdekes, hogy a lengyel Maska Teatr viszont az abszurd drámairodalom klasszikusát, Tadeusz Rózewicz Fehér házasság című darabját némiképp elviszi a romantika, a kedvesség irányába, egyébként ugyancsak egy szerethető előadásban. Az a darab a testiség eluralkodásáról regél, arról, hogy képtelenek vagyunk úrrá lenni az ösztöneinken, kibukik belőlünk az állat, kétségbeesetten, de elég sikertelenül, próbáljuk kontrollálni a cselekedeteinket.
Óhatatlanul be vagyunk zárva testünk börtönébe, és ez a testiség olykor önállósodik, elszabadul, pusztítóvá válhat. Oleg Ziugzda rendezésében mindegyik szereplőnek csaknem életnagyságú bábuja van, látszik mögötte a színész is, így jól érzékelhető a tudathasadás, hiszen a báb olykor szinte önállósodik a mozgatójától, mást akar, mint ő. Kedves, humoros, játékosan tehetséges a produkció, de nem olyan döbbenetes, zsigerekbe hatóan fájdalmas, mint amilyen Rózewicz darabja.
