Robert Wilson: a fényt kell először megálmodni

Publikálás dátuma
2015.04.26. 17:35
Robert Wilson amerikai színházi rendező, képzőművész előadást tart a Vígszínházban 2015. április 25-én. MTI Fotó: Szigetváry Zso
A nemzetközi koprodukcióban létrejött és a Vígszínházban is játszott 1914 után Robert Wilson a Szent István körúti társulatot is rendezni fogja – jelentette be Eszenyi Enikő igazgató a világhírű rendező hétvégi szakmai előadását megelőzően. Arról még nem született megállapodás, hogy mikor dolgozik Wilson Budapesten és arról sem, hogy milyen projektet, vagy darabot visz színre.

Sokan voltak kíváncsiak szombat délután a Vígszínházban az élő színházi legendára, Robert Wilsonra. Még azt sem vette senki zokon, hogy legalább félórát kellett várni a Mesterre, aki Linzben rendezi a Traviatát, onnan érkezett vonattal, amely késett, mentette ki a rendezőt Eszenyi Enikő, aki egyetlen magyar színészként együtt dolgozott vele a nálunk is játszott 1914 című előadásban. A nézők között, az egyik páholyban Balog Zoltán miniszter is megjelent, aki korábban fővédnökséget vállalt és támogatta az I. világháborúról szóló látványos történelmi revüt.

A szombat délutáni vállalkozás akár csalódás is lehetett volna, hiszen Robert Wilson két órán keresztül egyedül néhány dia és saját maga által felvázolt rajz segítségével mesélt pályájáról, meghatározó találkozásairól, általa fontosnak vélt előadásairól. Tehát két órán át lekötni a figyelmét a Vígszínház nagyszínpadán több száz szakmai és nem szakmai érdeklődőnek eléggé istenkísértő próbálkozás. Csakhogy Wilsont a kockázat egyáltalán nem nyomasztotta egyébként is egész életében izgatták a szokatlan feladatok. Nem véletlen rendezett akár több napig tartó előadásokat is. Ráadásul gyerekszínészként kezdte pályáját tehát azért a színpaddal is kacérkodott korábban.

El is mesélte, hogy a színpadra való kiállás módja a leglényegesebb. Wilson előadásának elején több percig némán állt, megvárta még a nézők teljesen ráfigyelnek és csak akkor kezdett bele mondandójába. Tette ezt lazán, közvetlenül, de rögtön érződött, hogy közben nagyon is pontosan előre megtervezte miként építi fel előadását.

„Hetvenhárom éves vagyok, amerikai, texasi” - kezdte. Texasban azonban a gyerekkorában a városban a művészeti élet nem volt a csúcson, ezért New Yorkba ment festészetet, építészetet tanulni. Aztán arról beszélt, miként ismerkedett meg egy fekete bőrű fiúval, akit egy utcai konfliktusból kellett kimentenie, a fiút intézetbe akarták zárni, de Wilson gyámság alá vette. Később kiderült róla, hogy sérült a hallása, ezért arra kérte őt, rajzolja le az álmait. Ebből született meg a rendező pályáját elindító A süket pillantása című maratoni néma előadás. New York után Párizsba hívták a produkciót, a rendhagyó színházi eszközökkel dolgozó rendező pedig pillanatok alatt felkapott lett a világban.

Sorra jöttek a felkérések. Wilson életében volt még egy másik sorsdöntő találkozás. Egy másik fiúval való megismerkedés, aki értelmileg sérült intézetben nevelkedett, de a rendező felfedezte a fiatalember rendkívüli képességeit. Később alkotótársa lett és több produkció ihletője. Aztán az egyik dián a nagymamája volt látható. Elmesélte, hogy a nagyit egyszer felhívta, nincs-e kedve a Levél Viktória királynőnek című előadásának a címszerepét eljátszani. A nagymama végül ráállt a dologra, a rendező kiment érte taxival, de a nagyi arról beszélt, hogy kilenc gyógyszert kell szednie különböző betegségeire és szenvedélyesen vallott az egészségügyi állapotáról. Aztán megkérdezte Wilsont, mit kell mondania az előadásban. A rendező csak annyit válaszolt, nagyi ezt mond el, amit most nekem…

Robert Wilson arról is beszélt, hogy számára a legfontosabb eszköz a mozgás, a zene és a fény, sokat tanult Merce Cunningham koreográfustól és John Cage zeneszerzőtől. A sok élvezetes anekdota után Wilsont a közönség is megszólíthatta. Az egyik kérdésre azt felelte: „nem próbálom megváltoztatni a világot, nem teszek politikai nyilatkozatot a színházban, ahol a vallásnak sincs helye. Az én munkám nem prédikáció, nem hirdetek igét, a kereszténység rekvizitumait én a fényre cserélem, amit mindig először kell megálmodni.”

Szerző

A Magvetőt választották az Év kiadójának

Publikálás dátuma
2015.04.26. 16:53
Fotó: Népszava
A Magvetőt választották idén az Év kiadójának a könyvszakmai képviselői, az Év vidéki könyvesboltja a vecsési Market Central Líra Könyváruház lett, míg az Év fővárosi könyvesboltjának járó díjat a Rákóczi úti Fókusz Könyváruház vehette át a 22. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál zárónapján vasárnap.

A negyedik alkalommal átadott Év hangoskönyve díjat idén Esterházy Péter nyerte el a Ha minden jól megy és A mi a bánat című kiadványaiért.

Szintén átadták a legjobb oktatásban hasznosítható kiadványokat elismerő Budai-díjakat is, amelyet a Zrínyi Kiadó A Nagy Háború 1914-1918. című dobozkönyve, valamint a Holnap Kiadó gondozásában megjelent, hangzóanyaggal kiegészített Virtuózok című kötet nyerte el.

A díjátadón idén először átadták a "Fehéret, feketét, tarkát…" nemzetközi irodalmi pályázat elismeréseit is, amelynek első helyezettje Koós István budapesti gimnazista lett.

Szerző

Meghalt Kóti Árpád, a nemzet színésze

Publikálás dátuma
2015.04.26. 16:05
Forrás: Wikipédia/Kóti László
Nyolcvanegyedik életévében vasárnap elhunyt Kóti Árpád, a Nemzet Színésze, Kossuth-és Jászai Mari-díjas, érdemes művész, Debrecen díszpolgára. Pályája jelentős része a debreceni Csokonai Színházhoz kötődött.

A haláláig nem volt diplomája, pedig Kossuth-díjat is kapott és a Nemzet Színésze is volt. Diplomanélküliségének oka az élete végéig tartó makacssága, zsigerből jövő, imponáló, de sok bajt okozó szókimondása, természetes őszintesége, amiből jelentős részben táplálkozott a lefegyverző színészete is.

Fiatalemberekként, főiskolás haverjaival, Holl Istvánnal és Dégi Istvánnal, buli után hajnalban, bepiálva tartottak a kollégiumba, és a Lánchídról belepisilt a Dunába. Arra jött két férfi meg egy nő, odakurjantották, hogy ilyenek voltak az '56-os huligánok. Kóti persze nagy hangon riposztozott, mindhárman rendőrautóban, majd a Vadász utcai „Gyűjtőben”kötöttek ki. Kóti nekiment annak a rendőrnek, aki kiverte Dégi két fogát, így őt is véresen helybenhagyták. Egyik rokona, aki a marxista egyetem igazgatója volt, fölhívta, hogy miben segíthet, rávágta, hogy semmiben, és letette a telefont. Végül Gellért Endre a színésztanszak vezetője és Major Tamás főiskolai tanár hozták ki őket a börtönből. Kóti bocsánatkérése, bár felszólították rá, elmaradt, így kirúgták. Később átvehette volna a diplomáját, de erre se volt hajlandó. Amikor osztálytársai, köztük Törőcsik Mari, a gyémántdiplomát megkapták, erre az alkalomra azért elment, és Törőcsiktől, diploma helyett, átvett egy szál jelképes virágot.

Ez a történet jellemző egész nyakas személyiségére. Bucsai születésű, falusi srác volt, aki már tízévesen ment édesapja után, aki aratta a búzát, és szedte a markot, az összes lekaszált búzaszálat, és kévébe kötötte ezeket. Nagyon utálta ezt csinálni. Elhatározta, hogy mindenáron kitör ebből az életmódból. Három felsőoktatási intézményre is beadta a jelentkezését, gondolván, hogy az egyikre csak fölveszik. Mindháromra fölvették, a színművészeti főiskolát azért választotta, mert szerette a filmeket, azt hitte, hogy a színészet könnyed, csillogó világ, ezen a pályán kell majd a legkevesebbet tanulnia. Aztán rá kellett jönnie, hogy itt bizony élete végéig kell szöveget magolnia. Úgy ment el a felvételire, hogy egyetlen verset tudott, Petőfi Szülőföldem című költeményét. Mázlija volt, keresték ekkoriban a jó kiállású vidéki fiatalokat. Visszahívták a második fordulóra is. Kikérte magának, hogy ő már járt itt egyszer, mit macerálják, nem tudta, hogy háromfordulós a felvételi. A színészóriás Básti Lajos lett a kedvenc tanára, akinek szinte csicskásává vált, hordta például neki a könyvtárból a könyveket.

A pályája elején is megmutatkozott örök nyughatatlansága. Öt év alatt négy vidéki színházban fordult meg. Szolnokon úgy összeveszett az igazgatójával, hogy csaknem verekedésre került a sor. És csodák csodája, Debrecenben aztán ott ragadt, ott talált magának szép feleséget is. Aki később, amikor Kótit Both Béla hívta a Nemzetibe, Kazimir Károly a Tháliába, akár hajlandó is lett volna a fővárosba költözni, de ekkor már férjének nem volt kedve mozdulni. Ha nem marad Debrecenben, válhatott volna olyan ismert színésszé, mint osztálytársai közül többen, Törőcsik, Bodrogi Gyula, Margitai Ági. De őt nem érdekelte az ismertség, végképp nem a sztárság. Az se volt fontos neki, hogy bármikor elérhető lehessen, mobil telefonját a szó szoros értelmében kihajította a vonat ablakon, annyira idegesítette. De a színészet fölöttébb izgatta, lázas hevülettel próbált, hihetetlen lelkiismeretességgel készült, szerepet soha nem adott vissza, mindent eljátszott, amit ráosztottak. Ő, aki valaha dadogott, az egyik legszebb beszédű, zengően gyönyörű orgánumú színésszé vált.

Nyers indulatait pedig kiválóan tudta kamatoztatni a színpadon. Állandó zsörtölődései igencsak érző szívet lepleztek. Volt Csehov, Shakespeare és Dosztojevszkij hős, játszott kortárs művekben, mámorítóan komédiázott. Háy János Gézagyerek című darabjában például meg kellett pukkadni rajta a nevetéstől, olyan elementárisan, abszurdba hajlóan adott egy öreg szakít, aki a maga természetes életbölcsességével sokat lát a világból, de a lényeget mégsem. Megkapta a nagy színészek, nagy szerepét, Lear királyt is. Az Én, Károli Gáspár című önálló estje a szíve csücske volt, pályája egyik csúcsának tartotta, adta vagy hatvanszor, és akarta még játszani. Erre már sajnos nem kerülhet sor.

Egy eredeti tehetségű, karakán egyéniségű, nagy művész távozott közülünk.

Szerző